Krausz Tamás vitacikkében, amelynek az érdemébe itt nem tudok belemenni, a következőket állítja Pogátsa Zoltánról, a Mérce rendszeres szerzőjéról, az Új Egyenlőség szerkesztőjéről: „…a »pogátsizmus«: a neohorthysta szellemi kötődés plusz a svéd modell = baloldali kiút”.

Pogátsa Zoltán megbírált cikkében csakugyan antikommunistának és szovjetellenesnek mutatkozik.

Emiatt ne lehetne szociáldemokrata?

Karl Kautsky talán mégse volt horthysta, hanem a marxista hagyomány egyik legnagyobbja, mégis Pogátsánál keményebb dolgokat írt a szovjet szocializmusról az 1920-as években, az 1930-as években pedig Mónus Illés még annál is keményebbeket, Mónus, a magyarországi szociáldemokrácia vezetője, akit meggyilkoltak a fasiszták. Kivételekkel ugyan, de ez volt a szociáldemokrácia álláspontja mindig. (Egyébként az orosz forradalom és a szovjet rendszer marxista, sőt: kommunista kritikája már 1918-ban kezdődik Rosa Luxemburg írásaival.)

Pogátsa pedig nem állít mást, csak azt, hogy ő (is) szociáldemokrata.

Neohorthysta már csak azért se lehet, mert már horthyzmus se létezett soha (Horthy országlása alatt különféle irányzatú kormányok voltak hatalmon), de azért persze értjük, mire céloz Krausz: valami fasisztoid izére.

Ez méltatlan.

Én se Pogátsa elvtársunkkal, se Krausz elvtársunkkal nem értek egyet egy csomó dologban. De az nem kérdés, hogy a hagyományos (ám aktualizált) szociáldemokrata álláspontot nem illik „neohorthystának” (?!), azaz valami fasisztoid hogyishívjáknak nevezni.

Fasisztoid hogyishívjákokkal tele a padlás. Avval nem megyünk sokra, ha szocdemeket fasisztázunk le: ez is megvolt (a Komintern ún. harmadik periódusában, amikor „szociálfasisztákról” beszéltek Sztálin és hívei, sőt: a szocdemeket nevezték ki fő veszélynek – nem a nácikat! – az ismert eredménnyel). Akkor persze sok milliós tömegmozgalmakról és világtörténelemről volt szó, most aprócska ungorkodásról egy balos portálon a baloldali politika nélküli Magyarországon.

Már megint: ugyanaz, csak előbb tragédia, aztán bohózat.