Újabb fordulatot vett a január közepe óta tartó olasz kormányválság. Ugyanis Sergio Mattarella államfő szerdán Mario Draghit, az Európai Központi Bank korábbi vezetőjét bízta meg kormányalakítással. Mattarella azután kérte fel Draghit egy új kormány megalakítására, hogy világossá vált: Giuseppe Conte jelenlegi kormányfőnek nincs meg a többsége az olasz törvényhozásban.
Mint ismeretes, a jelenlegi kormányválság azután bontakozott ki, hogy Matteo Renzi, egykori balközép miniszterelnök kivezette az Italia Viva nevű centrista kispártját Conte kormányából, amelynek 2019 szeptemberétől volt tagja a populista Öt Csillag Mozgalom, a balközép Demokrata Párt (PD) és a Szabadok és Egyenlők nevű zöld-baloldali párt mellett. Renzi azzal indokolta lépését, hogy nem ért egyet azzal, ahogy a Conte-kormány a koronavírus okozta gazdasági válság kezelésére szánt európai uniós forrásokat kívánja felhasználni. Ám elemzők egyöntetű véleménye szerint a valódi ok Renzi politikai ambíciói és az őt háttérbe szorító Demokrata Párt (amelynek egy kisebb megszakítással 2013 és 2018 között volt a vezetője) iránt érzett revansvágya voltak.
Az Italia Viva kilépésével ugyan a PD és az Öt Csillag Mozgalom megőrizték többségüket a törvényhozás alsóházában, de a Szenátusban relatív kisebbségbe kerültek. Az olasz parlamentarizmus szabályrendszere szerint pedig egy kormánynak mindkét házban többséget kell birtokolnia. Egy ideig úgy tűnt, hogy Contének sikerül összekalapoznia a szenátusi többséget a különböző pártokból kilépett, független szenátorok támogatásával. Viszont amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Renziék a jobboldali pártokkal közösen szavazva el akarják mozdítani az ötcsillagos igazságügyi minisztert, Alfonso Bonafedét (Olaszországban nem csak a teljes kormány, de egyes miniszterek ellen is kezdeményezhető bizalmatlansági indítvány), ja miniszterelnök január 26-án bejelentette a lemondását.
Még múlt héten is úgy tűnt, lehetséges Conte hivatalban maradása. Az államfő Robert Ficót, a Képviselőház ötcsillagos elnökét bízta meg a kormányalakítási tárgyalások koordinálásával. Az Ötcsillag mérsékeltebb szárnyát képviselő házelnök feladata csupán a parlamenti pártok közötti egyeztetések vezetése volt, aki maga is Contét szerette volna látni a miniszterelnöki poszton.
A mediátori szerep egyébként az olaszhoz hasonlóan komplikált belga politikában gyakori még, ahol a legutóbbi választás után másfél éves kormányalakítási procedúra során majdhogynem havonta váltogatták egymást a legkülönbözőbb pártokból érkező „préformateur”-ök, akiket a belga király egy kormánytöbbség létrehozásának feladatával bízott meg. Fico azonban alig négy nap után kudarcot vallott, mivel Matteo Renzi továbbra sem volt hajlandó elfogadni Contét miniszterelnöknek. Kedden vissza is adta a megbízását Sergio Matarellának.
Az államfő szerdán ezért arra a lépésre szánta el magát, amelyet már hetek óta rebesgettek: a pártfüggetlen Mario Draghit kérte fel kormányalakításra. Mario Draghi pályafutását a Firenzei Egyetem professzoraként kezdte a nyolcvanas években (ahol egyébként Giuseppe Conte is sokáig tanított jogot), valamint a Világbank olasz képviseletét is vezette egy ideig. Ezt követően több mint tíz évig vezette az olasz államkincstárat, mielőtt a – finoman szólva is – kétes hírű amerikai befektetési bank, a Goldman Sachs nemzetközi ágának alelnökeként helyezkedett volna el. 2005 és 2011 között ő volt az olasz nemzeti bank elnöke. 2011 novemberében pedig az Európai Központi Bank vezetőjének választották, mandátumát egészen 2019-ig viselte. Az EKB élén eltöltött idejét európai politikai körökben gyakran ünneplik sikerként, az olasz bankár sokak szerint megmentette az eurozónát az összeomlástól (kiérdemelve ezzel a „Super Mario” becenevet).
Ám nem mindenki volt ennyire elégedett Draghi nyolcéves mandátumával. Thomas Fazi olasz újságíró a Jacobin cikkében sorra veszi az EKB-elnök legproblémásabb lépéseit, amelyekből egy olyan ember képe bontakozik ki, aki ugyan sok európai kollégájához képest valamelyest támogatóbb az aktív monetáris és fiskális politikát hirdető keynesiánus gazdaságpolitikával szemben, viszont nem volt hajlandó szakítani az évtizedek óta domináns neoliberális ortodoxiával. EKB-elnöki kinevezése előtt nem sokkal, 2011 augusztusában például az Európai Központi Bank leköszönő elnökével, Jean-Claude Trichet-vel közösen levelet írt a Silvio Berlusconi vezette jobboldali olasz kormánynak, amelyben éles hangon szólította fel Olaszországot a legkülönfélébb megszorítások bevezetésére, munkavállalói jogok csökkentésére és nagyívű privatizációra.
Közvetlenül hivatalba lépését követően Draghi – fenyegetésként is értelmezhető levelek írása után – konkrétabb lépéseket is tett az olasz kormány megregulázására: 2011 novemberében az EKB belengette, hogy felfüggeszti az olasz államkötvény-vásárlási programját, amennyiben az olasz kormány nem hajlandó végrehajtani az általuk vágyott megszorításokat. Erre a hírre a 10 éves olasz államkötvények hozama rekordszintre emelkedett, ezt pedig Berlusconi kormánya sínylette meg.
Utódja, a szintén a Goldman Sachs-tól érkező Mario Monti (aki 2011 és 2013 között volt Olaszország miniszterelnöke, és súlyos megszorítások köthetők a nevéhez) maga is bevallotta 2017-ben, hogy Draghi vezette EKB azért döntött a kötvényvásárlási program leállításával való fenyegetés mellett, hogy elmozdítsa Berlusconit pozíciójából és teret nyisson egy technokrata kormánynak.
Emellett a Draghi vezette EKB mindent megtett annak érdekében, hogy megregulázza azokat az országokat, amelyek elutasították a megszorításokat. Erre a legékesebb példát Görögország jelenti. Röviddel azután, hogy 2015 januárjában az Alekszisz Ciprasz vezette megszorítás-ellenes, baloldali Sziriza került hatalomra, az EKB kormányzótanácsa úgy döntött, hogy a görög bankok nem használhatják többé fedezetként a görög államkötvényeket (a frankfurti székhelyű) Központi Banknál történő hitelfelvételhez. Ezt a lépést úgy is lehet értelmezni, mintha az EKB kilökte volna a görögöket az eurózónából.
Az ezt követő hónapok a görög kormány és az EU-s, valamint nemzetközi intézmények közötti huzavonával teltek, amelynek végén Ciprasz kormányának el kellett fogadnia a Trojka (Európai Központi Bizottság, Európai Központi Bank, Nemzetközi Valutaalap) által előírt megszorításokat, hogy elkerülje az államcsődöt.
Mario Draghit a másik – pontosabban szólva: német – oldalról is sok kritika érte az EKB mennyiségi lazítás (quantitative easing) nevű eszközvásárlási programja miatt. Ennek keretében a Központi Bank a másodlagos piacon felvásárolta a tagállamok államkötvényeit, csökkentve ezzel az alapkamatot, pénzt pumpálva a gazdaságba és megakadályozva a deflációt. A szigorú költségvetési politikát támogató, az inflációtól már-már paranoid módon rettegő német kormány nem állt túl lelkesen Draghi lépéséhez, mivel az alacsonyan tartott kamatok a német takarékbetét-kötvények értékének csökkenéséhez vezetnek. Ez pedig kifejezetten rosszul érinti a németeket, akik az EU egyik leginkább takarékos nemzetének számítanak (amivel egyébként az egész Unió gazdaságát fogják vissza).
A németek tiltakozása a mennyiségi lazítással szemben odáig fajult, hogy tavaly a karlsruhei székhelyű Német Szövetségi Alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgericht) egy igencsak meghökkentő ítélete szerint az EKB az eszközvásárlási programjával túllépte hatáskörét, és arra kérte a frankfurti székhelyű Központi Bankot, hogy igazolja a mennyiségi lazítási programját, ha azt szeretné, hogy a német jegybank továbbra is részt vehessen benne. (A berlini kormány végül úgy döntött, hogy kiáll az EKB mellett).
Mario Draghi kormányfői kinevezésével azonban elsősorban nem is az a probléma, hogy az egykori bankár esetleg megszorításokkal kezelné a koronavírus-járvány miatt kialakult gazdasági válságot. Ettől már azért sem kell tartani, mert az elmúlt néhány hónapban a sokáig a fiskális szigorhoz mereven ragaszkodó nemzetközi szervezetek is belátták, hogy a mostani válságra csak nagymértékű kormányzati költekezés adhat választ. Ezt mutatja a legfeljebb 3 százalékos költségvetési hiányt előíró maastrichti kritériumrendszer áprilisi felfüggesztése, valamint a mindenféle állami költekezéssel szemben ellenséges IMF vezetőjének, Kristalina Georgieva felhívása, amely szerint a bajba jutott országok kormányai „költsenek annyit, amennyit csak tudnak, aztán egy kicsit még többet”.
Az igazi gondot az jelenti, hogy amennyiben Draghi megszerezné a kormányalakításhoz szükséges többséget – amely ahogy azt Techet Péter is összefoglalja, közel sem lesz gyerekjáték –, akkor Olaszországban az elmúlt évtizedek sokadik olyan szakértői kormánya alakulna, amely nem rendelkezik az állampolgárok demokratikus felhatalmazásával, így döntéseiért nem is felelős a választók felé.
Az kétségtelen, hogy a mostani politikai válság árt az egyébként is nehéz helyzetben lévő dél-európai országnak, ám végső soron ezek a pártok most mégiscsak azért folytathatják ezeket a valóban igencsak kicsinyesnek tűnő hatalmi harcaikat, mert a választópolgároktól felhatalmazást kaptak Olaszország sorsának alakítására.
Ilyen legitimációval pedig Mario Draghi esetleges szakértői kormánya semmiképpen sem rendelkezne. Ennek fényében érthető, hogy az olasz szociológus, Paolo Gerbaudo miért értékeli a szakértői kormány kinevezését a demokráciával szembeni inzultusnak.
Emellett azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy Draghi-féle technokrata kinevezése csak tovább fokozná az olaszok már egyébként is erős elidegenedettség-érzését országuk politikai folyamataival szemben, amelyből – ahogy azt a legutóbbi 2018-as parlamenti választások is megmutatták – könnyedén a szélsőséges erők, mint például a Salvini vezette Lega vagy a neofasiszta Olaszország Fivérei, profitálhatnak.
