Egy éve voltak az önkormányzati választások Magyarországon. 13 éve ez volt az első olyan szavazás, amelyet a Fidesz megnyert ugyan, de érezhetően vereséggel felérő győzelemként értékelhetett. Ennek oka az ellenzék váratlan előretörése volt Budapesten, a fővárosi kerületekben és a megyei jogú városokban (néhány más számukra aggodalomra okot adó jelenség is megfigyelhető volt egyesek szerint, mert néhány kisebb településen a fideszes jelöltek váratlan vereséget szenvedtek függetlenek javára még akkor is, ha a párt megyei listás eredményei jók maradtak ugyanazokon a településeken).
Hogyan vonhatjuk meg az elmúlt egy év mérlegét? Talán nem túlzott optimizmus azt mondani, hogy a helyzet Magyarországon rosszabb lett ugyan, sőt, bizonyos okokból sokkal rosszabb is, mint amire előre számítani lehetett volna,
de a megerősödött ellenzéki pozíciók mégiscsak lassítottak az állapotok romlásán, sőt, törekvéseik mögött felsejlik egy másik, élhetőbb, tisztességesebb Magyarország képe.
Egy olyan helyé, amiről talán idővel elhihetjük, hogy érdemes és el is lehet jutni oda. S elhihetjük, hogy az ellenzék alkalmas rá, hogy odavezessen minket.
Nemrég jött ki például a Partizán interjúja a főpolgármesterrel, és megdöbbentő élmény volt nézni, ahogy egy felkészült kérdező értelmes (nem ellenséges, de nem is szolgalelkűen alákérdező) kérdéseire egy vezető magyar politikus átgondolt, közérthető, néha meggyőző, néha ellentmondásra ingerlő, de mégis őszinte és a lényeget érintő válaszokat ad. Tudom, tudom, ez a stíluskérdés egy sajátos értelmiségi, sőt középosztályi igény kifejeződése és a politikai sikernek nem garanciája, nem is feltétele, hogy valaki képes legyen így beszélni. A megtárgyalt problémák se érdekelhetnek túl sokakat, bár én azt is üdítőnek éreztem, hogy az önkormányzati politika száraz, unalmas részleteiről is hallok, ráadásul kompetensnek tűnő okfejtéseket. Ahogy azt is tudom, hogy a nagykörúti kerékpárút vagy a pesti rakpart lezárása se dobogtatja meg mindenki szívét. Én mindenesetre azt éreztem, hogy egy elvekkel rendelkező, az elveit komolyanvevő, az elvszerű, de nem doktrinér politikacsinálásban hívő embert hallok és egy olyan politikai víziót, amelynek nem csak a tartalma tud vonzó lenni, hanem a dekórum iránti tisztelete is. És ez csak egyetlen példa arra, hogy az elmúlt egy évben az ellenzéki önkormányzati politikusok időről időre fel tudták villantani annak a bizonyos másik Magyarországnak az ígéretét.
S hogy miért lett Magyarország mégis rosszabb hely az elmúlt egy évben? Íme, csak néhány apróság: a koronavírus-járvány egészségügyi és gazdasági válságot robbantott ki, amelynek ma még az elején járunk csak és máris olyan mélységeket tárt fel, amilyenekről nem is nagyon álmodhattunk legrosszabb rémálmainkban sem 2019 végén (gazdasági visszaesés, munkanélküliség, infláció); ezzel összefüggésben az önkormányzatok jogainak radikális szűkítése; a plurális sajtó működését tovább korlátozta az Index fölötti kontroll megszerzése és a régi szerkesztőség módszeres szétverése (amit valamelyest ellensúlyozott a szerkesztőség karakán helytállása és a Telex létrehozása); az egyetemprivatizáció a hatalmi párt, az állam és a gazdasági szereplők közötti összefonódások további bonyolódása révén, ami az SZFE-ügyben kulminálódott; a közalkalmazottak helyzetének folyamatos romlása és így tovább. Mindennek a tetejébe a Fidesz tovább erősödött 2018 óta, az ellenzék nemigen mutat erőt és az ország egyre mélyebbre merül az autokratizáció folyamatában.
Magyarán: ma Magyarország politikai berendezkedése még inkább autoriter, mint 2019 végén volt, a Fidesz túlsúlya még nyomasztóbb és az országot egy előreláthatatlan és mély gazdasági, társadalmi és egészségügyi krízis sújtja.
Azt is kár lenne tagadni, hogy az önkormányzatok sem mindig álltak a helyzet magaslatán. A gödi példát mindenki ismeri, ahogy az is közismert, miként állt át a XXII. kerületben két MSZP-s politikus a Fidesz oldalára pozíciókért cserébe. A győri polgármesterválasztáson se szerepelt túl fényesen az ellenzék. Néhol szerződéskötésekből lettek botrányok, máskor pedig, mint a XIII. kerületben, a kerületi vezetés a kísérleti forgalomcsökkentési programot akasztotta meg a maga területén. A politika persze már csak ilyen. Ahol törékeny, sokszínű koalíciók kormányoznak, ahol eltérő érdekek feszülnek egymásnak, ahol egy lényegesen erősebb politikai szereplő ajánlja fel a kooptálódás, a rendszerbe beépülés lehetőségét, ott bizony sok kiábrándító dolgot is lehet látni.
De mindezzel együtt is, a legtöbb helyen a városvezető ellenzéki koalíciók stabilan megmaradtak, izgalmas részvételi demokratikus, új, sokszor zöld szemléletű politikai reformprogramok születtek és ami a legfőbb:
minden nehézség, a rezsim ellenségessége és a koronavírus-járvány viszontagságai ellenére is, megjelentek az ellenzéki politikában olyan ügyek, olyan politikai konfliktusok, amelyekben nem kizárólag arról van szó, amit a rezsim stratégái a maguk szempontjából érdekesnek tartanak, hanem egy sereg más ügy is.
Apró, de beszédes jel, hogy a NER belső hatalmi harcaiban korábban vereséget szenvedett és háttérbe tolt Vitézy Dávidot is visszahívta a hatalom, hogy a főváros új vezetésének egyik központi témáját, a budapesti közlekedés megújítását „visszahódítsa” a maga számára. Nem kell persze hinni e gesztus őszinteségében, de az az igazság, hogy az Orbán-rezsim politikájában ritka az őszinte elem, ha a hatalom akarását nem számítjuk. Innen nézve pedig még a taktikai engedményeket is érdemes úgy tekinteni, mint apró, de fontos politikai győzelmeket egy gyenge ellenzék részéről a túlerőben lévő ellenféllel szemben. És nem csak abban az értelemben győzelem ez, hogy az ellenzék jobb helyzetbe kerül általa (sőt, tulajdonképpen nehezedett is ez a helyzete: épp ez volt a rezsim célja), hanem azért is, mert mi magunk nyerünk azzal, hogy a kormány a kedvünkre akar tenni.
Mindennek persze nagy ára volt. Az ellenzék egyértelműen túlnyerte magát a 2019-es önkormányzati választáson. Olyan emberek kerültek a helyi politikába, sokszor felelős vezetői pozícióba, akik amatőrök, tapasztalatlanok, egy részük talán nem is alkalmas a feladata ellátására. Nem csak a koronavírus-járvány az oka annak, hogy a 2019 ősze óta eltelt egy év némi csalódást keltve nem hozott áttörést az ellenzéki politizálás javára, nem rendítette meg a Fidesz hatalmát, hanem az is, hogy az önkormányzatok hatalmas intézményrendszere mint egy végeláthatatlan labirintus nyelte el a választásokon bekerülő ellenzéki politikusok százait, hogy ők azóta bolyongjanak kifele alig láthatóan a hivatali ügyek, apróbb-nagyobb bürokratikus nehézségek között.
Mindez nem mond ellent annak, amit korábban írtam arról, hogy az ellenzéki önkormányzatok időnként képesek voltak akár lelkesítő teljesítményekre is. A nehézségek, az erőforráshiány és a sikerek mind együtt voltak jelen az elmúlt egy évben. Hogy mindez most csak ennyire volt elég, az persze abból a szempontból kétségkívül lehangoló, hogy nincs olyan sok egy év az ember életében. De másfelől még rosszabb lenne, ha még ez se lenne.
De nem akarom, hogy úgy tűnjön, alapvetően elégedetlen vagyok. Számomra az, hogy az ellenzéki politizálás elmúlt egy éve visszaadta a reményt, hogy lehetséges lenne elindulni ama másik, jobb Magyarország felé, igenis nagyon sokat ér.
