Több mint egy évtized telt el azóta, hogy a 2013-ban elhunyt romániai roma aktivista-szociológus, Nicolae Gheorghe a cigányellenesség és a romákkal szembeni erőszak európai léptékű felerősödésére reagálva egy új, kritikai nyelvezet keresését javasolta. Úgy tartotta, ez az új nyelv a korábbi emberi jogi megközelítések őszinte és kritikus átgondolása révén hozzájárulna a válsághelyzetből való kilábaláshoz. Így fogalmazott:

A közelmúlt politikai fejleményei – különösen a nacionalizmus és populizmus megerősödése az EU-csatlakozás után – azt mutatják, hogy a roma integráció liberális, emberi jogi megközelítése nem érte el a tőle remélt eredmények nagy részét.

A fokozódó cigányellenesség és a romák elleni erőszakos támadások a válság egyértelmű jelei. Csak úgy akadályozhatjuk meg, hogy a szélsőjobboldal és a populista vezetők szavazatszerzésre használják a „cigánykérdést”, ha megvizsgáljuk és megértjük a feszültségek eredetét. A további ellenségeskedés szítása helyett alternatív kereteket kell felmutatni.^[1]

Habár Nicolae Gheorghe a roma integrációhoz fűzött várakozásokról és ezek kudarcairól beszélt, javaslatai tágabb érvényűek. Mai szemmel azt mondhatjuk, hogy a 2000-es évek végén a posztszocialista társadalmi integráció kudarcairól szóló viták, vagy a nyugatra irányuló kelet-európai migráció körül kialakult államközi konfliktusok egyfajta főpróbáját jelentették annak, amit a 2010-es évek közepétől globális migrációs válságnak nevezünk.

Azóta is a válságok sora és a vészhelyzetek nyelve határozza meg életünket. Jelenünk sajátos időtapasztalata, hogy egyszerre élünk a „felgyorsult változások” korában, miközben ennek ellenkezője is igaz, amit az egy helyben toporgás, körben forgás időtapasztalatával jellemezhetünk.

A mindannyiunk által megélt válságokra, az előttünk álló vagy kívánatosnak tartott társadalmi változásokra vonatkozó nyelv keresése folyik tovább már több mint egy évtizede.

Az alábbiakban K. Horváth Zsolt javaslatához kapcsolódva a jelenben lét problémáinak és időhorizontjainak elgondolására teszek kísérletet, a történetírói szempontokat kiegészítve az elmúlt évtized néhány etnográfiai munkájának segítségével. Megjegyzéseim talán hozzájárulhatnak ahhoz, hogy jelenünk kritikus újragondolása révén túllépjünk az uralom és ellenállás, illetve az elnyomás és áldozatiság terméketlennek bizonyuló ellentétpárjain.

A 2008-as gazdasági válság idején népszerűvé vált írásában Jane Guyer úgy érvelt, hogy az emberek az Egyesült Államokban a felfüggesztettség állapotában találták magukat, valahol a jelenben lét kényszere (enforced presentism) és a jövő-fantáziák (fantasy futurism) között.

Így aligha maradt esélyük a jövő tényleges megragadására, előrejelzésére. A jelenre szorítkozó időhorizontok kérdése a társadalomkutatás régóta ismert témái közé tartozik. Ám mindezt sokáig jellemzően marginalizált, szegénységben élő közösségek körében vizsgálták, helyzetüket a társadalmi főáramtól megkülönböztető körülmények részeként. Ma azonban a kényszerű jelenbeliség, akárcsak a prekaritás fogalma, a létbizonytalanságnak kitett, sérülékeny és függő helyzetben lévő csoportok széles körének jellemzésére szolgál.

Ez a fajta fogalmi kiterjesztés része annak a jelenkori tudásgazdaságnak, melyben a kapitalista világrend, a környezet, a nemzetközi migráció vagy a járvány okozta válságok nyomán a jövőre vonatkozó reményteli előrejelzések (így pl. a felzárkózás) helyét a globális disztópiák és a fordított fejlődés forgatókönyvei veszik át a közbeszédben és a társadalomtudományokban is.

Kelet-Európa országainak tanulmányozásakor a 2000-es években még elterjedt volt az a várakozás, hogy térségünk a globalizációval megszabadul posztszocialistaként megjelölt státuszától, ami az itt fellelhető problémák bármelyikét a rendszerváltás eseményéhez, vagy az államszocialista múlt örökségével való megküzdéshez kapcsolta, és így szűk skatulyába zárta.

Ezzel szemben az utóbbi évtizedben közkeletűnek számító elgondolás szerint a posztszocialista átmenet úgy értékelhető, mint a neoliberális tanokkal való kísérletezés egyik legmerészebb formája. A „posztszocialista Kelet-Európa” mint elemzési egység tehát érvényes maradt – különösen miután bebizonyosodott, hogy a megszorító politikák és a 2008-as gazdasági válság által okozott problémák már korábbról ismerősek voltak az átmenetért jelentős társadalmi költségeket fizető Kelet-Európában.

*

Az elmúlt évek során térségünkben a posztszocialista és háború utáni Bosznia-Hercegovináról például több olyan terepmunkára épülő, etnográfiai beszámoló született, amelyek irányadóak a létbizonytalansággal járó társadalmi változások és krízishelyzetek kezeléséhez, értelmezéséhez.

Stef Jansen könyvének helyszíne egy Szarajevó peremén fekvő lakótelep, amely a jugoszláv korszak utolsó nagyléptékű lakásépítési programjának eredményeként épült fel jórészt az 1980-as években. A lakók többsége a háború előtt költözött ide – szakképzett munkásként, tanárként vagy műszaki dolgozóként akkori munkahelyük biztosította lakhatásukat. A helyi társadalom középrétegeinek képviselőiként nem éltek különösebb jómódban – habár globális összehasonlításban nyilván nem is tartoztak a legszegényebbek közé.

A jugoszláv időkben helyzetüket az állami ellátórendszerekbe való beágyazottságuk jellemezte, azonban nem csak ezért voltak hajlamosak szembe állítani a délszláv háború utáni stagnálást a 1980-as években megélt, egyenes vonalúnak érzékelt haladással. Sokan érezték közülük úgy, hogy hiába telt el majdnem másfél évtized a háború óta, az áldozatok hiábavalónak bizonyultak: azóta is egyfajta kizökkent időben élnek, és nem tudnak előre haladni. A háború után sokan elhagyták a lakótelepet a külföldi boldogulás reményében, ami szintén hozzájárult a hanyatlás helyi tapasztalatához és az általános kiábrándultsághoz.

A szarajevóiak körében a „normális élet” hétköznapi óhaja a jövőre vonatkozó reményeket és a nyugati életszínvonallal kapcsolatos elképzeléseket éppúgy magában hordozza, mint az egykori jugoszláv idők felértékelését, amikor az emberek élete többé-kevésbé kiszámíthatónak tűnt. Ehhez képest a lakótelepen élők jelenlegi életüket drámai visszaesésként értékelték, és nem gondolták, hogy a normális élet lehetősége megjelenne a látóterükben. Úgy érzékelték, hogy Bosznia-Hercegovina – mint az EU „külterületén” elhelyezkedő fél-protektorátus – egy időben felfüggesztett, térben megrekedt állapotban van, kitéve a „külföld” vizsgáló és ítélkező tekintetének.

A negyed lakóinak körében a „normális élet” elképzelése többek közt megjelent az erőforrások elosztásával, a tisztességtelen privatizációval, az egészségügyi ellátással, az élelmiszerárakkal, a nyugdíjakkal, a munkanélküliséggel vagy a közösségi közlekedéssel kapcsolatos aggodalmakban, de a legnagyobb vehemenciával mégis az állami intézményekkel való hétköznapi találkozások kapcsán merült fel. A „normális élet” fogalma politikai természetű érvelési módokat vont maga után, mivel a köznapi feltevés szerint megvalósulásának a feltétele egy „normális állam” volna.

Az 1995-ös daytoni szerződés után Bosznia-Hercegovina alkotmánya nemzeti hovatartozás alapján szervezett, komplex intézményrendszer létrejöttét alapozta meg. Ezt az intézményrendszert a legtöbben diszfunkcionálisnak tartották. A szarajevói negyed lakóinak életterveik megvalósításához arra volt szüksége, hogy megnyerjék különféle hivatalok támogatását, vagy legalábbis elhárítsák az útjukból az ezek által támasztott akadályokat. A szükséges információk felkutatásához bennfentes személyekkel való kapcsolatokra volt szükség, melyekhez nem mindenkinek volt egyenlő hozzáférése.

Az élhető körülmények biztosításáért való küzdelem végkimenetele bizonytalannak tűnt, amit kollektív veszteglésként éltek meg. A kényszerű jelenbeliség állapotát bár megszokták és rezignáltan elfogadták, de egyáltalán nem tekintették normálisnak.

A tőkeáramlás dinamikája eközben az állampolgárok egy vékony rétegének lehetővé tette, hogy profitálni tudjanak Bosznia-Hercegovina globális kapitalizmusba való beilleszkedéséből. Az uralkodó kaszt (ruling caste) kisajátította az állami forrásokat, ellenőrzése alatt tartotta az élettervek megvalósításának csatornáit, és képes volt elhárítani az ezekre irányuló nyílt számonkérést.

Helyi fordulattal élve, a szarajevói negyed lakói előszeretettel „ugattak a politikusokra” kávézás közben. Körükben a „politika” fogalma egy olyan szférára vonatkozott, ami tele van önző és mások kárán gyarapodó mágnásokkal, maffiózókkal és politikusokkal, amitől és akiktől – a normalitás jegyében – a legtöbben igyekeztek távol maradni.

*

Felmerül a kérdés, hogy ha ennyien vádolták az uralkodó kasztot, akkor annak tagjai miként tudták hatalmukat megőrizni egy olyan országban, ahol szabad és titkos választások vannak?

A legitimitás és hatalom újratermelésének vizsgálatakor az állam és társadalom, uralom és ellenállás szembeállítása helyett itt a cinkosság (complicity) fogalma bizonyul hasznosabbnak.

Habár a szarajevóiak gyakran panaszkodtak a „rendszer hiányosságaira”, a hétköznapi gyakorlatok szintjén mégiscsak létezett körükben egy hallgatólagos megegyezés a „játékszabályokról”, melyek révén részesülhettek a juttatások (például a közintézményekben lévő munkahelyek) informális elosztásából. A politikai pártok által hangoztatott nacionalista, vagy épp a „normális” és „működő” államra vonatkozó jelszavakkal szemben ezek a juttatási gyakorlatok biztosították a hatalomban lévők hegemóniáját: a legtöbben úgy tekintettek minderre, mint ami megváltoztathatatlan.

Az uralkodó kaszt a többség elől el tudta zárni az élettervek megvalósításának tőle független, autonóm útjait, vagy legalábbis kedvezőtlen színben tudta felmutatni azokat. Az uralkodó kaszt és a nekik alávetettek viszonyát így egyfajta „kedélyes feszültség” (convivial tension) jellemezte. A szarajevói negyed lakói magukat a hatalom nélküli „nép” tagjainak tartották, akik gátlástalan politikusok áldozatai.

Ám az uralmi viszonyok fenntartása független volt a vele kapcsolatos értelmezésektől, a jólértesültségtől vagy a „politikától” való távolságtartás igényétől. Bosznia-Hercegovina lakói első kézből tudhattak az uralkodó kaszt üzelmeiről, ám a megélhetést biztosító alternatív csatornák híján mégsem utasították (és nehezen is utasíthatták volna) vissza a cinkosságra tett „kedélyes” ajánlatokat.

Amit a „rendszer hiányosságaként” neveztek meg, az végső soron az uralkodó kaszt megélhetési csatornák feletti ellenőrzését erősítette, az „egy helyben toporgás” ezzel összefüggő tapasztalata pedig ellehetetlenítette a „normális élet” eszméje szerinti cselekvést.

Térségünkben másol is beszámoltak hasonló tapasztalatokról. Szlovákiában a 2010-es évek választási eredményeiből az látható, hogy a szélsőjobboldali és liberális pártok támogatói közt nagy volt az átjárás. A szélsőjobboldal a „tisztességes emberek” nevében való fellépést ígérte a korrupt politikusokkal, „cigánybűnözőkkel” és a globális kapitalizmus háttérszereplőivel szemben.

A liberális civilek és mérsékelt konzervatívok szintén a „tisztesség” fogalmával mozgósítottak bizonyos erkölcsi alapelvek érvényesítéséért, melyeknek a politikacsinálást szabályozniuk kéne. Mindez egy olyan antipolitika kialakulását jelzi, amely a kormányzást jellemzően a civilizáltság és személyes integritás ügyeként állítja be.

A létbizonytalanság hatalmi viszonyairól szól Čarna Brković könyve egy olyan kisváros kapcsán, ahol a háborút követő időkben sokan pénzügyi segítséget kértek, és a gondoskodás hivatalos és nem hivatalos csatornáihoz folyamodtak egy-egy orvosi beavatkozásért. Bosznia-Hercegovinában a nemzetközi szakértők és a humanitárius vagy fejlesztő szervezetek körében gyakori vélekedés, hogy az ott élők hajlamosak a rokonság, barátság és a pártfogás társas viszonyait érvényesíteni olyan helyeken (például a jóléti intézményekben), ahol elvben bürokratikus feddhetetlenségnek és kiszámíthatóságnak kellene érvényesülnie.

Ahogy a létbizonytalanság miatt a jelenre szűkülő időhorizontok jelensége régóta ismert a szegénységgel foglalkozó kutatásokból, a patrónus-kliens viszony a paraszti társadalmak vizsgálatának klasszikus témái közé tartozik. Ám a klientelizmus mai fennmaradása nem egy hibás mentalitás vagy a helyi elmaradottság eredménye, hanem tágabb társadalmi változások része. A kérdés az, hogy melyek azok a gazdasági és morális körülmények, amelyek az embereket a szívességeken alapuló, informális hivatali és gazdasági kapcsolatokban való részvételre sarkallják.

*

Az állam neoliberális reformjai révén a szociális védelemért való felelősség nagy része a helyi közösségekhez került, melyek az egyéni felelősségvállalás, együttérzés és jószándék jegyében hivatottak új együttélési formákat kialakítani. Ezáltal nagyrészt a helyi szervezetekre, intézményekre, állampolgárokra hárul a jóléti szolgáltatások biztosítása. Így az ezekhez való hozzáférés egyrészt állampolgári jognak minősülhet, másrészt a társadalmi viszonyokba ágyazott személyek közti karitatív adományként működik.

Bosznia-Hercegovinában épp e besorolás változékonysága idézte elő a szívességekre épülő klientelizmus viszonyainak előtérbe kerülését. Ily módon pedig a helyi döntéshozók és a szociális védelem felelősei határozhatták meg, hogy bizonyos jóléti szolgáltatást inkább közfeladatnak, szakmai kötelességnek, avagy személyes szívességnek tudnak be. Ezeket a szívességeket nem lehet mindig kölcsönös alapon viszonozni. Így nőhet általuk a felelős pozíciókban lévők befolyása.

Ilyenkor a hatalomból való részesedés és érdekérvényesítés a bizonytalanság igény szerinti kezelésében nyilvánul meg. Az a személy, aki a különböző privát (például rokoni) és nyilvános közegekben (így például az egészségügyi és jóléti intézményekben) elfoglalt pozíciói közt ügyesen navigált, egyre több embernek tudott segítséget kínálni és idővel hivatalos befolyásra tehetett szert. Így a látszólagos kölcsönösség végső soron épp a politikai hierarchiák fenntartásához járult hozzá.

A hatalmi helyzetben lévőktől függtek a bizonytalansági tényezők, minthogy tőlük függött a társadalmi kontroll és a társadalomszervezés. Az alávetett helyzetben lévők csupán igyekeztek eligazodni a bizonytalansági tényezők között, hogy elérjék céljaikat, és elkerüljék a felmerülő kockázatokat és veszélyeket.

A helyi társadalmiságnak ezt a formáját a pletykálás és történetmondás működteti. Ezek révén alakulnak ki a személyes pozíciók és viszonyok. A résztvevők viselkedését mások véleménye szabályozza, mert azokból derül ki, hogy egy-egy ismerős miféle embernek számít, milyenek a kapcsolatai és azok alapján mi várható el tőle.

Amikor a kutatás résztvevői a jóléti intézményekhez való hozzáférés vagy segítség reményében kapcsolatokhoz folyamodtak, azt utólag többnyire halkan, büszkeség nélkül ismerték be. A kapcsolatok és összeköttetések fenntartása tehát nem képviselt szemükben erkölcsi eszményt, nem tekintették azt olyan értéknek, kulturális sajátosságnak, amit a fejlesztés vagy az európai integráció veszélyeztetne. Sőt, dühítőnek tartották, és nyíltan bírálták az ilyen eljárások által megszilárdított egyenlőtlenségeket.

Ám mindeközben igyekeztek részt venni a szociális védelmet biztosító kapcsolatok helyi rendszerében. Úgy tartották, hogy enélkül nehéz vagy egyenesen lehetetlen a túlélés, így aztán „mindenki” törekszik a szívességekre, ha el kell intéznie valamit. Ez azt jelenti, hogy a pletyka és társalgás eszközeivel próbálták a megfelelő helyen észrevetetni magukat, elismertetni igényeiket, hogy orvosi kezeléshez, állami támogatáshoz jussanak vagy haladást érjenek el környezetükben. A jóléti szolgáltatások reformja az állam és a társadalom közti partnerség és felelősségmegosztás elveit hirdette. Kapcsolataik mozgósításával a résztvevők végső soron épp ezeknek az elvárásoknak tettek eleget.

Azt mondhatjuk, a klientelizmus tehát társadalmi kapcsolatokkal végzett brókeri tevékenység, melyben az erőforrások gyakorlati felkutatása elválaszthatatlan az egyén társadalmi személyként való felépítésétől.

Összefoglalva, a társadalmilag osztott reményeknek van történelme, ami befolyásolja a jelenben rendelkezésre álló időhorizontokat, a jövő megragadására tett kísérleteket vagy épp ezek ellehetetlenülését. A válságok sora által meghatározott jelenünkben a létbizonytalanság és vele az időhorizontok szűkülése széleskörű tapasztalattá vált.

Habár a „normális élet” vagy a „tisztesség” hívó szavai és eszményei a társadalmi elégedetlenség valós formáit fejezik ki, életképes politikai és gazdasági alternatívák hiányában – azaz a jövő megragadásának valós lehetősége nélkül – a fantáziák tartományában maradnak. Ahogy a létbizonytalanság válik a hatalomgyakorlás tárgyává, és az uralmon lévők kontrollja kiteljesedik az erőforrások felett, az uralom és ellenállás viszonyát a cinkosság kapcsolatai váltják fel.

Ezeket a viszonyokat a bizonytalanságok társadalmi helyzettől függő, egyenlőtlen eloszlása határozza meg. Ilyen például a válságok és vészhelyzetek kezeléséből való részesedés, avagy a puszta kitettség azok következményeinek.

Megjegyzéseikért és segítségükért köszönettel tartozom Komoróczki Tündének, Laczó Ferencnek és Parászka Borókának.