Immár több mint egy éve tart az új koronavírus megjelenése miatt kitört válság, és lassan egy éves évfordulója lesz az első kijárási korlátozásoknak is. A vendéglátóhelyek, mozik zárva november óta, tulajdonosaik semmiféle kormányzati segítségből nem láttak semmit.

Ausztriában, Hollandiában, Belgium-szerte, de – egészen más ügyekkel karöltve – Lengyelországban is utcán az emberek, még az általában lassan reagáló és lomha budapesti politikai közeg egyes elemei is meglátták a fantáziát az elégedetlenség megszervezésében.

A nyitásra azonban nálunk záros határidőn belül még semmi esély. A vírusfertőzés súlyosan megterhelte az amúgy is a teljes szétesés szélén álló magyar egészségügyi rendszert, hiába csökken a fertőzöttek száma, és hiába csökkent pár hete már a napi halálozás is 100 alá, elképesztően fontos lenne, hogy egy tömeges oltási program mielőbb beinduljon Magyarországon.

Az elkeserítő helyzetre csupán a vakcinák jelenthetnek megoldást. Ezek terén azonban káosz uralkodik, és hiába figyelmeztet a tudomány arra, hogy típustól függetlenül minden esetben sokkal kevésbé káros a védőoltás a szervezetünkre mint az – immár bizonyítottan súlyos szövődményeket okozó – Covid-fertőzés, az oltási programok sehol sem haladnak elég gyorsan.

Az előzetes szerződések ellenére sem az mRNS-alegység vakcinákat gyártó Pfizer, sem az adenovírus-alegységgel dolgozó brit-svéd AstraZeneca nem tudja a megígért mennyiséget szállítani az EU-nak, miközben az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Izraelben már valóban milliókat oltottak be, egyre közelebb kerülve a kívánatos, 50%-os átoltottsághoz, amellyel a nyitásokat már jóval biztosabb kézzel meg lehetne kezdeni.

Az EU és tulajdonképpeni végrehajtó hatalma január végére elkeserítő helyzetbe került, és Ursula von der Leyen bizottsági elnök kapkodó és egészen átgondolatlan keménykedésbe kezdett a nagy vakcinákat forgalmazó cégek ellen. Amikor azt sejtették például, hogy Észak-Írország felé ömlik ki London javára az EU számára létfontosságú AstraZeneca vakcina, egy időre még a brexit-megállapodás felrúgása és az ír-ír határ megerősítése is felmerült.

A kialakult helyzetben úgy tűnik, sem az Astra, sem a Pfizer nem elsősorban arra figyelt, hogy európai gyártókapacitásait a legalább alapvetően megfelelő mértékig bővítse. A valódi EU-s káosz közepén pedig éppen mi, Magyarország voltunk az első tagállam, amelynek kormánya megunta a malmozást, és az Európai Gyógyszerügynökség (EMA)  engedélyét végül nem kivárva orosz és kínai vakcinagyártóhoz fordult sürgős segítségért. A helyzet olyannyira súlyossá vált, hogy február elején több EU-s forrás már Ursula von der Leyen távozását is reális lehetőségként kezelte.

Noha sokáig problémaként merült fel az, hogy sem az orosz, sem a kínai fejlesztésű védőoltásoknál nem állt rendelkezésre részletes, a Pfizeréhez hasonló dokumentáció, azóta legalább annyi kiderült a moszkvai fejlesztésű Szputnyikról, hogy egy tudományosan ellenőrzött szakcikk szerint 91.2%-os hatékonyságú, és elég kevés esetben mutat komoly mellékhatásokat. Így mostanra nem valószínűsíthető, hogy jelentősen hatástalanabb vagy veszélyesebb lenne, mint bármelyik másik kifejlesztett oltóanyag. Magyarországon mégis – erősen ruszofób és rasszista színezetű, másik oldalról pedig nyugatellenes – hisztéria keletkezett abból, ki milyen védőoltásban bízik.

Az egész helyzetet azonban érdemes lenne teljesen másfelől nézni. Alapvetően semmi nem kényszerítette erre a pályára az EU vezetését, sőt „Brüsszel”, ahogyan az uniós kormányzatot és az udvartartásukat alkotó szakértőket, lobbistákat itthon nevezik, számos eszközzel élhetett volna a megfelelő védőeszközök és védőoltások készletezésére, megrendelésére és tervszerű, gyors és hatékony elosztására.

Csakhogy Ursula von der Leyen és a tagállami vezetők ezen eszközök egyikével sem éltek.

Nem kényszerítették a Mainzban fejlesztett Pfizer-BioNTech vakcina eredeti birtokosait a licensz felszabadítására, nem foglalták le és vették központi ellenőrzés alá a gyártást. Ehelyett Von der Leyen és európai biztosai a bizottsági elnök volt munkahelyére, a McKinsey-re hallgatva lényegében átadták az oltási program irányítását az óriáscégek kezébe.

De vajon miért?

A következőkben ennek a folyamatnak az eseményeit rakjuk össze.

Akárhogyan is nevezzük a közbeszédben, politikai propagandában a már valahol engedélyezett és tömegeken kipróbált vakcinákat – „orosz”, „kínai”, de a másik oldalon „brüsszeli” – egyben mindannyian hasonlítanak egymáshoz: változó méretű tesztcsoporton, mostanra a 3. (tömeges) kísérleti fázis is lezárult Indiában és Oroszországban is.

Az orosz Gamaleja Intézet Szputnyik V és a Sinopharm Vero vakcinája (ez az, amit a magyar sajtóban kínai oltásnak neveznek) tehát nagyjából ugyanúgy átment az összes, nemzetközi normák szerinti akadályon, mint a Pfizer, a Moderna vagy az AstraZeneca anyagai. Ez azt is jelenti, hogy a védőoltások mindegyike legalább annyira megbízható már, hogy az adott államok óriási népességén is bátran ki merik próbálni, tehát ha van is mellékhatásuk, különösen például különböző allergiákkal rendelkező emberek esetében, ezek olyannyira ellnőrizhetőek, és egyszerű szűréssel kivédhetőek, hogy mindegyik rendkívüli, vagy rendes engedéllyel rendelkező anyag sokkal-sokkal biztonságosabb, mint védőoltás nélkül szembenézni a koronavírus-fertőzéssel.

Mindez a múlt tapasztalatai alapján tehát még azt is indokolttá tenné, hogy a vakcina beadását kötelezően előírhassák a különböző államok és az EU egészségügyi hatósága.

Ez azonban nemcsak, hogy nem történt meg, de az összes állami, kormányzati politikai szereplő aktívan ezzel szembenálló stratégiát választott. Mindebben pedig a világ egyik legnagyobb tanácsadó cégének, az amerikai McKinsey & Partners-nek a szerepe merül fel.

A sokkdoktrína

2017-ben két, az iszlamisták elleni nemzetközi ENSZ katonai békefenntartó misszióban részt vevő katona hirtelen megmagyarázhatatlan meghibásodást fedezett fel német, Tigris típusú helikopterén, miközben a Keleti-Maliban taláható Gaotól 70 kilométerre repültek. A helikopter hamarosan lezuhant, a két katona pedig szörnyethalt.

Csak hónapokkal később, egy parlamenti vizsgálóbizottság tárta fel, hogy a privát cég, melyet a német hadügyminisztérium a helikopter legyártásával megbízott, súlyos műszaki hibát vétett, így a típust vissza is kellett hívni. A felelős minisztert úgy hívták, hogy Ursula von der Leyen.

A német médiában csak „Panzer Uschinak” hívott miniszter 2019-ig botrányt botrányra halmozott, ezeket általában a McKinsey által tanácsolt német minisztériumi kormányzati stratégiára és annak „ppp” rendszerére lehetett visszavezetni. A 2019-es EP-választás után, némi meglepetésre, éppen ezért Angela Merkel kancellár Von der Leyent végül a berlini botrányok elől Brüsszelbe küldte – mint ahogy azt már több, a CDU körökben kellemetlenné vált emberrel is megtette, mint például a magyar-orosz Paks II program „elsimításáért” is felelős EU-s energiaügyi biztossal, Günther Oettingerrel is 2010-ben.

Ursula von der Leyenről már bizottsági elnöki kinevezése előtt, amikor 2013 és 2019 között német szövetségi hadügyminiszter volt, az országban köztudott tényként terjedt, hogy inkompetenciája és a privát hadiipart kiszolgáló, óriási műhibákkal tarkított minisztersége alatt egyik államtitkárán keresztül, aki az amerikai McKinsey-nél dolgozott, rendszeresen igénybe vette a privatizációs megoldásait jórészt titkos ügyfelei részére tető alá hozó, a világot is behálózó amerikai cég szolgálatait.

Naomi Klein újságíró klasszikus művében, a Sokkdoktrínában már felveti, az ipari társadalom utáni világban az egyre nagyobb válságok egyre inkább lehetőséget adnak a nagy privát cégeknek, hogy akaratukat ráerőszakolják a világ kormányaira. Ebben a folyamatban már a 2008-2009-es válság alatt is kulcsszerepet játszottak a nagy, amerikai stratégiai és működési tanácsadó cégek:

a Boston Consulting, a PriceWaterHouse Coopers (PWC), a Deloitte és a McKinsey a globális Északot behálózó óriások, amelyek összekötik a kormányok, nagy bankok és óriáscégek vezetőségét azzal, hogy stratégiai, működési és esetenként krízistanácsadást is végeznek számukra.

A McKinsey valódi európai befolyására csupán 2020 nyarán derült fény, amikor kiderült, a 2015-ös menekülthelyzetre adott német szövetségi válasz után 2017 elejétől az EU-t is ők segítették abban, hogy a menekültkérelmek feldolgozása minél „hatékonyabb” legyen: ez alatt azt kell érteni, hogy a cég tanácsai nyomán felgyorsult a menedékkérők elutasítása, és sokkal kevesebbet költöttek a bevándorlási hivatalnokok képzésére is, így azok sokkal gyorsabban és felületesebb tudással láttak munkához.

A „sikert” a görög szigeteken rekedt óriási menedékkérő-tömeg jelentette: hiszen ez valóban „tehermentesítette” az EU-t, az alapvető emberi jogok árán. No persze nem csoda, hiszen a cégháló amerikai, központi része ugyanebben az időszakban a Trump-kormány deportálási és bevándorlási politikája mellett is tanácsadóként szolgált. A McKinsey azonban a szerződésen euró-százmilliókat keresett; Görögország Szirizát váltó jobboldali miniszterelnöke, Kiriákosz Mitszotákisz például még a karrierjét is náluk kezdte, nem csoda hát, ha őket hívta.

Az pedig most januárban, a Corporate Europe Observatory közadatigényléseiből derült ki, hogy a rendkívül rossz hírű cég ismét megjelent az Európai Unió politikájában: részleteiben – fontos adatokat eltitkolva – a kiadott dokumentumokból kiderült, nagyjából márciusban az unió egészségügyi biztosát, Sztella Kiriakidészt is megkeresték azzal, hogy szívesen dolgozzák ki – először ingyen, majd nem ismert mértékű óradíjért – a teljes EU Covid-stratégiáját. A dokumentumokból az derült ki, hogy az egyeztetések ezek után folyamatosak voltak, azonban az már nem, hogy pontosan milyen tanácsokat kapott az Európai Bizottság tőlük, és azokból mit hajtottak végre.

Az azonban már tudott volt ezelőtt is, hogy a McKinsey már 2019 márciusában dolgozott ki olyan tervet az EU részére, amelynek, mint látjuk, az lett a következménye, hogy Brüsszel és az Európai Gyógyszerügynökség először a Pfizerrel és a Modernával – két amerikai céggel – kötött felvásárlási szerződést, és ugyan ez az AstraZenecával is elkészült és az Európai Bizottság elviekben – a baloldali EP-frakció nyomására – az összes elővásárlási szerződést publikálta, a valóságban ezekben a szerződésekben éppen a legfontosabb adatokat – a pontos vételárat és határidőt – a nyilvánosságra hozott dokumentumból kitakarta.

Mindezzel nem is csupán a létfontosságú információk megismerhetetlensége a probléma, de nem derülhet például fény arra sem, mi volt a McKinsey tanácsadói csapatának pontos szerepe a védőoltások beszerzése közben hozott döntéseknél.

Ez már csak azért is fontos információ lenne, mert miközben a cég az EU-nak, a francia és német kormányoknak is krízistanácsokat adott nagyon sok adófizetői forrásért cserébe, aközben ugyanez a társaság 2020 tavaszától a Trump-kormány amerikai krízisválaszát is koordinálta tanácsaival, csakúgy, mint a konzervatív brit kormány legfontosabb Covid-krízisintézkedéseit. Sőt, az is tudható, hogy a vakcinaverseny előtt már koordinálták is London azon terveit, amelyek során a brit közegészségügyi rendszer egyre nagyobb mértékben került privát cégek hatalmába, és ez megnövekedett profittal és a közösségi hozzáférés óriási csökkenésével járt együtt az utóbbi évtizedben.

Az EU vakcinaválsága azonban éppen abból alakult ki, hogy az USA és a britek – nagyjából a McKinsey tanácsára – hamarabb vásárolták fel az előre lekötött vakcina-adagokat, mint tette azt Brüsszel. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy míg – Biden új gyors oltási programja keretében – az USA-ban eddig 100 főre 7.5 dózis jutott, Nagy-Britanniában pedig ez az arány 11 dózis, Izraelben pedig egyenesen 45 dózis, addig az EU-ban január végén, ugyanebben az időben 100 főre 2.2 dózis vakcina jutott. Ezzel Brüsszel a saját maga által 27 tagállam nevében kötött szerződései mindeddig hatástalannak bizonyultak.

A Corporate Europe Observatory által nyilvánosságra hozott tények után felmerül, valójában nem a McKinsey koordinálta-e éppen úgy a dolgokat, hogy fontosabb kliensei mögé „sorba állította” az EU-t? Már csak azért is kérdés ez, mert a példátlan befolyással, óriási hálózattal és a legmagasabb szinten jelen lévő globális kapcsolatokkal rendelkező, és volt munkatársaival is összetartó nagy cég már a múltban is rendkívül sok ilyen botrányba keveredett bele.

A neoliberalizmus idegrendszere

Amióta csak az alapító James O. Mckinsey, a Chicagói Egyetem tanára útjára indította a stratégiai tanácsadó céget 1926-ban, annak munkatársai a nyugati világ szinte minden sarkát behálózták, az amerikai központ egyértelműen úgy viszonyul ehhez a hálózathoz, mint az agy az idegrendszerhez. A cég két dologról híres: immár 166 országban dolgozó 27.000 munkatársáról, és arról, hogy legfontosabb klienseinek és szerződéseinek titkait mindig megőrzi.

A McKinsey neve nemcsak az üzleti szférában jártasok, hanem a globális neoliberalizmus történetét tanulmányozók számára is ismerősen csenghet. Az amerikai székhelyű cég évtizedek óta kormányok, óriásbankok, olajtársaságok és hatalmas multicégek számára nyújt igen drága stratégiai tanácsadást.

Története igazán a hatvanas évek Amerikájában kezdődött el, amikor a gyors távközlési-technikai fejlődés és a számítógépek megjelenése a kormányzati és céges tervezésben és kockázatelemzésben elkezdődött. Az óriási fejlődést a hidegháború nyomán a hadiipar, és az azt kiszolgáló gyártókapacitást ellenőrző cégek, azok menedzserei és a politikai döntéshozók teljes összhangban irányították.

Az olyan kis tanácsadó vállalatok, mint amilyen a McKinsey is volt, az Atlantic remek cégtörténet-feltáró anyagában is úgy szerepelnek, mint amelyek különleges, akkor újszerűnek számító piaci fundamentalista filozófiájukkal nyerték el a legnagyobb vagyonnal és hatalommal rendelkezők elismerését. Ez a piaci fundamentalista logika éppen a Chicagói Egyetemről, a tanácsadó cég őshazájából indult.

Sikerét a cég főleg nagyon hatékony személyzeti politikai újításának köszönheti: a hetvenes évektől a Fehér Háztól nyert átszervezési szerződés után kezdtek el tömegesen a Yale és a Harvard üzleti iskolájából pályakezdőket toborozni, akiknek kevesebbet kellett fizetni, és pár év után óriási versenyelőnynek számító kapcsolatrendszerrel és tapasztalattal engedték őket útjukra. Az „útjukra engedettek” ezek után életük végéig hálásnak mutatkoztak a McKinsey „közössége” iránt.

Míg a második világháború előtt a McKinsey és más hasonló cégek kicsik voltak, amelyek csupán mérnök-tanácsadókat küldtek nagy gyárakba, hogy a gyártósori gépek hatékonyságát dolgozzák ki az ottani vezetőkkel, addig 1945 és különösen 1953 után a minél „produktívabb” mechanikai eszközök terén szerzett tapasztalatokat a McKinsey-nél elkezdték a munkásokra is alkalmazni.

A legnagyobb amerikai cégek a 20. század közepe óta igyekeztek minél hatékonyabb segítséget szerezni maguknak az akkor még óriási hatalommal rendelkező szervezett munkásság és szakszervezetek ellen, és a McKinsey volt az, amely végül mind az ellenük hathatósnak bizonyuló filozófiát, mind annak gyakorlati megvalósítását a kezükbe adta: és ma mindkettőt a neoliberalizmus jelzővel illethetjük.

A cég a hetvenes évek végére állt elő azzal a koherens világképpel, hogy a túl sok jóléti juttatást biztosító állam és ugyanilyen céges jóléti juttatásokkal a sztrájkokat elkerülő nagy cégek radikális változáson kell, hogy keresztül menjenek. Ahogyan a cégek finanszírozása egyre inkább átkerült a tőzsdékre, az új részvényesek és befektetők fő elvárása a profit és az osztalék megnövelése és a minél nagyobb „termelékenység” lettek. Ezeket az olajválság és az amerikai területi terjeszkedés után egyetlen módon lehetett elérni: a bérek folyamatos leszorításával.

Ez az, amiben a McKinsey kulturált, jól fésült és elitegyetemeken végzett „reform-tanácsadói” a cégeknek segítségükre voltak. Szervezetfejlesztési filozófiájuk kulcsszava a „hatékonyság” volt, ez pedig a legtöbb esetben a kollektív szerződések felbontását, és a dolgozók létszámának folyamatos csökkentését jelentette, miközben a maradókat egyre többféle munka elvégzésére késztették.

Az MIT-ről származó számítógép-technológiai bölcsesség és tudás a McKinsey „boszorkánydoktorainak” kezében embereket kezelő mechanizmussá formálódott: a cégeket mindenhol feldarabolták kisebb alegységekre. Ennek során az addig sok helyen egy életre szóló munkaszerződések az 1990-es évek közepére szinte mindenhol eltűntek. Daniel Markovits, a McKinseyről írt hosszú, 2020-as cikkében felidézte, hogy amikor az IBM-nél az életre szóló munkaszerződések végét, és ezzel a számítástechnikai cég középvezetői jelentős részének a kirúgását bejelentették, a cég vezetése a McKinsey tanácsára előre megbeszélte a környék fegyverboltosaival, hogy zárják be üzleteiket, nehogy egy kirúgott dolgozó végül egy vadászpuskával térjen vissza az irodába.

De a cég itt nem állt, meg, és mivel döntő szerepük volt a Roosevelt-féle New Deal Amerikájának és mint mára kiderült, a középosztály felszámolásában, és a neoliberális clintoni Amerika létrehozásában, ezzel nagyon kevés társasághoz mérhető hatalmat szereztek a globális elitben.

A tipikus huszonéves, ambíciózus befektetési bankár nem véletlenül vált a reagani, clintoni reformok Amerikájában a törtető, kegyetlen Amerikai Pszicho Patrick Batemanjévé – a McKinsey kliensei és megbízói főleg az olyan típusú emberekből kerültek ki, akik a 2000-es film alapját adó Brett Easton Ellis-i fekete komédiából ismertek.

Maguk a konzulensek eddigre már mind jól bejáratott stratégiákat követtek: ha éppen jól megy a tőzsde és növekszik a gazdaság, akkor azért kell a dolgozók számát csökkenteni, hogy a haszon minél nagyobb legyen; ha pedig válság vagy katasztrófa történik, akkor azért kell privatizálni és a dolgozók számát csökkenteni, őket keményebb munkakörülmények közé kényszeríteni, hogy a válságot túléljük.

Noha egyik filozófiai atyjuk, Milton Friedman volt például az, aki az 1973-as, a demokratikusan megválasztott baloldai chilei kormányt megbuktató, hihetetlenül erőszakos Pinochet-puccs után az új, katonai kormánynak adott „a sokkszerűen bevezetett” liberalizációt véghez vivő tanácsokat, maga

a McKinsey globálisan a 2000-es évekre vált a különböző katasztrófákat és súlyos válságokat minél nagyobb privatizációra kihasználó tanácsadók és így az Amerika-vezette globális neoliberalizmus idegközpontjává.

Ekkortól nevükhöz számos botrány kapcsolódott:

• Ők voltak a százmilliós adósságot eltitkoló, ezért tönkremenetelével kis híján az amerikai gazdaság bedőlését okozó Enron tanácsadói a botrányos időszak kellős közepén.
• 2012-ben két volt tanácsadójukat is hosszú börtönbüntetésre ítélték a 2008-09-es válság alatt rendkívül nagy károkat okozó bennfentes kereskedés miatt, a McKinsey elhatárolódott volt kollégáitól és semmilyen árat nem fizetett az ügyért.
• 2015-ben elvállalták a globális és amerikai opiátválság fő felelősének, a Purdue Pharmának a tanácsadását azok után, hogy a cég szerepe az orvosok és kórházak lefizetésében, hogy súlyos drogfüggőséget okozó gyógyszerüket minél több betegnek ajánlják, nyilvánosságra került. Miután a céget 2020-ban súlyos kártérítésre kötelezték, a McKinsey tagadta, hogy a Purdue az ő tanácsaikat követve cselekedett, később kiszivárgott dokumentumokból kiderült azonban, hogy 2015-ben a Purdue ügynökeinek jutalékemelését javasolták, hogy még több opiátot szórjanak ki a piacra. Ennek az ügynek sem lett a cég számára következménye. Az ügyben végül 2021 elején peren kívül több mint félmillió dolláros fájdalomdíj megfizetését vállalták, ezzel elismerve felelősségüket.
• 2016-tól a McKinsey intézte a súlyos adósságválságba és természeti katasztrófákba belerokkanó, USA-hoz tartozó Puerto Rico kormányzati válaszát. Súlyos dollár-százmilliókért adtak a helyi kormányzatnak tanácsokat, amelyeknek lényege a szolgáltatások és közművek helyi gyorsprivatizációja volt. A szigetország azóta sem mászott ki teljesen a katasztrófából, viszont sokszor kaptak fiktív cégek adófizetői pénzből óriási szeleteket.
• Ezek után kaptak óriási megbízásokat a „menekültválságra adott válaszok” megtalálására az EU-tól és Görögországtól, miközben a Trump-kormány bevonta őket az illegális menekültek minél hatékonyabb visszaküldésének programjába is.

Szinte hihetetlen, hogy a nagy múltú cég mindezeken a botrányokon – a Purdue kivételével –  úgy siklott végig, mint forró kés a vajon: igazi bajba az amerikai kormányzattal, vagy az EU-val szemben sohasem került, sőt, továbbra is egyre nagyobb mértékű szerződéseket kap tőlük.

A választ arra, hogy miért van ez így, könnyen megkaphatjuk, ha megnézzük, hol is dolgoznak a tanácsadásban résztvevő, volt munkatársaik manapság:

• Sundar Pichai – jelenleg a Google-t és Youtube-ot is működtető Alphabet csoport vezérigazgatója,
• Sheryl Sandberg a Facebooknál tölti be ezt a pozíciót,
• Andy Gorman a Morgan Stanley befektetési banknál,
• Jörgen Vig Kudtrop a dániai Lego vezérigazgatója,
• Tidjane Thiam a svájci Credit Suisse Banké,
• James McNerney pedig a Boeingé.
• Pete Buttigieg volt demokrata elnökjelölt és Joe Biden közlekedési minisztere,
• Chelsea Clinton Bill Clinton és Hillary Clinton lánya, a Clinton Alapítvány elnöke,
• Wopke Hoekstra Hollandia hivatalban lévő pénzügyminisztere,
• Katrin Suder Ursula von der Leyen volt helyettese a német hadügyminisztériumban, a német Digitális Tanács elnöke 2018-tól,
• Kiriákosz Mitszotákisz Görögország jelenlegi, jobboldali miniszterelnöke,
• Olekszandr Danyiljuk Ukrajna jelenlegi pénzügyminisztere,
• Susan Rice Obama elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, Joe Biden jelenlegi fehér házi tanácsadója.

A lista egészen sokáig folytatható, kormányzati emberek és a legfontosabb techcégek, befektetési bankok vezetőinek sorát köti össze az őket fényes karrierjük elindításában segítő McKinsey. Feltételezhetjük, hogy kapcsolatuk során ők sem lehettek éppen hálátlanok.

A terv

Számos jogos kritika jelent meg a magyar sajtóban a kormány hihetetlen spekulációs bakugrásairól, amelyek során a kínaiaktól csillagászati áron és az EU előtt szereztek be lélegeztetőgépeket és védőfelszerelést a járvány első hulláma alatt.

Jóval kevesebb figyelmet kapott azonban a sztori másik oldala. Egyrészt az, hogy a McKinsey már jóval a járvány előtt, 2019 márciusában készített olyan stratégiai anyagot az EU-nak, amelyben a Bill és Melinda Gates Alapítvány adatai és felmérései alapján amellett érveltek, hogy

a vakcinaprogramokat globálisan csak a kis magánkézben lévő biotechnológiai cégek új technológiáinak (mRNS vakcinák, „alegység”-vakcinák) és a nagy privát gyógyszeripari cégek technológiájának bevonásával, tehát állami – általuk bürokratikusnak minősített – fejlesztések megkerülésével érdemes indítani és támogatni.

Mindezt lehet csupán ártatlan és őszinte reformprogramnak tekinteni. Immár közismert tény azonban, és ezt a New York Times is hosszú anyagban taglalta, hogy a vakcinafejlesztésekbe és afrikai védőoltási progamokba óriási pénzeket ölő Bill Gates volt az, aki alapítványán keresztül elérte, hogy az oxfordi vakcinafejlesztés ne kerüljön szabad licensz alá, és inkább adják el az AstraZenecának. Gates megtehette ezt, hiszen alapítványa az Oxfordi Egyetem kutatásainak egyik fő finanszírozója is volt.

Akik azt gondolják, hogy ezzel a nyugati hálózattal az orosz vakcinafejlesztés teljes ellentétben áll, azok is tévednek. A Szputnyik V védőoltás nemzetközi szerződéseiért felelős Kirill Dmitrijev, az orosz állami Közvetlen Befektetési Alap vezetője, a vakcina névadója ugyancsak a McKinsey-nél kezdte karrierjét, onnan vált Putyin emberévé. Talán nem is véletlen, hogy múlt hétvégén a McKinsey moszkvai vállalata még a Navalnij-tüntetéseken való részvételt is megtiltotta dolgozóinak.

Most azonban éppen ez a cég, az AstraZeneca és a Pfizer az, amelyeknek vakcinadózisai immár jelentős heteket késtek az EU országai felé. Noha sok figyelem hárult eddig az Európai Bizottság januárban induló, keményebb fellépésére ezekkel a cégekkel szemben, jó lenne az is, ha az események tükrében záros határidőn belül megismerhetnénk azt, milyen tanácsokat is fogadtak meg Európa vezetői a McKinsey-től.

Erre már csak azért is szükség lenne, mert számos országban éppen az általuk is szorgalmazott neoliberális reformok miatt szedhetett kifejezetten sok áldozatot a koronavírus: Nagy-Britanniában például a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (NHS) a McKinsey reformjai, amelyeket az olajozottan működő forgóajtóknak köszönhetően volt emberei hajtottak végre a kormányzatban, súlyos ápolóhiányhoz vezettek, emiatt a londoni, nagy Nightingale járványkórházat sem lehetett normálisan működtetni, számos fertőzöttet például elküldtek.

Egy dolog kétségtelen: miután a cég tanácsadói az EU és Jared Kushneren, Trump elnök vején keresztül az USA központi koronavírus-válaszcsoportja mellett is tanácsadói pozíciókat foglaltak el, fenyeget annak a veszélye is, hogy a válságválasz végső kifutása az unión belül is az egészségügy amerikai mintájú privatizációja lehet.

Hiszen, mint láttuk, a McKinsey sohasem hagyna veszendőbe menni egy ilyen remek, globális válságot.