1945-ben az emberek már az európai háború végét és a náci Németország felett aratott győzelmet ünnepelték Amerika és Európa utcáin, amikor a kontinens viharai elől Angliába menekülő, majd onnan Kanadába költöző^[1]Polányi Károly figyelmeztetett: nem szabad engedni, hogy az ultranacionalizmus és fasizmus pusztító rémétől épphogy megszabadult Európát újfent ezeknek az erőknek a halálos ölelésébe taszítsa, hogy az USA az Atlanti Chartával megpróbálja visszaépíteni az 1939, sőt 1929 előtti transzatlanti „szabadkereskedelmi” kapitalizmust.

Polányi figyelmeztetése érdekes módon mai helyzetünkre is érvényes. A közgazdász azt is kifejti, hogy a szovjet tervutasításos rendszer kiterjesztése Kelet-Európára, illetve egy másik regionalista projekt, Tito Jugoszláviája biztosíthatják azt, hogy nem emelkedik ki új Hitler, Mussolini ebben a régióban. Éppen ezért van rájuk szükség, akárcsak a hirtelen óriásivá vált, 1945 utáni amerikai befolyás visszaszorítására Nyugat-Európában is. Tehát olyan gazdasági helyreállítási folyamatra, amit nem az Egyesült Államok, nem az amúgy is saját gazdasági gondjaival küzdő sztálini Szovjetunió, hanem maguk az európai államok irányítanak, elkerülve a két nagyhatalom konfrontációját, és egyfajta „semleges ütközőzónát” alakítva ki közöttük.

Ma, amikor az amerikai liberalizmus éppen csak felülkerekedett egy keserű csatában, Joe Biden győzelme után, az Európai Unió kisebb léptékben, de ugyanazzal a kérdéssel néz szembe, mint amivel 1945 után a felszabadított Európa politikai elitje. Forduljon ismét egy hegemonikus, amerikai befolyás felé, amelyre rá lehet bízni a „nyugati értékek” nevében az érdekszféra összetartását?

Vagy inkább erősítsék meg azt a fajta politikai autonómiát és speciális stratégiát, amelyet Trump 2016-os váratlan megválasztása után, az Észak-Atlanti Szövetség (NATO) meggyengülése és a transzatlanti, szabadkereskedelmi kapitalizmus ellehetetlenülése után kidolgoztak?

Egy bizonyos, Joe Biden emberei, akik hamarosan mind a washingtoni hadügyben, mind a külügyben, mind pedig a Fehér Házban nagy hatalmat biztosító székeket foglalnak vissza diadalmasan, mindenképpen el szeretnék majd kerülni az utóbbi eshetőséget.

Amerikai „visszatérés”

Ez a szándék mindennél jobban tükröződik azokból az információkból, amelyek eddig a megválasztott elnök által jelölt kormányzati emberekről a sajtóban megjelentek.

Ahogyan azt az egykori Kettős Mércén, még 2016 novemberében már többek nyomán valószínűsítettem egy cikkben, az USA 45. elnöke a kisebb-nagyobb megszakításokkal száz éve tartó, „felvilágosult imperialisták” hosszú sorának hegemóniáját kérdőjelezte meg hatalomra kerülésével. Az akkori hangulatban nem csupán tanácstalanság, de egyenesen súlyos pánik alakult ki ezekben a washingtoni külpolitikai körökben, akik Hillary Clinton vereségével minden esélyüket elveszítették arra, hogy a következő, egyébként sok szempontból sorsdöntő négy évben bármiféle valós hatással legyenek a Trump-kormányzat által gyakorlatilag kiürített és feje tetejére állított külpolitikájára.

Gyorsan volt szükségük működő B-tervre, és míg egyesek, mint az Obama bizalmi körébe tartozó, erősen Izrael-kritikus liberális, Ben Rhodes és társai végül egy demokrata podcastban kötöttek ki, addig mások megragadták az alkalmat, és ahogyan valamikor Wilson elnök fordult az egyetemi kutatókhoz és tudományos elithez, hogy kiegyensúlyozza a kapitalista rablóbárók és monopolcsászárok befolyását az 1910-es években, úgy fordultak ők most az innováció új, félelmetes hegemónjaihoz, a Szilícium-völgy alapítóihoz a hatalomért.

Jonathan Guyer a Prospect magazinban már 2020 júliusában tényfeltáró cikket jelentetett meg arról, mi is történt 2016 és a végül nagy nehezen kiharcolt 2020-as előválasztási győzelme között Joe Biden körül.

A történet két kulcsfigurája az Obama-korszak két, kevésbé ismert, de jelentős külpolitikai irányítója, Sergio Aguirre és Nitin Chadda, akik elhatározták, hogy a korábbi, hivatalukból kiesett külpolitikai döntéshozókhoz hasonlóan nekidőlnek a washingtoni forgóajtónak, és a „tanácsadói” magánszektorában töltenek be nagy űrt. Ezek a lobbicégek nagy privát érdekeltségeknek szereznek politikai kapcsolatokon keresztül állami megrendeléseket. Aguirre és Chadda tudták, ők még nem elég ismertek és befolyásosak ahhoz, hogy mindennek nekilássanak, noha gyakorlati tapasztalatuk elég volt, ezért nagy neveket kerestek.

Egyet rövidesen találtak is. Michèle Flournoy, Obama utolsó védelmi minisztere, Ash Carter alatt szolgált helyettesként, Chadda pedig Carter személyi tanácsadójaként innen jól ismerte. Ő viszont csak úgy vállalta volna felkérésüket, ha még egy nagy név csatlakozik a formálódó tanácsadó cégükhöz, a WestExechez.

Amikor őt megtalálták, két dolog vált elég valószínűvé: hogy a cég az egyik legjobb fővárosi demokrata kapcsolatokkal rendelkező tanácsadó és „elemző” csoporttá lépett elő, és az, hogy – noha az elnökjelölti mezőny tele volt ifjú és lelkes versenyzőkkel – az establishment kedvenc jelöltje a 77 éves Joseph R. Biden, a volt alelnök lesz.

A Flournoy-hez csatlakozó másik WestExec-vezető ugyanis Biden egyik legfontosabb külügyi- és hadügyi tanácsadója, szárnysegédje és alelnöki irodájának legerősebb embere, Antony Blinken lett.

Blinkenről a napokban már lehetett olvasni a magyar sajtóban. Édesanyja és mostohaanyja magyar Holokauszt-túlélő. Utóbbi az ötvenes években a Rákosi-rendszerből kalandos úton menekülő Vera Blinken, apja, Donald Blinken pedig Bill Clinton egykori budapesti nagykövete is volt.

A kilencvenes évek közepén pedig többek között éppen apja és annak második felesége jóvoltából erősödhetett meg Budapesten a Közép-Európai Egyetem, és a mellette kifejlődő modernkori levéltár, az OSA Archívum.

A Prospect cikke beszámol arról, hogy Blinken a fél életét Biden mellett töltötte: a Bush-érában ő volt a Biden által elnökölt Szenátusi Külügyi Bizottság melletti személyzeti igazgató 2002 és 2008 között, előtte pedig Clinton elnöksége alatt számos beosztott pozícióban szolgálta a Clinton-féle Fehér Házat, miközben szülei 1994-ben beköltöztek a Szabadság téri rezidenciára. Ebben a minőségében neki és főnökének is kifejezetten fontos szerepe volt abban, hogy számos demokrata szenátor – köztük Biden is – támogatta George W. Bush iraki invázióját, miközben a Demokrata Párt akkori kongresszusi képviselőinek jelentős része – élükön Nancy Pelosival – ellenezte azt.

Tony Blinken végül Obama megválasztása után jutott jelentősebb külügyminisztériumi pozíciókhoz. Hillary Clinton – sok szempontból kudarcos – külügyminiszteri terminusa alatt az Afganisztánnal, Pakisztánnal és az iráni nukleáris programmal kapcsolatos amerikai stratégián dolgozott.

Érdeklődése azonban sohasem elsősorban a Közel-Kelethez vagy Dél-Ázsiához fűzte, hanem – főleg szülei múltja miatt – Közép-Kelet Európához. Barack Obama 2015 januárjában őt nevezte ki John Kerry külügyminiszter helyettesének, amiben a végül sikeres iráni-amerikai megegyezés mellett fontos szerepe volt annak, hogy Blinken dolgozta ki az orosz oligarchák elleni szankciók demokrata stratégiáját, miután Putyin 2014-ben az eredetileg Ukrajnához tartozó Krím-félsziget csendes megszállása mellett döntött.

A krími válság idején Blinken a washingtoni Brookings Intézetben tartott stratégiai beszédet arról, hogyan kell a nyílt katonai konfliktus kockáztatása nélkül megfékezni azt, amit ő az „orosz terjeszkedés fenyegetésének” titulált.

Hangsúlyozta, hogy főleg arra kell törekedni, hogy az orosz elitet izolálják a nemzetközi közösségtől, vagyonuk külföldön tartott részét pedig befagyasszák. Beszédében Blinken valójában – mintegy félévvel kinevezése előtt – az amerikai demokrata külpolitika „soft powere”, azaz a bársonyos hatalomgyakorlás alapelveit fogalmazta át a 2010-es évekre. Azt mondta például, feltétlenül szükséges Putyint kizárni a G8 világtalálkozókról, mivel

„Az egyik mód, ahogyan Oroszország a hatalmat meghatározza, az a geopolitikai befolyás, amit Oroszország meg tud szerezni. Politikailag aláásni Oroszországot a nemzetközi közösségben, és elszigetelni őket, mindez elsöpri ezt a fajta hatalmat.”

Ugyanebben a beszédben hangzott el az az emlékezetes fordulat is, hogy az orosz gazdaság elleni általános szankciók „segítenek az oroszokkal megértetni, hogy a Putyinhoz hasonló nemzetközi gengszterek támogatásának ára van”.

Blinken szavai után a szankciók rezsimjét Vlagyimir Putyin és az orosz gazdaság ellen valóban el is fogadta a Kongresszus. Igaz, Antony Blinken két hivatali évének nagyobb részében már a kibontakozó európai menekültválság, az Iszlám Állam terrorcselekményei és a nagy nehezen tető alá hozott iráni nukleáris paktum Izrael és más, közel-keleti szövetségesek előtti megvédése foglalta le idejét.

Az orosz szankciók hatalom- és befolyásgyengítő jellegében 2014-ben biztosan nem volt igaza.

Nemcsak azért, mert a várt forgatókönyv, amely szerint az oroszok gazdasági nehézségeik láttán gyorsan Putyin ellen fordulnak majd, ezúttal sem működött, és a 2015-ös, fenyegetett és robbanékony légkörben Oroszországban csupán paranoiát, nyugatellenességet és ostromlott vár-mentalitást váltott ki a demokrata külügyi aktivizmus.

Amint az már ismert, Putyin végül nagyon is tudta kezelni a helyzetet, a szíriai beavatkozásban résztvevő orosz egységek megsokasodtak, az általa támogatott Basár el-Aszad elnök pedig meg tudott erősödni a polgárháborúban. Moszkva emellett részben sikerrel épített ki alternatív regionális szövetségeket. Már az amúgy ebben a kérdésben nyilvánvalóan engedékeny politikát folytató Trump elnök és első külügyminisztere, Rex Tillerson olajipari vezető hivatalba lépése előtt, 2016 júliusában  lezajlott a sikertelen és máig tisztázatlan körülmények között szervezett török katonai puccskísérlet Erdogan elnök ellen.

Az USA az ügyben sokáig nem foglalt el világos álláspontot, és az ankarai vezetés – amelyet egy aktív belföldi kurd felkelés leverése után röviddel ugyancsak idegesített az iráni alku – hisztérikusan reagált e passzivitásra, és példátlan módon, rövid időre még az Egyesült Államok legfontosabb törökországi haditámaszpontját, Incirliket is körbevette a török hadsereg.

Az incidens után Trump politikája ugyan szinte bocsánatkérő volt Törökország felé, a következmény azonban itt is Washington térségbeli befolyásának súlyos csökkenése volt. A szankciók által sújtott Putyin – aki régebb óta ellenségeskedett már a törökökkel – kihasználta az amerikai-török viszony megromlását, és maga kezdett el Szíria ügyében együttműködni, egyeztetni Erdogannal.

Nemcsak Antony Blinken ült ekkor a John Kerry külügyminiszter és Obama nemzetbiztonsági tanácsadója után legfontosabb helyettes külügyminiszteri székben, de a Biden-kampánycsapat másik westexeces fő arca, Michèle Flournoy foglalta el a védelmi minisztérium, a Pentagon vezető pozícióját. Mára már bizonyos, hogy a Prospect szakírója jól látta a helyzetet, hiszen nemcsak Flournoy a hadügyminiszteri poszt várományosa, de mint magyar idő szerint hétfő reggel kiderült, Antony Blinken  külügyminiszter lehet január 20 után.

Az, hogy Antony Blinken az Obama utolsó éveiben elkövetett, stratégiai amerikai hibák után most miben változtatna majd, még kérdés. Az viszont bizonyos, hogy egyik fő feladata a demokraták 2011 és 2016 között kialakult, igen súlyos hidegháborújának kezelése lesz Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnökkel.

Netanjahu és Obama, valamint környezetük egyre mélyülő, kölcsönös bizalmatlansága és konfliktusa után Izrael állam szélsőjobbra tolódó politikai vezetése örülhetett ugyanis a legjobban Donald Trump és a republikánusok visszatérésének. A Trump-kormányzat egyik valóban állandósult külpolitikai doktrínája ugyanis éppen az Izraellel szemben támasztott összes elvárás elengedése: az illegális, palesztin területeken épült telepek elfogadása, az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe való áthelyezése.

Netanjahu most jogosan tarthat attól, hogy például a telepépítésekkel kapcsolatos kritika újra felmerülhet. Progresszív demokrata kongresszusi képviselők, mint például Alexandria Ocasio-Cortez még az izraeli hadügyi kifizetéseket is a ciszjordániai, agresszív izraeli terjeszkedés leállításához kötnék.

Velük szemben Antony Blinken erős, a zsidó állam politikáját támogató hang. Már Biden előválasztási győzelme és tényleges elnöki kampányának kezdete előtt leszögezte ugyanis, az Egyesült Államok soha nem fogja Izrael ciszjordániai és gázai politikájához kötni a támogatásokat, ez a kérdés fel sem merülhet. Megvan tehát arra az esély, hogy a Trump, Jared Kushner és Mike Pompeo jelenlegi külügyminiszter által kezdeményezett teljes izraeli enyhülés tendenciája már nem fordul meg.

Ezenkívül, ahogyan az a Reuters Blinkennel készített interjújából is kiderült, a külügyminiszter lényeges és fontos feladatának tartja azt is, hogy a szíriai polgárháborúban az Iszlám Államot tulajdonképpen legyőző szíriai kurd vezetésű demokratikus erőket újra elkezdje az USA támogatni, és megerősítse velük térségbeli szövetségét.

Mint arról részletesen írtunk, az IÁ legyőzése után Trump kormányzata magára hagyta a kurd erőket, akiket 2018 elején és 2019 végén két súlyos török invázió is ért, humanitárius katasztrófát okozva a nemzetközi közösség által el nem ismert, de autonóm módon irányított területeiken. Mind Biden, mind Blinken kihangsúlyozta, hogy a kurd népállamra az amerikai külpolitikának szüksége van, helyre kell velük állítani a bizalmat, akár egy, a törökökkel felvállalt keményebb diplomáciai hidegháború árán is.

A WestExec összekötő kapocs szerepe a kormányzat és az amerikai techóriások között egészen 2017-ig nyúlik vissza. Lee Fang, az Intercept munkatársa már 2018 óta ír hosszabb tényfeltáró anyagokat arról is, hogy a Biden-kampány és a demokrata elit köré csoportosuló, kifejezetten fiatalabb tanácsadók sikerének titka éppen az volt, hogy megnyitották például a Google és az Amazon előtt a leginkább jövedelmezőnek számító nemzetbiztonsági és hadügyi közbeszerzések, megbízások addig vonakodva zárva tartott kapuit, és segítették ezeket a cégeket az őket érintő szabályozások és a Trump-kampány után rájuk háruló óriási figyelem kereszttüzében sikeresnek lenni.

A WestExec már a Trump-kormányzat idején is elérte például, hogy a Google a határvédelem és az „illegális bevándorlók” elleni futurisztikus határellenőrzési eszközök megtervezésére kapjon megbízást a Pentagontól. Azt pedig ugyancsak Fang tárta fel pár hete, hogy immár több, hírhedten kétes politikai meggyőződésű techvállalkozóhoz is csatlakozott a Google a mexikói „okos határfal” kiépítésében, ehhez hangfelismerő és fordítóprogramjaikat használják fel elsősorban.

Az újságíró egyik elsődleges forrása a cikkek elkészítése során éppen Flournoy volt, aki nem győzte neki nyilatkozatokban hangsúlyozni, hogy ők mint saját generációjuk top tanácsadói érték el ennek a szinte disztópikus együttműködésnek a tető alá hozását. Az első női védelmi miniszter tehát Biden alatt valójában még jelentősebb szerepet játszhat a világ teljes egészéből – sokszor illegálisan is – adatokat gyűjtő, feldolgozó és azokkal kereskedő Szilícium-völgyi milliárdosok és az amerikai kormányzat, külpolitika végső összeházasítójaként.

Orbán, a közellenség?

De éppen azért, mert a Biden-kormányzat fő külügyi és hadügyi jelöltjei, a körülöttük forgolódó emberek víziója a klasszikus neoliberális, és a világ ügyeit „szelíd” avagy szükség esetén kemény nyomással, katonai beavatkozásokkal egyengető elképzelésekre épül, az új amerikai kormányzatnak figyelnie kell majd arra is, hogy kielégíthesse a náluk sokkal kevésbé centrista, a külföldi beavatkozásokat ma rekord mértékben elutasító és Izraellel is rekord mértékben kritikus saját bázisát.

Ehhez pedig az új State Departmentnek jól jöhetnek az olyan diplomáciai ügyek, amelyekben az új kormányzat berkein belül viszonylagos konszenzus van, és amelyekhez az amúgy végletesen megosztott amerikai Szenátusban is elképzelhető egynéhány republikánus törvényhozó támogatásának megszerzése.

Ilyen, szinte szimbolikus kérdésnek tűnik Magyarország és Lengyelország ügye. Közismert, és számunkra elsődleges tapasztalat az, hogy a helyi, autoriter jellegű rezsimek Trump kormányzatától azt kapták meg, amit elvártak. Az amerikai fél a helyi orosz befolyás részleges visszaszorítását, a kínai üzletelések lefaragását Orbán Viktornál kedvességgel, tárgyalással és türelemmel próbálta elérni. Noha az oroszok 2019-2020-as meggyengülése is arra utal, előbbi kérdésben apró részeredmények születtek, a kínai befolyás ügyében sem a lengyel, sem pedig a magyar kormányzat nem volt eddig hajlandó Washington néhány kedves szaváért cserébe elengedni ezeket a beruházásokat.

Orbán azonban nem hiába paranoid kedvenc nagykövete, a trumpista David Cornstein távozása és Trump bukása után. Sőt, éppen a számára legkedvezőtlenebb forgatókönyv körvonalazódik éppen Amerikában.

A kormány propagandája ugyan előszeretettel hangsúlyozza Soros György mint nagy gonosz szerepét az ellene irányuló kritikákban, és kétségkívül nem indulhat még kezdeti jóindulattal sem a demokrata kormányzat szemében olyan ember, aki a különböző humanitárius és társadalmi kérdésekben fő szövetségesének tekinthető Sorost – sokszor antiszemita felhanggal is – támadja, sőt, erre építi politikai legitimációját is.

Arról eddig a magyar sajtó jóval kevesebbet beszélt ugyanakkor, hogy a 2017-es lex CEU befolyásosabb ellenséget is szerzett Orbán számára, ez pedig maga a Blinken család.

Donald Blinken 1994-1997-es nagyköveti terminusa alatt kezdte el ugyanis egyre komolyabban támogatni a CEU-t és a mellette kialakuló OSA-t. A CEU és az archívum 2017-ig kiépült intézményes struktúráját a Blinken-házaspár, és így fiuk is, a család fontos örökségének, életműve részének tekinti. 2015-ben éppen Vera és Donald Blinken voltak azok, akik egy óriási adománnyal az archívum hosszú távú, kiszámítható túlélését is biztosították. Az, hogy gyakorlatilag propaganda-okokból a magyar kormányzat ezt 2017-ben elkezdte ellehetetleníteni, sőt, az aprólékos és türelmes munkával a kelet-európai és posztszovjet térségben fontos CEU-t súlyos költségeket okozva Bécsig üldözték, kétségtelenül személyes ügy és sérelem a Blinken-családnak.

Mindezek a háttérben meghúzódó körülmények, és a tény, hogy Antony Blinken amerikai magyar háttérrel is rendelkezik,a CEU ügye személyesen is érintette, igen valószínűvé teszik az aktív diplomáciai konfliktust Washington és Budapest között. Antony Blinken pedig nem csupán új nagykövetet, de az EU-val és Oroszországgal folyó ügyek intézését a napi munka során kézben tartó Eurázsiai Osztály vezetőjét is kijelölheti. Ez pedig két olyan ember, akik Budapest életét a következő években igen megkeseríthetik.

Innen nézve érthető az, hogy Orbán és Szijjártó Péter külügyi apparátusa még csak meg sem próbálkozott barátságosabb hangot megütni Trump politikai ellenfeleivel, hiszen ezekben a körökben a virtuális céltábla már a hátukra van rajzolva.

A muszáj Herkules

Az igazi kérdés tehát ebben a helyzetben nem is az, mi a Külügyminisztérium és a hivatalba lépő Joe Biden valós szándéka Kelet-Európában. Fontos számukra a velük elvi alapon szembehelyezkedő „illiberálisok” szimbolikus leckéztetése, ugyanakkor kevés térség van, ahol ez egészen kevés kockázattal és áldozattal elkezdhető, Kelet-Közép-Európa pedig ide tartozik.

Ugyanakkor, négy év Trump-politika után, amely az elmúlt száz évben példátlan módon egyáltalán nem kívánt az alapvető amerikai érdekek mellett „értékvitát” is folytatni a szövetségeseivel, az is kérdés, hogy valójában mennyi hatalma és befolyása maradt Washingtonnak a térségben.

Ezzel kapcsolatban Lengyelország szerepe egyértelműbb: Varsó ugyan ultrakonzervatív és antiliberális főszereplő, amely az EU-val is kritikus, de még így is egyfajta amerikai bástya. Az amerikai hadsereg NATO-kötelékben itt és a balti államokban foglalt el pozíciókat az oroszok és szövetségeseik „visszatartására”, a lengyel főváros pedig az amerikai republikánus establishment egyfajta „átjáróházává” is vált. Velük így talán közvetlenül is le lehet folytatni ezeket a vitákat. Budapesttel kapcsolatban azonban világos, Washington semmiféle elszigetelési akcióba, látványos gazdasági háborúba nem kezdhet bele Németország beleegyezése nélkül.

Biden megválasztása után tehát – mint ahogy azt a most kialakult jogállamisági és vétó-ügyben látjuk, Berlin ugyanúgy válaszúthoz ért, mint a hidegháborús nyugatnémet állam egykor. Egyáltalán nem jönne ugyanis jól a németeknek, ha a hirtelen nagyon bizonyítani akaró, fellelkesült amerikai intervencionisták kezdenének gazdasági instabilitást kelteni egyik legfontosabb gazdasági szövetségesük, Orbán Viktor országában.

A németek ilyenformán az 1960-as évek után ma ismét a „muszáj Herkules” szerepét játsszák a nemzetközi porondon. Míg a 2010-es években a megszorítós válságkezelés idején még csupán az EU könyörtelen gazdasági hegemónjának szerepét alakították a térségben, míg az Egyesült Államok a katonai-politikai „jó rendőr” volt mellettük, addig a Trump megválasztásával és a britek kilépésével hirtelen rájuk szakadt vákuumban Angela Merkel kancellár kormányzatának ezt a két utóbbi feladatot, mintegy muszáj liberális hegemónként is fel kellett vállalnia.

Kétségtelen – ahogy Wolfgang Streeck társadalomtudós megfogalmazta, Németország éppen az USA hiánya miatt, kényszerűen teljesítette az európai hegemón feladatait az utóbbi években, és így kérdés az, hogy immár hajlandó-e ezt a szerepet megosztani mással is.

Számunkra a rabszolgatörvény és a német-magyar ipari kapcsolatok nyomán ismerős az a pingpong-politika, amit így Berlin kialakított: néha vezető brüsszeli és berlini politikusok is felháborodottan kérik számon a jogállam leépítését, a bírói függetlenség felszámolását és az autoriter jellegű politika más jellegzetességeit Orbánékon.

Folyamatosan lebegtetik az „európai értékek” érvényesítését, a Fidesz Néppártból való kizárását mint kifundált politikai eszközöket, a német ipar számára juttatott újabb és újabb magyarországi gazdasági kedvezmények nyomán azonban ezek a viták idővel mindig alábbhagynak. A németeken, hollandokon és franciákon kívül pedig aktívan senki sem foglalkozik már a nemzetközi porondon annyira Orbán Viktorral, mint Trump, a brazil Jair Bolsonaro, és a brexit nyomán hatalomra kerülő brit Boris Johnson vezetővé válása előtt.

Streecki értelemben ugyan az új, német „liberális birodalom” is „soft powerrel” tart rendet kisebb és tőle függő kelet-európai barátai között, ugyanakkor a „keményebb ügyek”, például a katonai beavatkozások intézéséhez a belföldi ellenállás miatt a németek inkább Macron Franciaországára szorulnak.

Attól függetlenül pedig, hogy lélekben mennyire jól is esne számos magyar liberális, nyugatpárti ellenzékinek az, hogy Orbán ismét szorult helyzetbe kerülhet, és nagy hatalommal bíró ellenfelei lesznek a nemzetközi fórumokon, továbbra sem feledhető az az alapigazság, hogy a magyar miniszterelnök politikai hatalma kívülről épp olyan nehezen kezdhető ki, mint régebben.

Ahogyan az sem, hogy Antony Blinken és a visszatérő demokrata elit izolációs, szankciós politikája egy német dominanciájú EU-ban nem érvényesíthető (ennek kiváltására dolgoznak éppen most az EU-n belül különböző, egyelőre elég homályos, jogállami mechanizmusokon), a direkt amerikai diplomáciai kritika és beavatkozás pedig Berlin számára kínos lehet. A térségben ez olyan gazdasági instabilitást okozhat, ami egyetlen komoly politikai hatalommal rendelkező félnek sem érdeke.

Arról nem is szólva, amit az orosz példában már kimutatott logikai félreértéssel kapcsolatban is hangsúlyoztunk arról, hogy a direkt nyugati kritika Oroszországban is a vezető presztízsének emelkedéséhez, a gazdasági elszigetelés pedig az „ostromlott vár”-érzés kialakulásához vezetett még olyan politikai körökben is, ahol nem feltétlenül szimpatizáltak előtte Putyinnal és a kormánypárttal. Ironikus módon ez éppen Trump alatt, az ostromállapot-érzés feloldódásával kezdett szétesni ott is.

Polányi már 1945-ben megfigyelte és aggodalmát fejezte ki egy aktív amerikai hatalmi szerep miatt, amely akkor Nagy-Britannia és Nyugat-Európa irányába körvonalazódott.

Figyelmeztette is a briteket (és közvetve így az európaiakat is): ne termeljék újra a szovjet blokkal szemben nacionalista politikájukat azzal, hogy egyértelmű, „antikommunista” táborba szerveződnek ellenük, inkább másolják le azokat a politikai módszereket, amelyekkel a szovjet vezetés az első években – úgy tűnt – stabilitást tud elérni saját európai megszállási övezetében.

Moszkva ugyanis Polányi meglátása szerint régi nemzeti és regionális célokat, saját uralkodó osztályuk és a fasiszta és szélsőjobboldali rezsimeket kitermelő, zabolázatlan kapitalizmus és imperializmus eltörlését, és valamiféle demokráciát ígért a keleti blokknak a mézeshetek és a hidegháború előtt.

A magyar származású közgazdász leszögezte, Európa államai stabil szövetségüket csak kisebb regionális egységek autonóm gazdaságával, a tervutasításos jóléti rendszerek bevezetésével és az amerikai befolyás elszigetelésével tudnák igazán megőrizni, minden más azokhoz a körülményekhez vezet el, ahol a kizsákmányolás újbóli megjelenése a régi válságok és politikai instabilitás újból megjelenhet.

Ezek a rég elfeledettnek hitt kérdések most újból előkerülnek. A hosszú neoliberális amerikai befolyás és az azt radikális reakcióval megtörő jobboldali közjáték, az USA kivonulása után most a válaszút ismét adott. De bármennyire csábító is lehetne az illiberálisok válságát és végét vizionálni most, ez még az USA-ban sem igaz, nemhogy nálunk, így a látszólag könnyű útnak itt is megfizethetjük az árát.