Ha az Amerikai Egyesült Államok hivatalban lévő elnöke nem képes újraválasztatnia magát, az óriási vereség számára. Az amerikai elnökség 231 éves története során eddig tízszer fordult elő, hogy regnáló elnöknek nem jött össze a második mandátum megszerzése, a második világháború óta pedig mindössze háromszor: Gerald Ford, Jimmy Carter és George H. W. Bush esetében.

Csak azért kezdem ezzel, mert a tény, hogy hosszú napokon keresztül kellett várni, míg kiderült, hogy Joe Biden lesz az USA következő elnöke, illetve, hogy több államban is gyakorlatilag hajszálon múlt a demokrata politikus győzelme, elfedi azt az alapigazságot, hogy egy hivatalban lévő elnök legyőzése bizony nem kis teljesítmény.

Az előzetes várakozásokhoz képest persze nem lehet felhőtlen a demokraták öröme: a szövetségi képviselőházban övék maradt a többség, de veszítettek mandátumokat, a szenátus esetében pedig csak egy mandátumot hódítottak el a republikánusoktól, akik megőrizhetik többségüket a felsőházban. Bár ez utóbbi csak januárban fog kiderülni, amikor Georgia állam két szenátusi választásának második fordulója is lezajlik. Közben azonban brutális mennyiségű pénzt költöttek el olyan szenátusi versenyekre, amelyekben teljesen irreálisan mérték fel saját esélyeiket (pl. Maine és Kentucky államokban), vagy híresen népszerűtlen republikánus inkumbenssel szemben maradtak alul (pl. Észak-Karolina).

Joe Biden pártja nem tudott javítani az állami törvényhozások esetében sem, egyetlen helyen sem sikerült fordítaniuk a republikánusokkal szemben, így az 50 szövetségi állam többségének törvényhozását továbbra is utóbbiak ellenőrzik.

Ez már csak azért is fontos kérdés, mert az USA-ban 10 évente rajzolják újra a kongresszusi választókerületeket, ez pedig az állami törvényhozások feladata, a demokraták pedig még mindig nyögik a 2011-es, többségében republikánusok által végzett újrarajzolások hatásait.

A politikai ellentmondások sorát csak tovább szaporítja, ha ránézünk azokra a népszavazásokra, amelyeket ugyancsak november 3-án tartottak egyes államokban.

Floridában az elmúlt választási ciklusokhoz képest a republikánusok elnökjelöltje viszonylag stabil többséggel nyert, miközben az állam lakói népszavazáson igent mondtak a 15 dolláros minimum órabér bevezetésére, amely Joe Biden programjába is bekerült, miután a demokraták balszárnya évek óta kampányol mellette.

A megbízhatóan demokrata Kaliforniában Biden jobban tudott teljesíteni, mint Hillary Clinton négy évvel korábban, a polgárok mégis megszavaztak egy olyan jobboldali kezdeményezést, amely tiltja, hogy a platformgazdaságban (Uber, Lyft) dolgozókat munkavállalóként kelljen kezelniük a cégeknek. Külön érdekesség, hogy a dolgozóellenes kezdeményezés, amely egy idén januárban életbe lépett állami szabályozást fordít vissza, élharcosa és nyilvános képviselője épp a most megválasztott demokrata alelnök, Kamala Harris sógora.

Ennek a több szempontból is felemás választási körnek a megértése bizonyára még jó ideig el fog tartani, mindenesetre van néhány aspektus, amelyet már most tisztán láthatunk, és nemcsak a megértésben, de a következő évek irányainak megvilágításában is segíthet.

1. Trump és a „trumpizmus” egyértelmű elutasítása nem következett be

Az elmúlt négy évben a demokrata politikusok, illetve a velük szimpatizáló állampolgárok, értelmiségiek, médiumok Trumpot a demokráciára igen veszélyes, fehér felsőbbrendűséget és nőgyűlöletet hirdető kvázifasiszta diktátorként festették le, aki egzisztenciális veszélyt jelent Amerikára, sőt talán az egész világra nézve.

Nem meglepő módon az idei kampányban a demokraták – a párt centristái és balosai egyaránt – sokat beszéltek arról, hogy az amerikai választók döntő többsége egyértelműen el fogja utasítani ezt a veszélyes alakot, és a történelem szemétdombjára hajítja a négy éves ámokfutást. Ezt a feltételezést támasztották alá a közvélemény-kutatások is, amelyek mind országosan, mind a csatatérállamokban a Clintonénál magabiztosabb előnyt jósoltak Bidennek.

Ehhez képest a neki jövendölt billegő államok egy részét a demokrata politikus egyértelműen elveszítette (ld. Florida, Ohio), máshol pedig hajszálon múlt csupán győzelme. Miközben például Wisconsinban a felmérések 10 százalékpontos hátrányt előlegeztek meg Trumpnak, az elnök pusztán 0,6 százalékponttal maradt el riválisától.

Országosan Biden rekordmagas részvétel mellett annyi szavazatot kapott, amennyit még senki előtte (majdnem 10 millióval többet, mint Hillary), ami jelentős fegyvertény, de közben Trump is majdnem 7 millióval tudta növelni a szavazói számát. Ráadásul ilyen magas arányban a kisebbségi szavazók 60 éve nem szavaztak republikánus elnökre (Trump floridai és texasi győzelmét is jórészt a latinó szavazóknak köszönheti), ami a demokraták rasszizmus-érvét ássa alá.

Hogyha tehát Trump megszégyenítve, hiteltelenül hagyja el a Fehér házat négy év után, azt nem az elsöprő választási akaratnak, hanem a választási eredmények körüli elnöki hisztinek köszönhetjük majd.

2. A demokrata centrum elmélete a trumpizmusról teljesen hibásnak bizonyult

Hillary Clinton 2016-os veresége óta a Demokrata Párt fősodra egyetlen pillanatot sem töltött azzal, hogy megpróbálja megérteni a Trump-féle politikai narratíva sikerét, ehelyett a valóságtól egyre elrugaszkodottabb, olykor az összeesküvés-elméletek határát súroló hisztérikus magyarázatokba lovalta bele magát.

Mindezek közös eleme, hogy Trump csupán egy anomália volt, egy múló szemölcs az amerikai elitpolitika patyolattiszta bőrén. Egy véletlen. Orosz beavatkozás, az elnökválasztási rendszer igazságtalansága, álhírterjesztés és manipuláció, a választók rasszizmusa, nőgyűlölete – mind olyan magyarázatok voltak, amelyek teljes mértékben hárították a felelősséget a politikai elitről, az ország évtized alatt formálódó strukturális problémáinak megoldatlanságáról. Hillary Clinton mind a mai napig azt a párszáz nevetséges angolsággal megírt orosz dezinformációs mémet vádolja saját vereségéért, és nem azt az évtizedes hatalmi arroganciát és korrupciót, amelyet a választók benne láttak.

Ám ahelyett, hogy ez a véletlenszerű anomália nyomtalanul elmúlna, az évtizedek óta nem tapasztalt gazdasági visszaesés és egy majd’ negyedmillió ember életét követelő járvány közepén, különösebb „orosz beavatkozás” nélkül, kisebbségi szavazatokkal is megtámogatva Donald Trump majdnem hetven millió szavazatot kapott.

A leköszönő elnök továbbra is a Republikánus Párt legnépszerűbb politikusa, a párt szavazóbázisának egyértelmű kedvence, ennek pedig még a Biden mellé álló #SohaTrump republikánus politikusok sem tudtak mind a mai napig gátat szabni. Csak egy példa: a Lincoln Project nevű szervezetben tömörülő Trump-ellenes republikánusok, akik gazdasági szempontból talán Trumpnál is szélsőségesebben jobboldali nézeteket képviselnek, 67 millió dollárral szálltak be Biden kampányában, hogy odacsábítsák a republikánus szavazók egy részét. Mindez kidobott pénznek bizonyult, mert Trump párttámogatói bázisán belül is javítani tudott négy évvel korábbi eredményén.

Így tehát jó esély van rá, hogy a sajtóban beharangozott, újonnan létrehozandó saját médiacsatornája, illetve Twitter-fiókja révén még hosszú ideig meg fogja határozni az USA egyik nagy pártjának irányvonalát és személyzeti politikáját.

Vagyis a trumpizmus ugrásra készen fogja várni, hogy a status quóhoz visszatérő, jelentős strukturális reformoktól ódzkodó négy év után egy Trumpnál rátermettebb politikussal térjen vissza 2024-ben.

Márpedig a Republikánus Párt élvonalában nincs hiány fiatalabb, karizmatikus, a leköszönő elnök örökségét tovább vinni akaró politikusokban, médiaszereplőkben: kezdve a piacvezető Fox News műsorvezetőjével, Tucker Carlsonnal, a 40-es éveik elején járó Josh Hawley és Tom Cotton szenátorokon át a Trump-család idősebb lányáig, Ivankáig.

3. A COVID kevésbé ijesztette meg a választókat, mint a demokraták gondolták, de még így is ez lehetett Trump veszte

Nehéz olyan mutatót találni, amelyik szerint az amerikai elnök nem rontotta el a járvány elleni védekezést. Az ifjabb Bush és Obama kormányzatai is aktívan készültek egy COVID-19-hez hasonló, levegőben terjedő vírus elleni védekezésre, lévén, hogy virológusok hosszú ideje figyelmeztetnek egy ilyen járvány kitörésének valószínűségére.

Trump az elmúlt években nagyjából lebontotta az elődei által felhalmozott infrastruktúrát, tudást és személyi állományt, és így felkészületlenül hagyta az országot. Bár egy azóta közétett telefonbeszélgetésben még februárban elismerte, hogy a betegség veszélyesebb, mint az influenza, mégis utána hónapokig ennek ellenkezőjét állította a nyilvánosság előtt, majd egészen nyár végéig a maszkviselés hasznosságát is tagadta.

A különböző exit pollok szerint azonban csak a választók egyharmadának szavazatát befolyásolta döntően a járványkezelés, ők nagy arányban Biden mellett tették le a garast. De legalább ugyanennyi ember Trump mellé állt, és inkább a gazdaság folytonos működését tartotta elsődleges fontosságúnak.

Az Associated Press exit pollja szerint azokban az államokban, amelyekben Trump nyert, a szavazók enyhe többsége úgy látta, az elnök legalább valamennyire ellenőrzése alatt tartotta a járványhelyzetet.

A járványkezelés hiányosságai miatt tehát az az össznépi elutasítás nem alakult ki, amelyet a média és kommentariátus az elmúlt hónapokban előrevetített.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a járvány nem járult hozzá jelentősen Trump vereségéhez: egyértelmű kapcsolat látszik például a Bidenre szavazás és a járvány miatti munkahelyvesztés között, ami egyes szoros billegő államokban épp elegendő lehetett ahhoz, hogy Biden javára billentse a mérleget.

Tehát, bár úgy tűnik, a járványkezelés egyhangú elutasítása nem történt meg, az eredmények fényében az sem elrugaszkodott feltételezés, hogy a COVID megjelenése nélkül Trump sima győztesként jöhetett volna ki ebből a megmérettetésből.

4. Biden lehetőségei a következő négy évben igen szűkösek lesznek

Amennyiben a januári két georgiai második forduló után is megmarad a republikánusok szenátusi többsége, úgy szinte kizárt, hogy Biden bármit is érdemben megvalósítson még abból a mérsékelt programjából is, amit a kampány során összerakott a csapata.

Sokszor elhangzik, hogy a jó öreg Joe több évtizeden keresztül nagyon jól tudott együtt dolgozni, kompromisszumokat kötni a republikánusokkal a szenátusban, csakhogy azok az idők rég elmúltak. Ami rá vár, az inkább az, ami Obama osztályrésze volt elnökségének első két évét leszámítva: folyamatos obstrukció, akadályozás, a legapróbb kormánypozícióba való kinevezésen is hónapokon át tartó meddő alkudozás.

És Obamával ellentétben Bidenből még a tenni akarás, a változtatás ambíciója is hiányzik.

Obama a maga technokrata meggyőződésével úgy indult neki az elnökségnek, hogy tenni szeretne, csak aztán rendre lepattant Mitch McConnell, a szenátusi republikánus többség pajzsáról. McConnell, aki karrierjének utolsó évtizedét annak szentelte, hogy minden demokrata kezdeményezést semlegesítsen, kiüresítsen, ezt a gyakorlatát fogja folytatni ezután is.

Ráadásul Biden nem is egy pozitív programra kapott széleskörű felhatalmazást, hanem egy negatívra, valaminek az elkerülésére kapott viszonylag szűk támogatást.

Amit most politikai szempontból Biden nyert, az egy politikai pulpitus, igaz, a világ talán legrelevánsabb, legtöbbek által figyelt politikai pulpitusa. Hogy erről pulpitusról „civilizáltabban” fog megszólalni, az tény. Hogy innen beszélve nem az lesz az elsődleges célja, hogy ahol nincs tűz, ott is tüzet szítson, ez is tény. De hogy ez elég lenne egy olyan országban, amely évtizedes és sokszor évszázados problémákat cipel a hátán az ópiátválságtól a strukturális rasszizmusig, a reálkeresetek stagnálásától a brutális nagyvállalati monopóliumokig, igencsak kérdéses. Főleg úgy, hogy a civilizálatlanul átordibált négy év és egy egészen visszataszító kampányvita-szereplés után (hogy a járványról és a gazdasági válságról már ne is beszéljünk) plusz 7 millió szavazattal zárhatja a mérleget Trump…

5. Az Amerikai Álom két arca még mindig jól mozgósít

A mostani, viszonylag magas részvételi számok azt mutatják, hogy a mindkét jelölt által reprezentált ideológia továbbra is elég tisztességes húzóerővel bír az amerikai társadalomban. Trump idénre már nagyrészt feladta azokat a demagóg gageket és szlogeneket, amikkel négy éve dolgozott, és vonzerejét inkább a hagyományosabb republikánus csomag adta.

Vagyis az az individualista ígéret, hogy ha keményen dolgozol, és ezáltal érdemesnek bizonyulsz rá, akkor a kapitalizmusban majd előre juthatsz. Ne legyél ingyenélő és „deviáns”, ne akarj feltűnősködni, ne kérjél segélyt, éljél tisztes családban, és dolgozz sokat, légy kemény és rafinált, vállalkozószellemű (ld. Trump): ez az előrejutás, a siker, az „amerikai álom” receptje. Bár mára minden statisztika ennek ellenkezőjét bizonyítja, úgy látszik, ennek ígérete még mindig képes sok tízmillió embert magával ragadni – a fehér angolszász többségen túl ma már egyre több kisebbségit is.

És akkor ott van a demokraták hasonlóan individualista ideológiája, amely a kemény munkát, a vállalkozószellemet és szintén az egyéni boldogulás lehetőségét kínálja, csak másfajta büszkeségforrással: az olvasztótégely sokszínűségével. Lehetsz büszke a másságodra, a speciális identitásodra, sőt ez a másság, ez a speciális identitás még erőforrás is lehet abban az egyének közötti harcban, amely azért folyik, hogy ki tudja legelőnyösebben áruba bocsátani önmagát a munkaerőpiacon.

A trumpi vízió a nyíltan törtető, az egyének közötti öldöklő versenyt nem tagadó, sőt azt istenítő klasszikus kapitalizmus és kizsákmányolás etikája. A Bidené a lágy szavú, civilizált, önmagát emberséggel és empátiával körülbástyázó platformkapitalizmusé és szofisztikált önkizsákmányolásé.

Minden válságtünet, polgárháborús riogatás és a társadalom hanyatlásától való médiafélelem ellenére: az Amerikai Álom illúziója köszöni szépen, kiváló formában van.