A cikk első részében körbejártuk az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvényt, és értékeltük annak végrehajtási rendeleteit is, a második részben visszatérnék a bevezető gondolatomhoz, az egészségpolitikai elvek, célok megfogalmazásának fontosságához egy rendszer-átalakítás során. Ez pedig jelenleg szorosan összefügg a járványhelyzettel és a járványkezelés mikéntjével.

Mi vajon a kormányzat célja a jelenlegi átalakításokkal? És miért most lép?

A járvány fókuszba tolta az egészségügyet, egyrészt felértékelve a benne dolgozók munkáját, ez indokolja a béremelést; másfelől viszont nyilvánvalóvá vált, hogy nincs irányítás.

Kiemelendő, hogy az irányítás hiánya a NER tíz évének következménye a szektorban, hiszen a NER szüntette meg az önálló egészségügyi minisztériumot, államtitkársággá súlytalanítva az egyébként is hagyományosan a pénzügyminisztériummal egyezkedni kénytelen egészségügyet. A miniszteri bársonyszék hiánya is eredményezte azt, hogy más szereplők is folyamatosan beleszólást kaptak abba, milyen irányba mennek a dolgok (ld. a Lázár-féle Miniszterelnökség). A közigazgatás átalakítása során megszűnt vagy erősen megcsorbított hatáskörű háttérintézmények, köztük az ÁNTSZ(!), szintén áldozatai voltak a gazdátlanságnak.

Erre csodálkozott rá kormányunk, ezt az irányítási hiányt kellett kezelnie hirtelen. A járványkezelés alapvető része volt a katonai retorika, és ezzel párhuzamosan a katonaság és rendőrség bevetése az egészségügy területén. Kézenfekvő ennek a gondolkodásmódnak az erősítése akkor, amikor mindig és mindenhol háborúban állunk.

Egységes és katonás irányítást szervezünk egy olyan szektorban, ami nem háborúról, hanem az emberi életről szól alapvetően. Az OKFŐ felállítását is részben ez indokolja, az EMMI kiüresedésére tesz pontot a döntéshozó, amikor az új intézményt felállítja, és egyben kimondja: rendőri vezetés alá kerül a teljes egészségügy, legalábbis a veszélyhelyzet idejére. A járványkezelés nem indokolja, hogy minden egészségügyi rendszerirányítási jogkör Pintér Sándorhoz kerüljön.  Ez idő alatt a belügyminiszter az, aki elfogadhatja pl az OKFŐ Szervezeti és Működési Szabályzatát is. Az OKFŐ vezetője egyébként elismert szakember, egyben Pintér Sándor régi rendőr kollégája, Jenei Zoltán.

Véleményem szerint egyetlen egy cél lebeg az átalakításkor a döntéshozó szeme előtt: rendnek kell lenni – Ordnung muss sein. Olyan értelemben, hogy ha később kialakul egy tényleges koncepció, akkor azt biztosan végre lehessen hajtani, ne legyen ellenállás munkavállalói, intézményvezetői szinten.

Legalább elsőre úgy legyen rend, mint amikor a gyerek szekrényében nincs kedvünk élére hajtogatni a ruhákat, de a szekrényajtót azért be akarjuk csukni. Minden egyéb ez után következik, ha egyáltalán következik. Lehetünk jóindulatúak, és feltételezzük, hogy szerepet játszik az átalakításokban a beteg szempontja is, így a jobb minőségű és hatékonyabb ellátórendszer megteremtésének a vágya, de ezek csak feltételezések. Nincs sehol publikusan leírva ez a vágy, pláne nem számokkal, hatástanulmányokkal alátámasztva.

Mostoha bánásmód az adatokkal – a járványkezelésben is

Ugyanúgy, ahogy a járványhelyzet kapcsán is, hiszen ott is csak tapogatózunk a számokat illetően. Az a tény, hogy a magyar közfinanszírozott ellátórendszer ma szinte csak járványügyi funkciókat lát el,  a járványkezelés minőségével van összefüggésben. És elsősorban az adatok és folyamatok transzparenciájával.

A járvány sok mindent átírt már, így pl. az én magánegészségüggyel kapcsolatos hozzáállásomat is árnyalta, hogy bebizonyosodott, hogy a jelenlegi helyzetben szándékoltan vagy sem, de ez a szektor járványügyi feladatokat képes volt hatékonyan betölteni (ld. tesztelés), és hónapok óta, illetve ki tudja, még meddig itt kapható meg a szükséges ellátás nem covid-megbetegedés esetén.

Emellett nyilván a világban mindenhol rettentő nehéz a helyzet, és egy ilyen járvány semmilyen rendszert nem ér felkészülten. Minden mentő körülmény ellenére is az a véleményem, hogy 10 hónap járványügyi védekezés után érdemes lenne végiggondolni, mik azok a nem katonai és rendőri lépések, amiket meg lehetne tenni a járványkezelésben is, különös tekintettel az elmúlt hetek halálozási adataira.

Nem csak az aggasztó és nemzetközi viszonylatban is magas 1 millió lakosra vetített COVID miatti összhalálozási adatra gondolok, hanem elsősorban a KSH által a 46. héten  közzétett többlethalálozási adatokra – amely adatokat már a 47. héten nem frissítette a hivatal a megszokott időben és – , amelyeket az Átlatszó  dolgozott fel a lenti látványos ábrán: 9 hét alatt 1680 ember halt meg a COVID halálozásokon túl, ismeretlen okból, az elmúlt 5 év hasonló időszakának halálozási adatai átlagához képest:

Mi történt velük? Covidosok voltak, csak nem kerültek be a hivatalos statisztikába? Vagy más okból haltak meg? Szükséges egy haláloki elemzés, szükséges látni, hogy más betegségben szenvedőkkel mi történik ma, és szükséges döntést hozni, hogy hogyan folytatjuk tovább.

A többlethalálozás ténye és mértéke mindenképpen felhívja a figyelmet egy alapvető kérdésre: döntési helyzet a járvány miatt nem csak a gazdaság és egészségügy viszonylatában van, hanem az egészségügyön belül is beteg és beteg között. Ez egyébként normál működés mellett is létező probléma, muszáj valamilyen elvek mentén rangsorolni a betegeket, főleg, ha szűkösek a kapacitások. A járványhelyzet ezt érezhetővé, láthatóvá tette. Itt a lehetőség, hogy beszéljünk róla.

Például, ha nincs elég kapacitás, melyik covidos beteget mentsük meg? Ez az a kérdés, amelyet ma már félve, de fel lehet tenni, a MOK etikai ajánlást is fogalmazott meg ezzel kapcsolatban.

Ezzel összefüggésben azonban jó lenne tudni az intenzív osztályokon ápolt betegek számát, a lélegeztetőgépre került betegek túlélési arányát, intézményenként, hogy legyenek összehasonlíthatóak az adatok, és derüljön ki, mi okozza a különbségeket, hogy legyen lehetőség a jó gyakorlatok átvételére. Erre ma esély sincs, hírzárlat van, esetleg a MOK hozzájut az ún. Realitás projekten belül némi információhoz, esetleg név nélkül nyilatkozik egy professzor a kórházában zajló folyamatokról, de rendszerezett információ nincs. Pedig pont a FIDESZ tudhatná, hogy az adatban van a hatalom.

Jelen pillanatban kizárólag COVID-betegekről hallunk, vagy az egészségügy és a gazdaság konfliktusáról. Ennél sokkal több konfliktushelyzet adódik ma a szűkös erőforrások miatt. Szinte senki nem feszegeti, hogy a covidos és a nem covidos beteg ellátása között milyen séma, milyen szempontok szerint lehetne dönteni. Mert a többlethalálozási adatok ezt mutatják: nem csak covidos és covidos beteg élete között kell(ene) már sajnos transzparensen dönteni, hanem tudnunk kell, milyen rövid és középtávú hatása van a járványnak a többi megbetegedés esetén, majdnem egy éve ebben élünk.

Tudnunk kell, mi történik más betegekkel, pl. a traumás betegekkel a jelen helyzetben, ismernünk kell pl. a daganatos megbetegedésekre, azok szűrésére, felismerésére és kezelésére vonatkozó adatokat, mert a járvány hatással lehet arra, hogy a daganatos betegségeket nagy arányban csak későbbi, rosszabb stádiumban ismerik fel, és ez is növelheti a mortalitást.

Ebből a szempontból is fontos és pozitív Fővárosi Önkormányzat által menedzselt, most beinduló budapesti onkológiai program, amely a daganatgyanú esetén teszi lehetővé az általánosan előírt 14 napon belüli diagnosztikánál rövidebb idő, a 7 napon belüli vizsgálatot, és emellett a 3 napon belüli leletezést, ez utóbbi különösen fontos akkor, mikor onkológiai betegeknek sokszor heteket kell várniuk a vizsgálat után annak eredményére.

Vannak örömteli fejlemények is a vírus kapcsán, nagyon sok országban pl. a járvány alatt visszaesett a koraszülések száma, erre is indult nemzetközi kutatás. Pozitív (pl. kevesebb infarktus) vagy negatív a járvány hatása az adott betegség tekintetében? Mindenképp tudnunk kellene, mi történik. Ha az adatok és elemzések segítségével leírjuk a folyamatokat, és meghatározzuk a beavatkozási lehetőségeket, sokat tehetünk a jobb kimenetelért; mert ennek a járványnak a hatásait az egészségügy még sokáig érezni fogja.

Jajkiáltás

Nagyon fontos lenne, ha nem takargatnánk magunk elől az adatokat, és elkezdenénk végre elemezni, mi is történik.

Ha sikeresek akarunk lenni a járványok kezelésében a jövőben, ha nem csak feltételezések szintjén fontos az ellátás minősége, akkor igenis közzé kell tenni a kórházakra lebontott járványadatokat, engedni kell az orvosok közötti kommunikációt, engedni kell a kifelé történő kommunikációt. Elemezni kell a járvány hatását a nem COVID-betegek és a teljes ellátórendszer tekintetében is.

A felelős és ferdítések nélküli információ-áramoltatás hiánya visszaüt ebben a járványhelyzetben. Ezt a járványt ugyanis akkor lehet legyőzni, ha az emberek beoltatják magukat. A magyar társadalom jelentős része tagadja a járványt, és az oltással szemben is bizalmatlan. Ezt a félelmet csak tiszta, adatokon alapuló kommunikációval lehetne oldani és muszáj oldani, mert a védőoltás az, ami megoldást jelent a járvánnyal szemben, a veszélyeztetett körben ezt mindenképp tudatosítani kell. Kénytelen lesz a kormány bevetni ezt a – számára egyébként minimum kényelmetlen – stratégiát, ha itt valóban rendezni kívánja a helyzetet.

A különleges jogrend bevezetésével a kormány teljes mértékben magára vállalta a felelősséget a járványkezeléséért, ennek keretében el kell indítania egy gondolkodási folyamatot, elszakadva a járvány miatt szükségszerűen uralkodó, azonnali döntéseket igénylő helyzettől, és biztosítania kell a gondolkodáshoz szükséges adatokat és információkat – és ezt a fajta transzparenciát biztosítani kell a struktúra átalakításakor is.

Ne felejtsük el, hogy a járványkezeléshez mi is hozzátehetünk: tartsuk be a szabályokat, hordjuk a maszkot, csökkentsük a szociális érintkezéseink számát ünnep alatt is, és segítsük az egészségügyben dolgozókat! Muszáj kihozni a helyzetből a legjobbat, a legtöbb megmentett emberéletet.