A Robert Owen által az 1820-as években Indiana államban alapított New Harmonynak, az ideális városnak a legfontosabb épületei az iskolák, a könyvtár és a színház voltak.

Az előadótermeket, a könyvtárat és színházat magába foglaló kör alaprajzú épületet – szimbolikusan – a város mértani közepére építették, ezzel is kifejezve a város közösségi voltának elsődlegességét. A vállalkozóból lett társadalmi reformer Owen szolidáris közösségeiben ezek az épületek a kölcsönös egymásra figyelés, a másokért való felelősségvállalás, a közös döntéshozatal, a közösségi termelés helyszínei, illetve intézményei voltak.

Az utópikus szocialista Owen szerint az iskolában, a könyvtárban, a színházban lehet elsajátítani azokat a viselkedési normákat, mintákat, amelyek elengedhetetlenül szükségesek a harmonikus és egyenlőségen alapuló szolidáris társas élethez. Kétszáz év múltán sincs ez másként: ma is az iskolai mintaadás, a közös tudás és közös alkotás az, ami által az egymásra figyelés, a közösség iránti egyéni felelősségvállalás mintáit megtanulhatjuk.

2020 júniusának jelképe a vasalódeszka lett, alapvetően a hatalommal való visszaélés és a nép hangjának szimbóluma. Ha a dolgok mélyére ásunk, kiderül, hogy ez a vásárhelyi történet több, mint aminek látszik. Valójában – egyelőre – láthatatlan közösségek éveken át vívott hosszú harcának egyik csatája.

Küzdelem, amelyet olyan közösség vív, melynek tagjait Eric Hobsbawm brit történész hétköznapi hősökként definiálta: akiknek sem a neve, sem a munkája nem ismert, nem lesz köztéri szobruk, nem neveznek el utcát róluk, mégis ők állnak a front első sorában, ők teszik kockára karrierjüket, megélhetésüket a közösségükért, közös értékeikért, azért, amiben mindannyian együtt hisznek.

A hétköznapi hősöket csak a közvetlen környezetük ismeri, az esetek többségében a nyilvánosság, a média csak a tetteik következményeivel tud foglalkozni, azonban, ahogy Hobsbawm is írta, a történelmet sokszor ők formálták. Ezért szeretném megismertetni egykori közösségem történetét, szereplőit, harcát a hatalommal.

A Hódmezővásárhelyi Tankerületi Központ irányítása alá tartozó Horváth Mihály Gimnázium (HMG) tanárainak, szülőinek, gyerekeinek közösségeiről van szó, olyan tanárokról, akik már évtizedek óta azon munkálkodnak, hogy olyan iskolákat építsenek „amelyeket nem vállalatszerűen működtetnek, ahová nem kell közlönyök tömegét járatni és azok tartalmát silabizálni, és ahol nem a gazdasági ügyek uralkodnak mindenek fölött”.^[1]

Ilyen közösséget alkotnak a tankerület részét képező szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatának tanárai is, akik a néhány, rendszerváltást követő békeévtől eltekintve folyamatos küzdelmet folytatnak az aktuális hatalommal – az iskolát alattvalógyárnak, a gyereket alapanyagnak, a tanárokat szalagmunkásnak tekintőkkel.

Az utóbbi évek oktatásról szóló diskurzusai mind arról szóltak, hogy milyen tudásra van szükség ahhoz, hogy sikeresek legyünk a munkaerőpiacon. Az álláspontok árnyalatnyi eltérést mutatnak csupán, a kormányon lévő politikai-gazdasági érdekcsoport megbízható összeszerelő-üzemi dolgozókat szeretne az oktatás termékeként látni, akik a négyévenkénti választások alkalmával a (nekik) megfelelő helyre teszik az ikszeket. Az ellenzék pedig a mai technológiát kreatívan használni tudó, a folyamatosan változó körülményekhez rugalmasan alkalmazkodni tudó embereket szeretne minél nagyobb számban előállítani.

Ám mindkét oldal technikának, technológiának tekinti az oktatást. Olyan technológiának, amellyel az általuk preferált piaci és politikai szereplők számára megfelelő terméket lehet faragni a jövő nemzedékéből. Ilyen rendszerben nincs helye a humán oktatásnak, a bölcseletnek, a művészetnek, a társadalmi kérdések iránt érdeklődő fogékony autonóm közösségi embernek – ők csak zavarokat okoz(ná)nak az oktatás gépezetében.

Az említett szentesi gimnázium közösségeit ilyen zavaró körülménynek tekintett csoportok alkotják: olyan szülők, akik drámatagozatra „engedik” a gyereküket ahelyett, hogy programozót faragtatnának belőlük, valamint olyan gyerekek, akiknek a dráma, az irodalom, a művészet van annyira értékes, mint a ma mindennél fontosabbnak tartott, jól hasznosítható digitális technológia ismerete.

A drámatagozat oktatói olyan tanárok közössége, akiknek fontos, hogy a világra kritikusan tekintő közösségi emberek kerüljenek ki az iskolai falai közül. Bácskai Mihály, a tagozat alapítója ezt így fogalmazta meg: „Gyakorlati fakultációt kell indítani, a gyerekekben készségeket, képességet kell fejleszteni ahhoz, hogy bárhol, bármilyen pályán és szituációban meg tudjanak nyilvánulni, ki tudják fejezni önmagukat, fölismerjék a helyzeteket, megértsék a másikat és magukat. Érzékenyek és nyitottak legyenek, valóban közösségi szelleműek, tudjanak cselekedni másokért is. Talán még a világot is formálni tudják majd.”^[2]

Mindehhez elengedhetetlen, hogy a mindennapokat is ezen elvek szerint szervezzék, a tanórákat és a szabadidőt is ez a szellemiség járja át. A szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozata évtizedek óta így működik, már a rendszerváltást megelőzően a szabad gondolatra, önszerveződésre, az egymásra figyelésre tanította diákjait, és az ebből adódó konfliktusok esetén tanárai mindig egyként védték a diákjaikat.

A közösségért felelős embert nem lehet tankönyvből, recept alapján előállítani, csak neveléssel, úgy, ha az iskola mindennapjai is ilyen értékek mentén szerveződnek: ezért a sok konfliktus a hatalom és az oktatók között. Azért, mert a szolidáris, közösségi értékek alapján működő, oktató tanárok sokszor a maguk érdekei elé helyezik a gyerekek érdekeit, s ez folytonos küzdelemhez vezet a gyerekeket csak alapanyagnak tekintő hatalommal.

1988-ban a saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen az, amikor az iskola, a tanárok állnak ki egy diákjuk mellett. Az egykori ifjúság ünnepén, a mai nemzeti ünnepünkön, március idusán, tizenöt évesen,  a szentesi főtéren márciusi ifjakat játszva üres írólapokat szórtunk barátaimmal az ünneplő tömeg közé. A rendőrség feladatát teljesítve lefülelt bennünket, és kihallgatás, kihallgatást követett.

Az akkori Pol Pot megye bármely más gimnáziumból valószínűleg azonnal kicsaptak volna, azonban a HMG drámais tanárai mellénk állva védtek bennünket, szembe szállva a rendőrséggel, a párttal és a hatalommal, így maradhattunk mi HMG-s diákok.

Az iskola és a tagozat történetének sorsává vált, hogy az értékalapú oktatásért vívott csatában mindig a gazdasági racionalitással, a technológiai szemlélettel, az iskolát gyárnak tekintő gondolkodással harcoljon. 1999-ben a gazdaságosság, a költséghatékonyság jegyében. A városnak akkor olcsóbb volt átadni az iskoláját a megyének, ám ezzel lemondott arról, hogy a helyi közösség beleszólhasson az akkor már 140 éves iskola fontos ügyeibe. 

2007-ben tört ki az iskola és megyei Fidesz-vezetés közötti az immár véget nem érő harc: felülről kinevezett igazgatók váltották egymást, évtizedek óta az iskolában tanító drámatanárok sora távozott önként vagy külső „rásegítéssel”. Ennek a küzdelemnek az utolsó, de minden bizonnyal nem végső ütközete zajlott idén májusban és júniusban.

A tankerület vezetője úgy döntött, hogy a tagozatra már felvett diákok mégsem kezdhetik meg tanulmányaikat az általuk választott drámatagozaton. A hivatalos álláspont szerint azért, mert a központi felvételin nem érték el a tankerület által elvárt 60 százalékot. A döntést azzal indokolták, hogy a gimnáziumba való bekerülésnek ez a minimuma. Mondták ezt egy olyan intézmény és város iskolájára, amely már a 19. században jobb eredményt ért el, mint sok nagynevű elit iskola. Egy olyan város iskolájáról van szó, ahol a fiatalok kompetencia eredményei még a kormánypárti Hétfa kutatói szerint is kimagaslóak.

A fent említett döntés új szintre emelte az iskola, a tagozat és az általa felvállalt értékek elleni háborút. Immár nem a tanárok, s az általuk választott vezetők kerültek a hatalom célkeresztjébe, hanem 14 éves gyerekek. Az ügy végül némi kacskaringókkal és bürokratikus játszmával tarkítva, de rendeződött, de nem a sajtó vagy a nagypolitika sikereként, nem is a térség parlamenti képviselője állt ki a képviseltjeinek érdekében, sőt sajnos az ellenzék sem sokat tett a gyerekekért.

A drámais tanárok, a felvételiző diákok szülei – nem csak az elutasított gyermekek szülei! –, és nem utolsósorban a gyerekek álltak ki egymásért, és érték el azt, hogy a tankerület visszalépjen, ezzel megágyazva a tankerület vezetőjének későbbi lemondását. Közösség, szolidaritás, és elkötelezettség nélkül, amiről Bácskai Mihály így beszélt, „a jó iskolának két középpontja van, amelynek állandó eleme a tantestület, állandóan változó eleme pedig a gyermekközösség; s e két középpont között szilárd emberi és munkatársi kapcsolatokat kell teremteni, amelyet egyetlen alapelv, a szeretet érzése kormányoz”^[3], ez nem sikerülhetett volna. 

Murray Bookchin írta, hogy

minden társadalomban, közösségben ott vannak a múlt azon maradványai, melyek a nagyobb szabadság, az önigazgatás, a közösségiség és a szolidaritás helyi mintázatai voltak, melyekre építve lehet a jövőt szabadabbá és szolidárisabbá tenni. A Viharsarok mezővárosai sok ilyen maradvánnyal büszkélkedhetnek,

ilyenek az agrárszocialisták olvasókörei, a helyi kisiparosok szakszervezetei, az önkéntes betegpénztárak és városok oktatásai intézményei.

Azok a diákok, akik valaha részesei voltak a HMG közösségének, az iskolát befejezve is másokért, a közjó iránt elkötelezett felnőttek lettek. A generációm számos tagja, akikkel együtt töltöttem a gimnáziumi  éveimet, ma az élet különböző területein, tanárként, színészként, íróként, dolgozóként adják át az elsajátított értékeiket, tartják életben a szolidaritás parazsát, és szolgálnak mintául az iskola következő korosztályainak.

Akik ma  drámatagozatra jelentkeznek, nem csupán ismereteket akarnak szerezni, hanem egy közösséghez is akarnak tartozni. Mi szülők pedig autonóm közösségi szellemben szeretnénk tudni gyerekeinket, mert saját tapasztalattal rendelkezünk arról, hogy nagyobb biztonságot ad egy olyan közösség, aminek a különbözőségeket félretéve mindenki egyenlő tagja, ahol mindenki odafigyel a másikra, ahol kölcsönösen segítik egymást tanárok és diákok, ahova mindenki szeret tartozni, mint akárhány gumibotos iskolaőr.