„A gazdagok gazdagsága a szegények szegénységéből ered.”

(Kropotkin: A kenyér meghódítása)

Pro sibi communisticum

Véletlen lehet-e, hogy Bakunyin és Marx is felfigyelt a hangyákra?

A kapitalizmus működési elve első pillantásra roppant egyszerűnek tűnik: a tőkének akkor van értelme, amennyiben szaporodik, ha „pénzt fiadzó pénz”, ha – miután értékesítette magát – megnövekedve folytathatja a száguldását. Amiről azt hinnénk, hogy szükségszerű előfeltétel, azon a tőke kíméletlenül átgázol vagy merő eszköznek tekinti. Ilyen a környezetünk vagy a munkaerő. A termelést is ex ante, vagyis már a folyamatot megelőzően az határozza meg, hogy valami jól értékesíthetőt állít-e majd elő, s az érték diktálja a termelés intenzitását vagy kényszeríti ki a dolgozók többletmunkáját.

A produktivizmus imperatívusza, amely a termelők tevékenysége ellen fordul, önnön logikáját követi, nem a javak és a szolgáltatások iránt támasztott igényeink dinamikáját. Ami a társadalmi gazdagság felől tekintve a valódi szükségletek boldog kielégülése lenne, az, ha nem vonta magával az érték szaporítását, a tőke számára: merő kudarc, hiábavalóság, elfecsérelt idő.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy a rendkívüli mennyiségben felhalmozott pompázatos javak árnyékában tömeges szegénység van, erre ugyanis korábbi társadalmakban is volt példa, hanem hogy az értékesíthetetlenség mindenki számára átok: a tulajdonos számára, amennyiben a piac nem szippanthatja be, amit felkínál a számára – s azok számára, akik hiába próbálnák meg értékesíteni az egyetlen dolgot, amijük igazán van és eladható, a munkaerejüket. A bőség éppenséggel szűkösséget jelenthet, a többletből hiány támad. Az egyéni erőfeszítést és a gyümölcsét az értéke(sülés)t szem előtt tartva mérlegelik, aszerint, hogy megfelel-e az árucsere rendszere elvárásainak – kevéssé számítanak az egyéni képességek és a képzelet, vagy az, hogy hány éhes száj jut végre táplálékhoz.

Csaknem minden létezőt annak szempontjából mérnek fel, hogy értékforrás-e, s „a kapitalizmus mint vallás” (Walter Benjamin) velünk is elhiteti: a tárgy természete szerint áru, amely teljes jogú, értéktárgyi voltát az árubirodalom egésze fényében nyerheti el. Nemcsak úgy tűnik fel, mintha létének értelme a csere során való értékesítés lenne, hanem még a hasznosságát is az értékhez idomítják: hasznos az, ami egy standardizált-homogenizált termelés végpontján értékesíthetővé lesz. Az érték a végső döntőbíró, viszont az egyes értéktermelési ágak a homályban tapogatóznak, a piacon kell megmérettetniük.

Abból, hogy nem a szükségletek a mozgató erő, hanem az egymástól elszigetelt és egymással versengő tőkék önértékesítése, az fakad, hogy az értéknek át kell mennie a piac tesztjén, a próba–szerencse folyamatok, a valószerűségek és véletlenek, a kereslet–kínálat irregularitásainak zűrzavarán. Az érték a termelés első pillanatától kezdve azon volt, hogy értékesíthesse magát, a folyamat legvégén mégis elbukhat.

Azt szokták hinni, hogy a spekulációs pénzügyletek valamiféle eltorzult élősködés a termelés autentikus szféráján, holott valójában a tőke mindig spekulatív: a termelőtőke is bizonytalanul kalkulál a jövőjével. A kudarc a rendszer inherens lehetősége, a válság pedig hosszú távon elkerülhetetlen. Ám van egy további tévedésünk: hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy míg a piaci árak zavarosak, mesterkéltek és esetlegesek, addig az érték maga világos, pontosan mérhető és minden tekintetben előrejelezhető. Alábecsüljük a rendszer tébolyát.

A termelés a tőke önszaporítása felől tekintve puszta „szükséges rossz”, mégsem lehet teljesen kiiktatni. De miként támaszkodik rá? Miként járul hozzá a termelés az értékhez és az értékesítéshez? Egyáltalán, mi a munkabér?

Először is, képtelenség, hogy a munkaidő mennyisége döntsön a munka értékéről – abszurd módon ezt azt jelentené, hogy minél nyögvenyelősebben, hatékonytalanabbul végzi a dolgozó a munkáját, annál nagyon bért kellene kapnia. Minden a feje tetejére állna, a lusták és a lassúak járnának a legjobban. De akkor mi történik?

Valójában a tőkének nincs módja arra, hogy „objektív” módon mérjen: a társadalmilag szükséges munka mint átlag felől, a kollektív munkást in toto szem előtt tartva ítéli meg az egyes erőfeszítések értékét. Az értéknek nincs kvázi-fizikai szubsztanciája, amelyet maradéktalan bizonyossággal meg lehetne állapítani. A teljesítményről és a termékekről az árutermelés viszonyai határoznak a „termelők háta mögött”, a holt munka dönt az élő munkáról, az absztrakt munka ítélkezik az élő munkáról.

Minden fejjel lefelé áll. Az érték igazából sehol nem érhető tetten a társadalmi gazdagság teremtésében, mégis minden folyamatot ő ural.

Kropotkin legmélyebb meglátásai pontosan ehhez a nehézséghez kötődnek. A munkautalványokat bevezetni kívánó szociádemokratákkal, illetve a mutualista és a kollektivista anarchistákkal bocsátkozott heves vitába, akik úgy vélték, miután megszabadultak a „parazitáskodó tőkésosztálytól”, immár háborítatlanul és igazságosan állapíthatják meg a munka pontos értékét. A Kenyérhódításba is beválogatott kropotkini Bérrendszer szerint viszont képtelenség a termeléshez való egyéni hozzájárulás mérése, hiszen a munka számos esetben kooperatív, közösen zajlik – a csoport csoportként állítja elő a javakat.

„Lehetetlen szigorú határt vonni az egyik, illetve a másik munka között. A végtermékük szerinti mérésük abszurditáshoz vezetne. A frakciókra osztásuk vagy a munkaidő szerinti mérésük szintúgy. Egyetlen lehetőség marad: nem mérni egyáltalán, hanem elismerni mindenkinek jogát, aki részt vesz a termelésben, hogy először is élhessen – majd hogy élvezhesse a jólétet.”^[1]

Kropotkin másik érve szerint azért sem lenne méltányos az egyéni erőfeszítés szerint szabályozni a fogyasztást, mert valójában az egyéni képességek a közösségi, nemzedékek sora által felhalmozott tudásban és tapasztalatban gyökereznek, vagyis a környezet, a nevelés és általában véve a szociokulturális tényezők folyományai. A szerves egészet nincs értelme (vagy módja) felszabdalni.

„Annak a társadalomnak, amely magához ragadta a társadalmi gazdagságot, és világosan kifejezte, hogy mindenkinek joga van hozzá, akármiként is vette ki a részét a teremtéséből a múltban, fel kell majd adnia a bér gondolatát, fejeződjék ki akár pénzben, akár utalványokban.”^[2]

Kropotkin tehát úgy látta, hogy nem elegendő, ha a munkások önnön kapitalistáikká válnak, s közben érintetlenül hagyják az érték uralmát – ő a rendszer alapvető működésmódját kívánta lebontani. A módosított bérmunka is szolgaság lenne, az egymástól elválasztott termelők taposómalma.

Noha Kropotkin ritkán hivatkozott Marxra és akkor is félreértve, eltorzítva a meglátásait (ami az anarchisták és Marx hívei közti feszültségeknek is betudható, de például Marx némely kulcsfontosságú írásai kiadatlanságának is), a (bér)munka és az érték tekintetében a köztük levő összhang figyelemreméltó. Nem véletlen, hogy a Marx ösvényén haladó kommunizáció-elmélet hívei affirmatívan utalnak Kropotkinra, s az autonómista marxista Harry Cleaver is a Kropotkin, az önértékesítés és a marxizmus válsága című írásában az érték kérdését látta a lehetséges párbeszéd kiindulópontjának.

Mint ismeretes, a munka marxi értékelmélete abból indult ki, hogy a politikai gazdaságtan soha nem kérdezett rá, a munka miért éppen értékben fejeződik ki („a közgazdászok értékelméletei nem oldották meg az érték kérdését”^[3] – írta Kropotkin is). Az „önmagát értékesítő érték” mint elszabadult automata szubjektum rendszerét úgy írta le, mint kísérteties, fantasztikus, fetisisztikus folyamatok sorát. Az érték egyszerre fejezi ki és leplezi el a munkát.^[4] A tőke értekesülése során eladják azt, amit valaki más termelt, olyan mércékkel értékelve a termelést, amelyek idegenek tőle. Mint Michael Heinrich fogalmaz:

„Marx a »munka értékét« úgy írta le, mint »képzeletbeli« vagy »irracionális kifejezést«. A munka – pontosabban: az absztrakt munka – az érték szubsztanciája és immanens mértéke. A munka értéket teremt, de neki magának nincsen értéke. Ha valaki a »munka értékéről« beszél, és megkérdezi, mekkora a nyolcórás munka értéke, azt kellene felelni: a nyolcórás munka értéke nyolc óra munka, amely állítást Marx joggal ír le mint »abszurdat«.”^[5]

Vagy Peter Hudis szavaival:

„az értéktermelés önmagában irracionális, amennyiben nem a termelésben résztvevők döntenek tudatosan róla. A termelési viszonyokat érintetlenül hagyni az árképződés »irracionalitásának« kiküszöbölésére való törekvés mellett önmagának mond ellent, hiszen megtartja azt az irracionalitást, amelyet az értéktermelés kifejez.”^[6]

Marx pontosan azért elemzi az értéket, hogy kimutassa a mögötte rejlő abszurditást és azt, ahogyan megfoszt bennünket az alanyiságunktól, elvont-személytelen dolgok ellenőrizhetetlen, átláthatatlan áramlásának átengedve a társadalmiságunkat. Az érték elválaszt bennünket önnön magunktól.

A marxi életműnek az értékfogalom felől történő olvasása^[7] a legmélyebb értelmezések közé tartozik, és gazdag történetének – amely Iszaak Iljics Rubintól az értékkritikai iskolán át Bruno Astarianig húzódik – vezérfonala lényegében nem különbözik a kropotkini mondanivalótól. Az anarchista és a marxi kommunizmus szóról szóra ugyanazt mondják: „mindenki a képességei szerint, mindenkinek a szükségletei szerint”. Mellesleg mind Marx, mint Kropotkin hezitált a „kommunizmust” illetően: zavaró lehetett, hogy egynémely francia radikálisok központosítási terveire vagy falansztereire utalt, de az is, hogy a szerzetesi közösségeket^[8] juttatta az emberek eszébe. De a terminus magja („közös”) azért kifejezi a lényeget: közösségi elosztása annak, amit a közösség a kooperáció jegyében megtermelt.

Kropotkin ugyanazért bírálta a korábbi anarchistákat, mint Marx Proudhont vagy Darimont – mert abszurd rendszert kívántak fenntartani, az érték uralmát.

„A [levonás nélküli munkahozadék] semmiképpen sem számítható ki az igazságosságból”

– írta Marx A gothai program kritikájában.

„A stopperóra egyetlen szakértője sem fogja sohasem tudni, hogy valamely tárgy előállításához mennyi munkaidő szükséges”^[9]

– szögezte le Gilles Dauvé. Hasonlóképpen naivak voltak azok a bolsevikok, akik azt hitték, majd egy matematizált-komputációs rendszerben elvégzik a pontos számításokat.

Az érték despotizmusa még a munkásönigazgatás keretein belül is fennmaradhat, vagyis: nem a puszta közös tulajdon vagy a „munkához való jog” a sorsdöntő. Az érték dologként uralkodik felettünk (verdinglichte Herrschaft). Az általa okozott illúzióknak a társadalom minden szegmentuma áldozatául esik – a küzdelem végső soron az emberiség és az érték között dúl.

Kropotkin az árról mint a cselekedeteinket vezénylő „vak uralkodóról”, Marx „vakító áruról” és „vakító pénzformáról” beszélt.^[10] Az elődeink nem is sejthették, hogy egyszer majd fölébünk kerekedik az elvont kényszer, az érték diktátuma. Ők csak a társadalmi gazdagságról tudtak és a társadalmi viszonyokról, amelyekből fakad. Kropotkin olyan társadalmat akart, amely újfent ilyen lesz: a hogylétünket a boldogságunk, az önkiteljesülésünk, a szükségleteink kielégülése alapján ítéljük meg, s nem aszerint, hogy elég hatékonyan járultunk-e hozzá az érték szaporodásához. Egy ilyen társadalom tagjai nem feltétlenül és mindig úgy élnek, hogy termelékenyek legyenek, sőt, az erőltetett növekedésnek is gátat tudnak szabni.

Kropotkin ambivalens volt a kommunizmust illetően: ha kellett, védte az utópikus dimenzióját a szociáldemokraták hamis realizmusától, máskor meg hevesen elutasította a részletes, ábrándozó receptgyártást. Milyen remek lenne, ha Marx is írt volna a Kenyérhódításhoz hasonló művet, s nem az elszórt megjegyzései alapján kellene rekonstruálni az eljövendő társadalomra vonatkozó – egyébként figyelemreméltóan koherens – elképzeléseit.^[11] Láthattuk, hogy – az évszázados rágalom ellenére – Kropotkin víziójában nincsen semmi kispolgári. S nem is a priori metafizikai-erkölcsi eszményekhez mérte a társadalom átalakításának igényét. A Kenyérhódítás (vagy a Mezők, gyárak és műhelyek) türelmesen igyekszik feltérképezni a modern társadalom inherens mozgását és irányait, és levonni a belőlük fakadó következtetéseket.

Az eljövendő társadalom, amelyről Kropotkin is úgy vélte, hogy a mostani méhéből jöhet létre, a szabad termelők társulásaiból áll majd össze. S miután „mindenkinek jut kenyér, a pihenés a legfőbb cél”. Kropotkint az elszigetelt, lokális kísérletek (a „kis államok”) nem érdekelték: olyan választ keresett, amely méltó a modernségünk komplexitásához, az ipar és a tudomány fejlettségéhez. A pro sibi communisticum jelszava pedig nem másra utal, mint egyén és közösség összhangjára.

Ellen-kánon és bálványrombolás

Mihez kezdhet egy anarchista az anarchizmus történetével?

Mondanunk sem kell, először is szüksége van valamiféle kritériumra, amelynek révén elkülönítheti önnön eszméit másokétól. E tekintetben vitatkoznunk kell a Mérce anarchizmusról szóló gyorstalpalójával, amely szerint az anarchizmus úgy véli, „minden hatalom”, „minden hierarchia” illegitim. Ez aligha van így. Egy anarchista nagyon is jogosultnak, kívánatosnak találhatja például a szülő–gyermek hierarchiát, méltányos körülmények között. Egy anarchistának nem lesznek különösebb kifogásai azzal szemben, ha egy műtőben a legtapasztaltabb, legelismertebb orvos adja ki az utasításokat. Az anarchisták olykor elképzelnek rendkívüli – például természeti katasztrófa okozta – válságos helyzeteket, amelyekben az alá-fölérendeltség ideiglenesen elfogadható. Mi több, számos anarchista azt sem látja ördögtől valónak, ha túlontúl hatalmas méretű, komplex társadalmakban a delegálás helyét átveszi a képviselet intézménye – persze szigorúan kordában tartva.

Ha a hatalmat naturalisztikusan gondoljuk el, egyszerűen csak a változás előidézésének képességeként, akkor az általános hatalomellenesség nonszensz. Ha viszont a hatalmat a mások lehetséges társadalmi cselekvésére gyakorolt hatásnak tekintjük, akkor is értelmetlen a mindenre kiterjesztett hatalomellenesség (ez a meglátás különösen a Foucault-tól sokat tanuló posztanarchisták számára fontos). Csakugyan égbekiáltó lenne, ha egy anarchista közösségnek „hatalma volna” mondjuk egy gyár termelőeszközei felett? Aligha.

Igazából éppen az említett gyorstalpaló ajánlott irodalmában feltüntetett Peter McLaughlin-könyv segíthetett volna az anarchizmus mibenlétét illetően, az pedig: a mindennemű autoritással szembeni szigorú, módszeres kétely. Az illegitim tekintély nem más, mint az az uralmi forma, amelynek keretében A személy (vagy intézmény) a puszta helyzeténél fogva, akár az általa elmondottak tartalmától teljesen függetlenül engedelmességre készteti B személyt (vagy intézményt) – hogy úgy cselekedjen vagy gondolkodjék, amiként elvárják tőle. Jellemző, hogy a jogosulatlan tekintélyelvű viszony megfosztja B-t az alanyiságától, holott, ha lett volna beleszólása, talán minden másként – jobban – alakulhatott volna.

Fontos szem előtt tartani: a közvélekedéstől eltérően nem az állam az egyetlen, ami nem megy át az anarchizmus tesztjén – e szempontokat a patriarchális viszonyoktól a munkahelyi menedzser tekintélyelvűségéig kiterjedően érvényesítik.

Kropotkin nevezetes anarchizmus-cikke az Encyclopædia Britannicában nem véletlenül indít éppen azzal, hogy az an és az archos együttesen azt jelentik: az autoritás ellenében, tekintély nélkül. Ez lehetővé teszi számára, hogy az anarchizmus történetét három léptékben gondolja el. Először is, mint a régmúlt anarchisztikus törekvéseit. Az igazolhatatlan tekintéllyel szembeni fellépés vágya mindig is megvolt az emberiségben, mondja. Kropotkin alighanem egyetértett volna Peter Marshallal, hogy az első anarchista egyszerűen az első tekintélyellenes ember volt – ki tudja, hány ezer évvel ezelőtt.

Az anarchizmus ebben az értelemben egy eredendő impulzus, szenzibilitás. A Britannica-cikk átfogó e tekintetben: a taoizmustól Zénónon át a késő középkori eretnek mozgalmakig számos törekvést, gondolkodót megemlít.

Az anarchista történetírás második szintje viszont a mindenestül modern William Godwinnel kezdődik – ő jelentette ugyanis a liberalizmussal való szakítást, hiszen immár nem csak korlátozni kívánta a kormányzatot, hanem egészében véve megszüntetni. Ám még ez a fejezet sem a végső. Az anarchizmus akkor tetőzik, amikor az állam–tőke kettőssel kerül szembe, vagyis amikor a munkásmozgalom tekintélyellenes szárnyává válik. Kropotkin nem olyan kizárólagos, mint Lucien van der Walték egy évszázaddal később, vagyis nem sugallja, hogy csakis a tömeges, osztályharcos, főként a szakszervezetekre támaszkodó variáns esetében jogosult anarchizmusról beszélni.

A Britannica-cikk ennél jóval tágabbra nyitja a kapukat: Kropotkin méltatja Max Stirner radikalizmusát (bár vitába száll az „egoista amoralizmusával”), vagy például az anarchizmus teljes jogú szószólóiként emlegeti az individualista-mutualista Josiah Warrent és Benjamin Tuckert (noha megállapítja, hogy kevés szimpátiára számíthatnak a munkások között).

Összességében véve Kropotkin anarchizmus-képe dialogikus, mentes a dogmáktól, nem valamiféle örökérvényű kánont kíván forszírozni, hanem az anarchizmust a maga képlékenységében, sokrétűségében bemutatni. Ez a hozzáállás közel áll ahhoz, amit úgy neveznek: „szintézis-anarchizmus”.

Hiába volt azonban Kropotkin roppant körültekintő az anarchizmus történetét illetően, ő maga több, mint egy évszázada a legkülönbözőbb torzítások áldozata. Egy rövid kezdeti periódust leszámítva, amikor démonizálták, mint a „dinamit lapjának”, a Le Révolténak a kezdeményezőjét, a narodnyik terror jóváhagyóját stb., vagyis alapvetően mint közveszélyes militánst, a Kropotkin-percepció inkább a ló másik oldalára esett át. Az anarchizmus első akadémiai igényű feldolgozása, Paul Eltzbacher könyve megágyazott annak az értelmezésnek, amely afféle anarchista szentnek vagy muzeális értéktárgynak tekinti Kropotkint. „Gyönyörű, fehér Krisztus”, aki Oroszországból jött közénk hegyi beszédet tartani – írta Oscar Wilde, egyébként teljesen jó szándékúan.

Kropotkint értelmezők sora magasztalta az egekig, hogy megfelelő ellenpólusa lehessen az állítólag fanatikus, szektás, konspiratív, arrogáns, destruktív Bakunyinnak. Ez a tendencia még fel is erősödik a 60-as években, amikor az anarchizmuson belül előtérbe kerülnek az „egzisztencialista-humánus”, fokozatosságra és gyakorlatiasságra törekvő, életmódbeli-kulturális változásra ösztökélő áramlatok. A forradalmi anarchizmus sokak számára avíttként tűnik fel, de Kropotkin megmenekül, hiszen – mondják – ő anarcho-reformistaként, az angol liberalizmus hatása alatt lassan kibontakozó evolúciót kívánt, nem pedig valamiféle romboló revolúciót.

Az életmű kisajátítása ma is tart. Kropotkin olykor az ún. kisbetűs, prefiguratív anarchizmus védőszentje, aki csupán a mindennapi emberközi viszonyainkon kíván változtatni, kísérletezésre serkent, ökológus és technikakritikus, a lokalitás és a „mikropolitika” híve. Ám némelyek, különösen a posztmodern színezetű anarchizmus hívei, egészen másként járnak el: ők immár ugyanazért ítélik el Bakunyint, mint Kropotkint – a „forradalomba vetett naiv hitük”, a pozitivizmusuk, az állítólag naiv, esszencialista-optimista emberképük miatt.^[12] Mert hittek az egészben. Illetve a totalitás megváltoztathatóságában.

Mindent egybevetve: a Kropotkinhoz való viszonyulás története nagyban félreértések hosszú sorából áll. Minden kor és minden áramlat kialakította a számára alkalomadtán megfelelő Kropotkin-képet – vagy azért, hogy felhőtlenül magasztalhassa és érdemtelenül kisajátíthassa, vagy azért, hogy szalmabábként püfölhesse. Pedig annak lenne értelme, ha szembenéznénk magának Kropotkinnak a kihívásaival.

A századfordulón Batthyány Ervin Kropotkinhoz fordult tanácsért: miképpen lehetne valódi mozgalmat indítani Magyarországon? A válasz így szólt:

„Válasszon ki egy szervezetet, amely a legközelebb áll az eszméihez, még akkor is, ha bizonyos pontokon eltérések vannak. (…) Segítsen összehozni az embereket. (…) Ha igyekszik, mindig fog találni olyan munkát, amelyet érdekükben végezhet: írhat, fordíthat néhány sort, vagy sok minden mást csinálhat. Én úgy kezdtem forradalmi pályafutásomat, hogy a Jurai Föderáció irodájában borítékokat ragasztottam.”^[13]

Ez nem egy „anarchista szent” hangja. A mozgalom iránti alázatról tesz tanúbizonyságot.