A tavaszi karantén után végre eljutottam a fodrászhoz. Beszámoltunk egymásnak róla, hogyan töltöttük a bezártság hónapjait. Én rosszul, mondtam neki, de nektek biztos még rosszabb volt. Ó, mondja ő, nem volt annyira rossz. De hát itthon még annyi támogatást se adtak az embereknek, mint mondjuk Amerikában vagy Németországban, mondom én, mert lakásomba zárva fölöttébb aggódtam mindenféle jövedelmét vesztő ember sorsán. Nem, hát miből adtak volna, mondja, és éppen kezdenék válaszolni, mikor folytatja, persze maguknak adtak, arra volt. Hát én megszavaznám, mondom erre, az egyetértés reményében, hogy néhány stadion árából inkább a jövedelmüket elvesztő embereket támogassák, mire ő azt feleli, megszavaznánk, hát nem úgy van az, mi kis emberek vagyunk. Meg sok mindent mondanak, ki tudja, hogy van igazából. Ki tudja, hogy van igazából, mondom én, hát választójogunk még van, de nem fűzöm már tovább, mert elvesztettük a kapcsolatot. Azt várom tőle elvégre, hogy levágja a hajam. Levágja a hajam. Fizetek. Hazamegyek.

Amikor a harmincas fodrász 2020-ban az elkaranténolt Budapesten úgy érzi, hogy ő túl kis ember, nem dolga ítélkezni a nagyok ügyei felett, de ha akarna, se tudna, mert ha élne is a választójogával, ki tudja, hogy vannak a dolgok igazából, akkor tudom, hogy visszaértünk a Kádár-korszakba. Vagy talán a feudalizmusba. Már az ükanyja, a dédanyja és a nagyanyja is ezt mondta: kisember vagyok én ehhez. Hogy mire gondol, hogy vannak a dolgok igazából, nem merem megkérdezni, de mindegy is: szereti a munkáját, fest mos színez, ő úgy érzi, ez tartozik rá, más nem. Mert kisemberek vagyunk. Hogy mennyit tesznek a maguk zsebébe miből, kik, ott fenn, az nem tartozik rá. Az már csak így van. Mindig így volt, mindig így lesz. Ez a politika.

Olyan gondolatok kínoztak a karantén alatt, amelyeket senkinek nem kívánok. Kitérítettek a hitemből, üldöztek, már az arcomat marcangoltam kétségbeesésemben, de csak nem hagytak békén. Mi, akik korruptnak tartjuk a kormányt, és naponta felháborodunk, rossz platformon várjuk a vonatunkat. Nem az a probléma, hogy az emberek nem tudják, hogy a kormány nagy hatékonysággal csatornázza a pénzeket a neki tetsző emberekhez. Hanem azt gondolják, ez a politika. Ez már csak ilyen. Elveszik az önkormányzatok ilyen-olyan bevételét? Ingyenessé teszik a parkolást? Beviszik a rémhírterjesztőt? Bezúzzák a sajtót? Ez már csak ilyen. Ez a politika. És ezt az ország népének nagy része – örülünk neki vagy sem – elfogadta. Mert nem látja az alternatívát, mert biztos benne, hogy az ellenzék sem csinálna mást, mert megkötötte a maga békéjét, mert konszolidálták, beintegrálták, neresítették.

Liberális (libernyák) neveltetésemből adódóan nehezemre esik feladni, hogy vannak játékszabályok, íratlanok, közös értékek, hogy van úgynevezett közjó, amelyről, mondják a Mérce kedves szerkesztői, ideje volna gondolkodni. (Babarczy Eszter jelen „napló bejegyzését” szerkesztőségünk felkérésére írta – szerk.) De jelenleg nincs ilyesmi Magyarországon, vagy ha van, nem tudom, hol keressem. Semmiféle érték, szabály és közjó nincs, amire hivatkozhatunk, csak az erő van. Én magam is aláírok időnként ezt-azt, de ezzel csak egymásnak jelezzük, mivel nem értünk egyet: a játszmában nem veszünk részt, mert a játszma az erőről szól. Az erő pedig velük van. Hogy ebben mekkora szerepe van a letenyerelt médiának, s mekkora a valós elégedettségnek, nem tudjuk. Mindenesetre annak ellenére, hogy a fejlett világ érintett országai közül a legkevésbé segítették a koronavírus által sújtott polgárokat, a Fidesz-KDNP népszerűsége még emelkedett is az elmúlt hónapokban.

Az az üzenet, hogy lehetne akár máshogy is, nem jutott el a fodrászomhoz, amiből egyenesen következik, hogy az erő egyelőre ott marad, ahol jelenleg van: a NER-nél.

A politikai realizmus – lánykori nevén machiavellizmus – elfogadása fájdalmasan szükséges. De nem elég elismételni Török Gáborral, hogy a politika a hatalom megszerzéséről és megtartásáról szól, bármennyire triviálisan igaz ez. A politikai harc elsősorban azokért folyik, akik – mintegy a választók harmada – nem tudják, hogy kire fognak szavazni, ha ugyan elmennek szavazni. Magyarországon pedig ez a csoport kulturálisan inkább konzervatív (mivel a magasabban képzettek általában nyitottabbak a liberális értékek felé, a bizonytalanok között pedig több az alacsonyan képzett), valószínűtlen tehát, hogy a liberális vagy zöld értékekre való hivatkozás, beleértve a sajtószabadságot és a klímavédelmet is, út a szívükig.

Hogy mire vágyik a medián bizonytalan szavazó, azt nem tudom megmondani, de biztos vagyok benne, hogy nem a baloldalt világszerte jellemző woke retorikára. Annál az életbe belegyötrődött felnőttek cinikusabbak, hogy higgyenek a társadalmi igazságosság elvont eszményében, hacsak nem mutatja meg nekik valaki, hogy miből, kinek, mennyi jut garantáltan. A biztonságra szavaznak, a kiszámítható korrupcióra, a bejáratott kijárásra. Jelenleg azt mutatja meg a kormány – az önkormányzatok sanyargatásával például -, hogy nem jut azoknak, akik nincsenek a hatalom közelében. A magyar társadalom jól megtanulta a kádárizmus leckéjét: nem feltétlenül tolakszik mindenki párttagkönyvért, de a munkájukat a legtöbben (itt a tisztelet helye az Index újságíróinak) meg akarják tartani.

Ezek a dolgok járnak a fejemben, és azon kapom magam, hogy a kifejezetten baloldali sajtót kis kétségbeeséssel olvasom. Az osztályharcos gondolkodással Magyarországon nem fog senki választást nyerni, antiimperializmussal pedig még annyira sem. De pusztán azzal sem, hogy Orbánt ekézi. A bizonytalan medián szavazó kérdése nem az, mennyi pénzt visznek ki a multik Magyarországról, vagy mennyire rosszul jár, ha német húsüzemben dolgozik, hanem az, milyen lesz a magyar gazdaság, mitől fog működni, mitől lesznek munkahelyek a lakhelyén – vagy legalább közmunka -, mitől boldogul majd ő és kis családja. És ebben a kérdésben mintha a baloldali ellenzéknek nem volna mondanivalója a magyar választó számára, a baloldali sajtó, az én kedves Mércém például, pedig a kérdést sem teszi fel. Mintha egy (ráadásul békésnek képzelt) forradalommal kábítanánk magunkat, amely azonban érdeklődés hiányában mindig elmarad.

Orbán nem csak azzal győz még mindig naponta, hogy a sajtóján át uralja a közbeszédet, hanem azzal, hogy van ajánlata. Van üzenete a közvetlen klientúrán túl a társadalom középosztálybeli és szegény rétegének is, szépen kiporciózva, arról, mitől fog a családja gyarapodni, vagy legalább nem éhen halni.

A munkaalapú társadalom olyan elképzelés, amely Magyarországon sokak igazságérzetének megfelel, és nem váltható ki pusztán a szolidaritásra való hivatkozással, mert az nem elég konkrét gazdasági elképzelés.

A gazdasági nacionalizmus majdnem ugyanilyen jól eladható (és nem üt rajta lyukat, ha a Mérce megírja, hogy mennyivel támogatta az állam egyik-másik multi cégét).

A koronavírus következtében a legtöbb európai országban felértékelődik az állam szerepe – ez lehetőséget teremtene arra, hogy a baloldali hangok is megerősödjenek. A baloldali gondolkodás itthon fantáziátlan – nem keresi egy New Deal alapjait Magyarországon, nem tesz gazdasági ajánlatot az országnak. Meggyőződésem, hogy a romantikus antikapitalizmusban a megcélzott magyar választó nem hisz; éppen a szegényebbek a legcinikusabbak, ha arról van szó, mi működteti az emberi természetet. A kis cigány faluban, amelyre van némi rálátásom, abból élnek emberek, hogy a még szegényebbeket 1500 Ft-ért átviszik kocsival a szomszéd faluba, ahol van még bolt. Vagy bevásárolnak, és aztán felárral eladják a saját falujukban az árut. Vérbeli kapitalisták, mert kénytelenek minden kis előnyt tőkeként kihasználni, kizsákmányolni a többieket. És vérbeli feudalisták is, mert persze a munkához jutás hatalmi és hálózati kérdés. A szegények nem engedhetik meg maguknak a luxust, hogy szociálisan érzékeny liberális demokrataként gondolkozzanak, amit én megengedhetek magamnak.

Meggyőződésem, akkor tudnánk ezekkel az életbevágó kérdésekkel foglalkozni, ha túl tudnánk lépni a végletes politikai polarizáción, amely most az országot megosztja és hisztérikus állapotban tartja. Erre persze kevés a remény. De amíg a polarizációval járó, és azt erősítő horrorsztorikat olvassuk mindkét oldalon (nem állítom, hogy egyformán érvényesek mondjuk az origo és a 24.hu horrortörténetei, de most nem ez a kérdés), addig nem tudunk rákérdezni, hogy mit akarna tulajdonképpen elérni az a harminc százalék, mik az érdekei, hogyan tudnánk ezeket az érdekeket megszólítani.

Az egyre inkább marxizáló baloldali közbeszéd számára evidencia kellene hogy legyen, hogy, Brechttel szólva, nem a morál, hanem a fressen az úr a szegénységbe vagy kiszolgáltatottságba süllyedtek között, a besimulók pedig úgy gondolkodnak, mint a fodrászom (ez mindig így volt, mindig így lesz és mindenki korrupt), és mindkét csoportnak van igazsága.

De a gyötrődésem nem áll meg itt. A konzervatív gondolkodás kerülget, konzervatív gondolatok szállják meg az agyamat, rémülten veszem észre, hogy ifjúkori meggyőződéseimet illúziónak látom már. Én hittem, és már nem hiszek? kérdezem magamtól. A morális és jogi egyenlőség fontos, de nem megoldás az alapvető politikai dilemmákra: elsősorban otthont, biztonságot, boldogulást keresnek az emberek. A liberális politikai filozófia guruja, John Rawls annak idején kikötötte, hogy szabadságjogot gazdasági előnyért nem adunk fel. Tényleg nem? Én magam is naponta feladom a privátszférámat, hogy ingyen jussak internetes tartalomhoz, és nagyon valószínű, hogy te kedves olvasó, sem teszel másként. Nem elég elnyomó ahhoz a hatalom, hogy az emberek meghaljanak (vagy akár havi 2000 Ft-ot fizessenek) a szabadságért – és vigyáz rá, hogy ez így is maradjon. Aki azon elmélkedik, diktatúra (jó, hibrid rezsim)-e Magyarország, azt a lényeges tényt téveszti szem elől, hogy a választók egy jelentős része számára bizonyos szabadságjogok kiválthatók a mindennapok kényelmével, ezért a választók a hibriditásával együtt választják a rezsimet, és nem látnak alternatívát.

Azok az antropológiai feltevések, amelyekre a liberalizmus elmélete magától értetődően épít, nem magától értetődőek. Mit mondhatnék a fodrásznak, miért nem érdemes semmiféle szabadságot feláldozni a biztonságért, ha egyszer neki az a szabadság, hogy ne kelljen „kisembernek” tekintenie magát, akinek a szavazata nem számít, nem értékes különösebben? Mit mondhatunk azoknak, akiket valamilyen közvetlen szenvedés vagy szorongás annyira szorít, hogy a szabadság fogalma értelmetlen számukra? Mit mondhatunk azoknak, akik szerint a szabadságnak csak a politikai szuverenitás értelmében van jelentése, vagyis vevők a nálunk-ne-avatkozzon-be-Soros-meg-az-EU vonalat követő retorikára?

A rendszerváltáskor a „nyugati életforma”, a Nyugathoz való csatlakozás volt a liberális ígéret – amelyet az emberek többsége jólétként értelmezett. Mivel azonban a rendszerváltás nem hozta (és nyilván nem is hozhatta) el a jólétet mindenki számára, ez az ígéret kiüresedett – és az a liberális elit, amelyik tette, eltűnt a magyar politikából. Most a DK (és kisebb részben a Momentum) mégis a nyugatossághoz nyúlnak vissza a programjukban, mintha nem derült volna ki már egyszer, hogy az ígéret üres, költségvetési trükközéssel vagy hiánnyal lehetett fenntartani. Az egy főre jutó reáljövedelem emelkedett ugyan az elmúlt harminc évben, de főként a Fidesz mindenkori országlása alatt. A magát baloldaliként definiáló értelmiség nem is kínál fel egy követendő mintát (Pogátsa Zoltán, illetve az Új Egyenlőség kivételével, de ők is nyugati példára hagyatkoznak, a svéd szociáldemokráciára, amelynek azonban erős kulturális feltételei vannak), nem lehet tudni, hogy tulajdonképpen hova kíván tartani, és hogyan érne el oda, a „szolidaritás” értéke pedig mérsékelt, ha nem tudjuk, hogy miből telik majd rá.

A zöld jövőképek töredékesek, főként arra vonatkoznak, mit nem kéne csinálni, amit csinálni szoktunk (például fogyasztani, autózni és repülni, és műanyag zacskóba pakolni a bevásárlást). A nemzeti szuverenitás ígéretét viszont, amelyre a jobboldali retorika mindig is épített, fel lehet mutatni sikerként (és állandó küzdelemként).

Nyilván leegyszerűsítem a dolgot, nem egy oka van annak, hogy a baloldali, zöld és liberális ellen-narratívákban kevesen (nem elegen) hisznek, de a tény mégis tény. A Fidesz, ahogy Kovách Imre mondja, felülről, politikailag sikerrel integrálta Magyarországot, és ez Magyarországnak nincs ellenére.

Hogyan kellene tehát a „közjóról” gondolkodni ma? Elsősorban egy realista antropológia alapján: még egyszer, erst kommt das Fressen, dann die Moral. ^[1]Bármilyen értékeket tartunk is fontosnak, bármennyire kifogásolhatatlanul viselkedünk is erkölcsileg (és ugyan ki teljesen kifogásolhatatlan?), bármilyen buzgósággal eregetjük is az erkölcsi magasabbrendűség jelzéseit, ha nem vesszük figyelembe a biztonság és a boldogulás alapvető vágyait a mai Magyarországon, akkor szappanbuborékokat fújunk, amelyekben gyönyörködhetünk ugyan így egymás között, de a társadalmi jelentőségük éppen annyi lesz, mint amennyi egy elpukkanó buboréktól várható.