Első megjelenése óta a Szakértő politikai előrejelzés kortárs klasszikussá vált a szakértői vélemények értékelése terén. A második kiadáshoz a szerző új előszót írt, amely a tudományterület legújabb eredményeit mutatja be; a kötet egésze pedig azt tárja fel, hogy mitől jó egy döntés, amely a jövőbeli eseményeket kívánja előre jelezni, és mi az, ami miatt a szakértők gyakran tévednek előrejelzéseikben. Tetlock szerint közös érdek, hogy az előrejelzések mérhetők és számonkérhetők legyenek; abból a kérdésből indul ki, hogy a világ vajon túlságosan bonyolult-e ahhoz, hogy olyan eszközöket találjunk, amelyek révén a politikai jelenségeket megérthetjük, nem is beszélve arról, hogy előre tudjuk jelezni a jövőt. Különböző területekről származó szakértői előrejelzéseket értékel ki, és összehasonlítja a művelt laikusok jóslatait a hivatásos politológusok előrejelzéseivel, valamint a statisztikai eszközök segítségével, mesterségesen előállított előrejelzésekkel.

Elemzi továbbá, hogy mely gondolkodási stílus sikeresebb az előrejelzés terepén; a szakértőket Isaiah Berlin nyomán rókák és sünök kategóriájára osztja;

Tetlock szerint a rókák – olyan gondolkodók, aki sok mindent ismernek és tudnak, egy sor változatos (gondolati) hagyományból merítenek, és jobban rögtönöznek gyorsan változó körülmények közepette –, sikeresebben jelzik előre a jövőt, mint a sünök, akik egy dolgot ismernek alaposan, elkötelezettek egyfajta hagyomány irányában, és a már meglévő megoldásokat alkalmazzák az új és még definiálatlan problémákra.

Felhívja továbbá a figyelmet egy különös, fordított irányú kapcsolatra a jó ítélőképesség legmegbízhatóbb tudományos mutatói és azon tulajdonság között, amelyeket a média a legtöbbre értékel egy tudósban – a céltudatos elszántságot és magabiztosságot, amely az ideológiai harcban való győzedelmeskedéshez szükséges.

Az alábbiakban Napvilág Kiadó gondozásában most magyar nyelven is megjelenő könyv előszavából közlünk részletet.

A Szakértő politikai előrejelzés (Expert Political Judgment, EPJ) alapvető üzenete (…) soha nem volt annyira demokratikus, mint ahogy egyesek feltételezték. Sem az önhittség, sem az előrejelző képességek eloszlása nem egyenletes. A könyv mindazonáltal egy nagyszerű lehetőséget kínált a demokrácia számára: azt ugyanis, hogy az eredményeket számon lehet tartani és fel lehet használni a szakpolitikai viták eldöntése során. Az előrejelző versenyek eredményeit felhasználhatjuk a jövővel kapcsolatos szubjektív várakozások valósággal való egybevetésére, ami alkalmas lehet a politikai közbeszéd javítására és a megosztottság csökkentésére. Tudatában vagyok annak, hogy ez az elgondolás 2005-ben naivnak tűnhetett, abban a szélsőségesen polarizált légkörben pedig, amelyben 2017-ben élünk, egyenesen őrültségnek. Ám megkockáztatva, hogy engem is a Godot-ra váró előrejelző sündisznókkal ültetnek egy padra, állítom, hogy ez jó gondolat, aminek el fog jönni az ideje. Gyanítom, hogy pár évszázadon belül a szisztematikus osztályozás annyira hétköznapivá válik, hogy utódaink 2317-ben a mi 2017-es szakpolitikai vitáinkhoz ugyanazzal a „lesújtó leereszkedéssel” fognak viszonyulni, ahogy mi vélekedünk arról a jogalkalmazásról, amit a salemi boszorkányperekben tárgyalásain érvényesült. Utódaink a fejüket ingatva felteszik majd a kérdést: okos emberek hogyan lehettek ennyire ostobák?

Ám addig még sok a teendő. Ily módon ennek az új előszónak az a második feladata, hogy érveljen amellett: az előrejelzési versenyek (vagy az azokhoz hasonló rendszerek) valóban lehetőséget jelentenek, hogy előmozdítsuk a vitán alapuló demokrácia ügyét.

A szakpolitikai viták jellemzően a jövővel kapcsolatos, egymással versengő állításokról szólnak; például hogy egy adott adócsökkentési konstrukció vajon lassítani vagy gyorsítani fogja a gazdasági növekedést. A probléma az, hogy 2017 világában a vitatkozó felek – legyenek véleménycikkek szerzői vagy választott tisztviselők – előrejelzéseikben olyan homályos kifejezésekkel operálnak, mint az „esetleg” vagy a „talán”, aminek következtében ezeket az előrejelzéseket nem lehet tesztelni.

Ezek a kifejezések ugyanis a valószínűség egészen más szintjét jelentik a különböző hallgatók számára, mondjuk 0,1-től 0,8-ig, így aztán kellő mozgásteret biztosítanak az előrejelzők számára ahhoz, hogy kényelmesen pozíciót fogjanak a „lehet” megfelelő oldalán, bármi is történjen.

Ily módon a ködösen fogalmazó előrejelzőket nem lehet elszámoltatni előrejelzéseik igazságtartalma miatt. A számonkérhetőségnek ez a hiánya aztán oda vezet, hogy a téves vélelmek ellen senki nem emel kifogást, a közpolitika pedig továbbra is a terméketlen viták posványában marad. Ami még ennél is rosszabb, az EPJ azt is bizonyítja, hogy a médiafigyelem legnagyobb részét sündisznók élvezik a maguk általánosító, felülről lefelé jellegű, deduktív elméleteivel a történelem menetét illetően, jóllehet előrejelzéseik jellemzően kevésbé pontosak. Ennek a végeredménye, hogy közös diskurzusaink egyre polarizáltabbá válnak, és mindkét félben egyre erősebb a meggyőződés, hogy a másik fél azért rugaszkodik el annyira a tényektől, mert célja valójában az előnyök és a hatalom megszerzése, nem az igazság felderítése.

(…)

A valóság pontos felmérése csupán egy a számos nehezen szétfésülhető funkció közül, amelyeket a véleményünk a mindennapokban betölt. A véleményünket arra is használjuk, hogy jelezzük összetartozásunkat a hozzánk hasonló gondolkodásúakkal. Bármely, magára adó ideológiai törzs elfogadott tagjának fel kell sorakoztatnia a vélelmeit arról, hogy az adózással, az iskolai utalványokkal, vagy a Közel-Kelettel kapcsolatos szakpolitikák mely érintett csoportok számára előnyösek vagy előnytelenek. A velünk azonos nézeteket vallók véleményének elfogadása és az eltérő nézeteket vallók véleményének elutasítása kevés erőfeszítést igénylő és alacsony kockázattal járó stratégia, amelynek segítségével a világban megállhatjuk a helyünket. Miért kellene nekünk törni a fejünket a különböző problémákon, amikor az első, amire számíthatunk, hogy pontosan azok fognak kiközösíteni, akiknek a véleménye a legfontosabb a számunkra. Mondjuk, az ember tudós, aki időt szakít arra, hogy végignyálazza az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület jelentéseit, és 70%-os bizonyossággal arra a következtetésre jut, hogy a globális hőmérséklet az e jelentésekben foglaltak szerint fog alakulni. Sokak számára azonban ezzel épp azt üzentük, hogy „30%-ban kokettálok azokkal, akik tagadják ezt.” Sokkal egyszerűbb és biztonságosabb azt mondani, „egyetértek a törzsemmel”.

Mindez azt is jelenti, hogy nem lesz könnyű rávenni az embereket, hogy vegyenek részt a versenyeken, és tartsanak is ki mellettük. A dolgokat csak nehezíti, hogy a legtöbb ember a lelke mélyén „naiv realista”, aki számára nem igazán fontos a funkciók e zűrös sokfélesége, amit a véleményük szolgál. Ezek az emberek úgy érzik, hogy ők már most is „objektívek”, és rossz néven veszik az utalásokat arra, hogy esetleg mégsem azok. Úgy gondolják, hogy nagy előny nem, viszont jelentős hátrány származna abból, ha részt vesznek olyan versenyeken, amelyek arra kényszerítik őket, hogy kilépjenek a megszokott családias világukból, amelyben hasonló gondolkodásúak osztályozzák őket, és belépjenek egy idegen közegbe, ahol a pontosság fontosabb, mint a hasonszőrűség.

A pénzügyi piacokhoz hasonlóan a verseny személytelen mechanizmus, amely értékeli az olyan, kognitív értelemben természetellenes viselkedést, mint saját magunk megkérdőjelezése és lehetséges hibáink felkutatása, mielőtt mások hívják fel figyelmünket vakfoltjainkra. Ha a szakpolitikai vitákban sikerülne intézményesíteni az ilyen konstruktív versenyt, az, elméletben legalábbis, beindíthatná a „kognitív torzításmentesítés” jótékony spirálját. Korlátok között tartaná a megerősítési torzítást, a túlzott magabiztosságot és a „meggyőződés-befagyást” azáltal, hogy ösztönözne, vegyük figyelembe mások szempontjait saját gondolatmenetünkben; hogy megvizsgáljuk, mások miért látják másként a dolgokat és hogy az érvekre szenvedélytől mentesen nézzünk. Segítene a zárt gondolkodás fellazításában azzal, hogy korlátozná a hajlamunkat, hogy visszhangkamrákba meneküljünk, és így ne szembesüljünk disszonáns, de előrejelezhető módon hasznos információkkal. Lehalkítaná továbbá azoknak az ideológiai indíttatású túlzásoknak a hangerejét, amelyek nagyon jól hangzanak az igazhitűek körében, de ha komolyan vesszük őket, súlyosan rontják az előrejelzések pontosságát. Ahelyett, hogy rögtön védekező pózt veszünk fel, amikor rossz híreket kapunk a kedvenc jelöltünkről, fokozatosan, egyre kevesebb vonakodást tanúsítva meg kellene tanulnunk, hogy azt mondjuk magunknak: „Nos, lehet, hogy tévedtem.” Ha beszélgetünk másokkal, egyre kevésbe tűnünk sündisznónak, és egyre inkább rókák leszünk. Az EPJ soha nem ígért könnyű átalakulást, de közvetett állítása: a versenyek segítenek abban, hogy a vitákban gyorsabban jussunk egyetértésre az ideológia felett álló igazságokról.

Ám a kérdés továbbra is nyitott:

hogyan indítható be egy olyan folyamat, amely arra ösztönzi az embereket, hogy adják fel régi kognitív szokásaikat, és vállaljanak új társadalmi kockázatokat?

Tekintettel az EPJ-vel kapcsolatos közfelfogásra – hogy célja valójában az elit leleplezése –, néhány olvasót meglepetésként fog érni a tény, hogy az ez idáig sorra került versenyek sikerüket sokkal inkább az elitek fentről lefelé irányuló intervenciójának, mintsem a tömegek alulról felfelé irányuló lelkesedésének köszönhetik.

(…)

A versenyek jól megvilágítják, milyen túlságosan is sok fajátja van annak a mentális merevségnek, amely a politikánkat (és néha a tudományt is) oly annyira diszfunkcionálissá teszi. Ha meg tudnánk győzni a hírközléssel foglalkozó médiát, hogy a versenyek potenciálisan alkalmasak a szükségtelenül polarizálódott viták mérséklésére – mert felértékelik a vélelmeiket pragmatikusan felülvizsgálók nézeteit és leértékelik a dogmatikusokat –, a versenyek az elméleti kuriózum pozícójából a véleménynyilvánítás integráns részeivé válhatnának. Képzeljük el, hogy az egymással csatázó megmondóemberek hagyományos kabuki táncát azzal indítjuk, hogy röviden összefoglaljuk a versenyek alapján összegzett legfrissebb valószínűségeket, valahogy így: „A legjobb előrejelzők jelenlegi súlyozott átlaga 10:1 eséllyel foglalt állást abban a vonatkozásban, hogy Irán nem fog nukleáris kísérletet indítani, feltéve, hogy a felek tartják magukat a nemzetközi megállapodáshoz; 6:1 eséllyel jósolják ugyanezt, ha az Egyesült Államok kilép a megállapodásból. Lássuk, hogy vendégeink milyen új meglátásokkal rendelkeznek ehhez képest!” Az ilyesfajta valószínűségi ráták már hétköznapinak nevezhetők az olyan honlapok szakmailag felkészült választási elemzéseiben, mint az 538 vagy a The Upshot. Miért ne tehetnénk meg a következő lépést, hogy a valószínűségekkel párosított előrejelzéseket az olyan szakpolitikai viták részévé tegyük, amelyek a demokráciaelmélet szerint legalábbis a választások és szakpolitikai döntések sarkpontjául kellene, hogy szolgáljanak. Attól függően hívjanak be szakértőket, hogy mennyire képesek olyan dolgokat a tudomásunkra hozni, amelyeket addig a pillanatig még nem tudtunk, vagy ami még jobb lenne, olyan dolgokat, amelyek történetesen megfelelnek a valóságnak.

Ha a kedves olvasó összehúzott szemmel, és a megfelelő szögből vizsgálja ezt a kérdést – és figyelmen kívül hagyja a közvélemény szeme előtt zajló, ideig-óráig tartó színpadias figyelemeltereléseket –, a történelem íve már az efféle versenyek felé görbül. Az EPJ alapgondolata, tudniillik, hogy az eredményeket jegyezni kell, tökéletesen illeszkedik a korszellemhez, amely szerint a döntéseket bizonyítékokra kell alapozni. A Moneyball-típusú mutatók a döntések mérésére nem csupán a baseball és a kosárlabda területén jelentek meg, de a filantrópiában, a kriminológiában és a gyógyászatban is. A mesterséges intelligencia is az emberi tevékenység egyre több szofisztikált területén jelenik meg, legyen szó sakkról, pókerről vagy részvényelemzésről. Furcsának fog hatni, ha az utolsók, akik még kitartanak a bizonyíték-alapú mérések ellenében, épp azok lesznek, akik véleményt nyilvánítanak a legnagyobb jelentőségű szakpolitikai kérdések vonatkozásában. És ez még furcsább lesz, ha felismerjük, hogy sokkal többet tudunk a sport területén előrejelzésekkel foglalkozók teljesítményéről, mint azokéról, akik a politika területén tevékenykednek.