A demokratikus kormányzás, az emberi jogok és az igazságosság elveinek érvényesülése érdekében az elmúlt négy évtized során egyetlen személy sem áldozott többet magánvagyonából, mint Soros György. Eközben, ahogy azt Emily Tamkin idén megjelent, Soros befolyása című, angol nyelvű könyve hangsúlyozza, Soros pénzpiaci és filantróp tevékenysége ellentmondásos viszonyban vannak egymással.
A könyv kiindulópontja, hogy az elmúlt években olyannyira elterjedtek a Soros György személyét övező összeesküvés-elméletek, hogy kezd elhomályosulni a történet, miként is volt képes rendkívüli befolyást gyakorolni az elmúlt évtizedekben – korántsem oly módon, ahogy azt felesküdött ellenségei beállítani próbálják.
Tamkin könyvének kilenc, friss kutatáson alapuló fejezete Soros György befolyásgyakorlási kísérleteinek kulcsepizódjait veszi végig. A szerző először is megpróbálja felmérni, hogy Soros pontosan milyen hatással volt pénzügyi és politikai szereplőként, illetve mecénásként, következetesen megkülönböztetve e hatás formáit az összeesküvés-elméletektől, melyek Soros befolyásának megszüntetésére törekednek.
Másodsorban megkísérli megvilágítani ezen eszmék eredetét és az illiberális vezetők körében megfigyelhető népszerűségük okait. Harmadrészt pedig igyekszik megvizsgálni a szabadabb és igazságosabb társadalom kitűzött célja és a milliárdos magánember támogatási kísérletei közti elméleti és gyakorlati ellentmondásokat.
Emily Tamkin a Soroshoz köthető – és ugyancsak eltérő hatású – projektek történetének kutatása során számos kulcsszereplőt is meginterjúvolt. E projektek feltérképezésén túlmenően pedig ismerteti Soros hátterét, filozófiai alapmeggyőződéseit és életének alakulását is.
Hangsúlyozza, hogy Soros egy közvetlen életveszélynek kitett kisebbség tagjaként nőtt fel Magyarországon, ahol is tizenévesként vészelte át a holokauszt üldöztetését. E rettenetes élmények már fiatalkorában ráébresztették arra, hogy a szélsőséges nézetek és a gyűlölet legelső jeleit komolyan kell venni. Korán megtanulta, hogy a szabályokat mindenképpen követni kell, hacsak azok nem mennek szembe az igazságosság és a tisztesség alapelveivel – utóbbi esetén ugyanis határozottan szembe kell velük szállni, és meg kell próbálni megváltoztatni őket.
*
Soros első hedge fundjával 1969-ban kezdett el üzletelni és pénzügyes körökben hamarosan tehetséges és merész innovátorként híresült el – sokan nemzedéke egyik legszéleskörűbb és leginkább előrelátó befektetőjeként tartották számon. Egy évtizeddel később döntött alapítvány létrehozásáról, melyen keresztül a zárt társadalmak nyíltabbá tételét, a nyílt társadalmak megerősítését és a kritikus gondolkozás elveinek elterjesztését kívánta támogatni.
Soros György gazdasági tevékenységét megpróbálta élesen elválasztani a kulturális és politikai értékeket is támogató filantróp szerepétől (előbbi esetén Soros a szabályokat mindig betartva, de alapvetően amorális módon követte, amit önérdeke követelt). A szerző ugyanakkor jogosan hozza fel, hogy idővel egyszerűen túl sikeressé és befolyásossá vált ahhoz, hogy ezt valóban képes lehessen megvalósítani.
Tamkin korántsem rejti véka alá, hogy Soros egy olyan ágazatban vált kulcsszereplővé, melynek működési elvei az elmúlt évtizedek során bizony átlagemberek tömegeinek a sorsát tették nehezebbé – mint például még a kilencvenes években, amikor Soros fedezeti alapja mintegy 750 millió amerikai dollárt nyereséget hozott Thaiföldön, és e pénzügyi machinációk következtében milliók maradtak munka nélkül.
A pénzügyi és alapítványi szféra hermetikus különválasztása már csak azért sem volt lehetséges, mert Sorost pénzügyi-rablókapitalista sikerei kifejezetten hírhedtté tették, és az általa propagált eszméknek is részben e hírhedtsége adott aztán extra súlyt. Végtére is nem annyira az 1989-es kelet-európai forradalmak előkészítésében játszott jelentős pozitív szerepe, hanem a brit font elleni sikeres támadásban való érdemi részvétele növelte meg közéleti ismertségét a kilencvenes évekre.
Soros mecénási tevékenysége már a kezdetekben sem merült ki csekkek előzékeny kitöltésében, hanem közvetlen kapcsolatban volt filozófiai alapmeggyőződésével, amely a nyílt társadalom popperiánus fogalma köré épült. A nyílt társadalom fogalma többek között arra utal, hogy a közéletben részt vevő egyének szabadságát és méltóságát óvni kell. Mivel semmit sem lehet teljes biztonsággal tudni, és ily módon bárki tévedhet, a nyílt társadalom támogatói a különböző nézetek közti nyílt eszmecserék mellett tesznek hitet, hogy közösen a közügyek mélyebb megértéséhez juthassanak el.
Fiatalkori tapasztalatait ismerve nem különösebben meglepő, hogy Soros nagyon is tisztában van azzal, hogy a nyílt társadalmak törékenyek és túlélésükért minden újabb generáció tagjainak érdemben kell tenniük. Idővel alapvető meggyőződésévé vált, írja Tamkin, hogy a nyílt társadalom híveinek aktivizálniuk kell magukat, hogy a zárt társadalom tagjainak elkerülhetetlen közéleti részvétele ellenére se kerüljön sor mások kirekesztésére.
Amikor tehát Soros jótékonykodásba kezdett, nem az emberbarát szokványos szerepét öltötte magára, aki adott esetben vízellátást biztosít, vagy elektromos árammal ajándékozza meg a kisemmizetteket. Kulturális alapítványok és állampolgári szervezetek felkarolása, továbbá ösztöndíjak kiosztása által sokkal inkább helyi reformkísérletek támogatására vállalkozott.
*
Alapítványa számos helyen felbukkant, gyakran meglehetősen váratlanul, és anélkül kezdett ígéretes kezdeményezések támogatásába, hogy a folyamatokat túlbürokratizálta volna. A rendszerek megjavítását Soros György úgy próbálta elősegíteni, hogy helyi tehetségeket támogatott, akik aztán saját prioritásaikra fókuszálhattak.
E stratégia kifejezetten hatékonynak bizonyult, bár kétségkívül megvolt azon veszélye, hogy viszonylag szűk körök polgártársaiktól jelentősen eltérő lehetőségekhez jutnak, és egyetlen donortól kezdenek függeni. Utóbbinak a hosszabb távú hátrányos következményeit Tamkin szerint többek között épp Közép-Kelet-Európában lehet közelről megfigyelni, ahol 1989 előtt és közvetlenül utána is Soros György gyakorlatilag egymagában számított a kultúra, továbbá számos állampolgári kezdeményezés legfőbb támogatójának, miközben később alig akadtak olyanok, akik bőkezű mecénási tevékenységét utánozni próbálták volna.
A Soros befolyása című könyv eközben arra is rávilágít, hogy a helyi szereplők lehetőségeinek bővítésén alapuló stratégia korántsem működött mindenhol. Kínában vagy az apartheid-rezsimet nyögő Dél-Afrikában például az elnyomó rendszer nyitottabb képviselői túl kis számban voltak csak jelen, és túl mérsékelt befolyással rendelkeztek ahhoz, hogy az államtól valóban független intézmények érdemi tevékenységet folytathassanak.
Tamkin elemzéseiből az derül ki tehát, hogy a Soros György által képviselt kulturális és politikai filantrópia ott volt képes leginkább hatékony lenni, ahol katalizátori és nem kezdeményezői szerepet játszhatott, ergo a már eleve a fokozatos nyitás útján haladó országokban.
Tamkin Bosznia és Hercegovinának szentelt fejezete különösen tanulságos esettanulmánnyal szolgál arra nézvést, hogy Soros lehet rendkívül jelentős hatással egy ország sorsára, miközben befolyása mégis szigorú korlátok közé szorul. A kilencvenes évek brutális háborújának hatására Soros elkötelezte magát a humanitárius segélynyújtás hagyományosnak nevezhető formája mellett, majd a később az ENSZ által létrehozott nemzetközi bíróság, az ICTY korai érdemi támogatói között is szerepelt.
E fejezet úgy értékel, hogy Soros közbelépése többet segített a szenvedő helyi lakosokon, mint az ENSZ (amúgy elismerten roppant következetlen) politikája, és Sorosnak sikerült a tömeges atrocitások áldozatai által követelt igazságszolgáltatást is érdemben elősegítenie. Bosznia és Hercegovinában később mégse került sor azokra a társadalmi és politikai változásokra melyeket Soros támogatni kívánt – nem csoda, hogy később kiábrándultan nyilatkozott a poszt-daytoni, mindmáig etnikai szeparatizmuson alapuló országról.
Egyéni jótékonykodásának irányát alkalmanként az határozta meg, hogy ő maga hol érzékelt rövidlátást és módfelett bátortalan politikákat. Választásai ezzel együtt is sokszor tettek tanúbizonyságot bátorságról, és gyakran bizonyultak előrelátónak. A szerző egyúttal arra is rávilágít, hogy Sorosnak sosem voltak rendszeres tervei, és több jelentős döntését is szinte véletlenszerűen hozta meg.
Amikor a kilencvenes évek során az ún. nyílt társadalmakban, így az Egyesült Államokban zajló folyamatokkal kezdett el újonnan törődni, többek között az amerikai igazságszolgáltatás, illetve konkrétabban a tömeges bebörtönzésekkel összefüggő problémák orvoslására tett kísérletet – ami nagyon is érthető és támogatandó választás volt.
Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a drogpolitikával kapcsolatos érdeklődését egy, a Foreign Policy folyóirat 1988-as évfolyamában megjelent cikk ébresztette fel, mely pont egyik saját cikke mellett jelent meg – Soros mondhatni szinte véletlenül fedezte fel e súlyos probléma kezelésével kapcsolatos javaslatokat.
Többek között ügyek ilyesfajta felkarolása vezetett aztán ahhoz, hogy a Nyílt Társadalom Alapítvány költségvetése néhány év alatt hárommillióról háromszázmillió dollárra nőtt. Az 1993-ban érkező Aryeh Neier vezetése alatt Soros helyileg beágyazott alapítványai egyfajta globális hálózattá nőtték ki magukat, melynek fókuszában elsősorban az emberi jogok védelme állt.
*
A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján megkezdett jótékonykodás mintegy két évtizeden át liberális-progresszív ügyek támogatásáról szólt, de eközben tartózkodott a pártpolitikai kérdésekben való állásfoglalástól – ahogy azt az USA-ban mondani szokás, ún. nonpartisan ügyekben vett részt a világ számos táján. A 21. század elején azonban elkezdett közvetlenebbül is politizálni – bár e célból nem használta a Nyílt Társadalom általa dotált hálózatát. A 2004-es amerikai választások alkalmával explicite kiállt George W. Bush ellen, ugyanis Bush elnöksége során a nyílt társadalom jövőjét közvetlenül veszélyeztető jeleket látott.
Soros legjelentősebb politikai lépésére azonban alighanem Georgiában került sor, ahol is a Miheil Szakasvili által vezetett politikai felkelést részesítette jelentős támogatásban. Az „emberbaráti szubverzió” legfőbb (grúziai) kísérletét azonban Soros maga sem ítélte sikeresnek.
Szaakasvili ún. rózsás forradalmának későbbi alakulása arról győzte meg a meglehetősen gyakorlatias és önreflexiós képességekkel is rendelkező Sorost, hogy az átfogó reformok sikeréhez tág társadalmi részvételre és támogatásra van szükség – és hogy emiatt kifejezetten káros is lehet, ha rendszerszerű változásokat egyetlen kormány tevékenységétől várunk el.
Azt lehet tehát mondani, hogy közvetlenebb politikai szerepvállalása csak megerősítette ismeretelméleti szkepticizmusát.
*
Tamkin könyve a Soros-ellenes propaganda hosszabb távú folytonosságaira oly módon vet fényt, hogy az elmúlt évek módfelett zavarba ejtő újdonságaira is rávilágít. A szerző bemutatja, hogy a nyolcvanas évek végén Soros hatását még rendkívül széles körben méltatták – a szocialista- tekintélyelvű Magyarország is egykori hazája egyik legfőbb támogatójaként tisztelte.
A könyv ezt követően azt ismerteti, miként került sor első ízben, 1998-ban arra, hogy egy ország vezetője – Vladimír Mečiar egykori szlovák miniszterelnökről van szó – kampánystratégiája központi részéve tegye a Soros György elleni kirohanásokat, azt a hamis látszatot keltve, mintha nem is a szlovák ellenzékkel kellene megküzdenie, hanem a háttérben ellene munkálkodó külső-sötét erőkkel.
A Soros személyével kapcsolatos összeesküvés-elméletek tehát immár több évtizedes múltra tekintenek vissza, a bevándorlással kapcsolatos konteókkal azonban csak a 2015 őszi válság idején fonódtak össze. 2015-ben és az azóta eltelt évek során a világ legkülönbözőbb pontjain hatalmon lévő kormányok keverik ezt a robbanásveszélyes mixet, és – ahogy Tamkin kritikusan rávilágít – a centrista erők nem igazán találták meg e perszonalizált-összegyúrt konteó megfelelő ellenszerét.
A szerző ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a Soros-ellenes mobilizáció sehol sem öltött olyan akut formát, mint épp Magyarországon, ahol is a hatalmon lévő jobboldal Soros egyik cikkéből kiragadott idézetek alapján őt visszatérően a migrációt szervező főösszeesküvőként igyekszik lefesteni.
A magyar állam hivatalos képviselői részben tagadhatatlanul antiszemita toposzokra felépített propagandájukban az ország demokratizálását évtizedeken át támogató idős milliárdost a nemzetre leselkedő egzisztenciális veszély forrásának próbálják beállítani – életében immár másodszor és idestova fél évtizede név szerint.
Ez ugyancsak szégyenletes fejlemény, miközben módfelett ironikus is. Hiszen, bár Soros György egyértelműen a közelmúltbeli globalizáció nagy nyertesei közé tartozik, a globalizáció megvalósuló formáját éppenséggel gyakran illette kritikával. Sőt, nyíltan vallja, hogy a globális pénzügyi rendszerek működése nem egyeztethető össze a nyílt társadalom alapelveivel.
Leszögezhetjük tehát, hogy Soros pénzügyi tevékenysége és értékvezérelt mecenatúrája között alapvető ellentmondás feszül: egy olyan korban támogatta a demokrácia és az emberi jogok híveit és pártolta a nyílt társadalmak létrejöttét és megerősödését, amikor is akár egyetlen ember is olyan személyes vagyonra tehetett szert, ami által bizony egész társadalmakra tud komoly befolyást gyakorolni.
Amint azt Emily Tamkin informatív és kiegyensúlyozott könyvének lapjain tisztázza, ezek az intellektuális és etikai feszültségek, sőt, önellentmondások alig változtatnak azon, hogy a demokratikus kormányzás, az emberi jogok és az igazságosság elveinek érvényesülése iránt elkötelezettek hálásak lehetnek Sorosnak, amiért jótékonyan és ráadásul anélkül támogatta ügyüket, hogy központilag meghatározott irányelveket kellett volna követniük.
Tamkin azon jól irányzott kérdésén pedig érdemes külön is eltűnődnünk, hogy az ultragazdagok – a jövőben jóval progresszívebb módon meghatározott adóik befizetésén túlmenően – miként lehetnének képesek oly módon részt venni a közéletben, hogy azáltal saját kivételes hatalmukat is érdemben csökkentsék.
Ezen írás eredetileg angolul jelent meg a Visegrad Insight honlapján.
