Talán meglepő az állítás, de a legszervezettebb munkavállalók a közoktatásban dolgozók. A 2010 óta regnáló kormány már a kezdetektől érezte, hogy ezzel a társadalmi réteggel kezdenie kell valamit, mert ha masszív tömegként lép fel a saját érdekében, akkor komoly problémái lesznek a rendszernek – és ez 2016 tavaszán be is következett (pedagógustüntetések, tanársztrájk). Nem jött be az a taktika, amivel a 90-es évek elején próbálkozott a hatalom: akkor ágazatokra szakították szét a szakszervezeti mozgalmat, illetve törpe ellenszakszervezetekkel igyekeztek megosztani a munkavállalókat. Más stratégiát kellett választania a mai oktatásirányításnak ahhoz, hogy ezt az erőt le tudják szalámizni.
Most azt láthatjuk, hogy részekre szedik szét a közoktatás rendszerét és bérpolitikai döntésekkel fordítják egymással szembe a rendszer szereplőit.
A megosztás első lépése volt a pedagógus életpályamodell bevezetése, ezzel három legyet is ütöttek egy csapásra. A technikai, adminisztratív alkalmazottak bérét konzerválták, és a 2008-as állapotokon befagyasztották jövedelmüket, csak annyit tettek, hogy a minimálbér, illetve a garantált bérminimum szintjére emelték fel azoknak a bérét, akiknek még ezt a minimumot sem érte el. Ekkor sikerült a technikai és adminisztratív dolgozókat szembefordítani a pedagógusokkal.
A második csapás az volt, amikor az iskolákat állami fenntartásba vették, az óvodákat az önkormányzatoknál hagyták, akkor a jobb módú önkormányzatok igyekeztek több juttatást adni (cafetéria, pótlékok) az óvodapedagógusoknak, dajkáknak, így ők sokszor többet kaptak, mint a közoktatás többi szereplője. Előfordult az is az államosítás után, hogy a pedagógusok a saját iskolájukban 1000 forintos „vendég ebédet” fizettek (mivel az étkeztetés az önkormányzat kezében maradt, így hiába van az étkezde az iskola területén, ott csak vendég lehet a tanár), előtte, 2013-ig a pedagógusok önköltségi áron kapták az ebédet.
A harmadik csapás a központosítással párhuzamosan elkezdődött, máig tartó folyamat, amelyben az önkormányzatok próbálják kimenekíteni iskoláikat az állami fenntartásból és átjátszani az egyházaknak. Napjainkra oda jutottunk, hogy az egyház látja el a közoktatási feladatok több mint 20 százalékát, az elitképzésnek számító nyolcosztályos gimnáziumoknak több mint a fele egyházi fenntartású.
Ezzel újabb ellentétet szít a kormány – nagyon tudatosan. Az egyházi intézmények plusz normatív támogatása ma már akkora, hogy a dologi kiadásokra négyszer annyit tudnak fordítani, mint az államiak, de az épületek felújítására szánt uniós projektekből is súlyukhoz mérten sokkal több forráshoz jutnak.
Ma közel 150 olyan település van, ahol csak egyházi iskola működik.
A gyermekvédelmi intézmények 60 százaléka van egyházi kézben, és a szociális ellátásban is 44 százalék feletti az egyházi fenntartású intézmények aránya. Jól látható, hogy egy ellenszekularizációs folyamatnak vagyunk tanúi. Annak ellenére, hogy az egyházi iskolák jelentős részében is ugyanolyan nyomorúságos a pedagógusok bére, sikerült az állami fenntartású intézmények alkalmazottait szembefordítani az azokban dolgozókkal, nem csak a már említett magasabb dologi ráfordítások miatt, hanem mert nagyobb fokú tanszabadsággal rendelkeznek (például többféle tanterv, tankönyv közül választhatnak). Néhol az egyházi tulajdonba vétel erősödő tendenciája miatt a tankerületvezető is kézzel-lábbal tiltakozik, és megtesz mindent, hogy állami fenntartásban maradjanak az iskolák.
A problémát még tetézi az is, hogy nem ott van a legtöbb egyházi iskola, ahol magas a vallásos emberek aránya, hanem pontosan ott, ahol a népszámlás alapján kevés az önmagukat annak nevezők aránya. Feltehetően a középosztály így akarja kimenekíteni gyermekét a hihetetlenül balul elsült ridegintegrációs (azaz szakemberek, például pedagógiai asszisztensek és fejlesztő pedagógusok nélkül zajló, egyénre szabott oktatási lehetőséget nélkülöző integrációs) folyamatból.
A következő megosztó lépés (2020 nyara) a szakképzés kiszakítása volt a közoktatási rendszerből, majd az oktatóknak ígért átlag 30 százalékos béremelés. Ezzel szemben a közoktatásban maradt pedagógusok csak 10 százalék pótlékemelésben részesültek. A kormány ugyan arra hivatkozik, hogy „ára van” annak, hogy a szakképzés oktatói a közalkalmazotti státuszból átkerültek a munka törvénykönyve szerinti foglalkoztatásba, de itt is az az érzése az embernek, hogy inkább a masszív tömegek leszalámizása a cél.
Napjainkban három különálló állami fenntartó osztozik a közoktatás rendszerén: az óvodák az önkormányzatokhoz tartoznak, az általános iskolák és gimnáziumok a Klebelsberg Központhoz, a szakképzés pedig az Innovációs és Technológiai Minisztériumhoz.
Az elmúlt években a tantestületeken belül is sikerült megosztani a pedagógusokat, hiszen a meghatározott oktatással, neveléssel lekötött munkaidő nyomán elveszett az „azonos munkáért azonos bér” elve: van, aki ugyanannyi fizetésért 26 órát tanít, és van, aki csak 22-t.
De megosztó lépésnek tekinthető az is, ami most szeptemberben történt. Azt hiszem, a kormány eredeti szándéka helyes volt, csak a kivitelezés volt rettentően rossz, és a kommunikációjukkal ellentétesen cselekedtek. Vagyis helyes volt, amikor döntöttek arról, hogy az uniós pénzek maradványát hátrányos helyzetű térségekben működő iskolák pedagógusai között osztják szét (500 000 Ft/fő) tanítási órákon kívüli felzárkóztatásért, hátránykompenzációért. A probléma az, hogy nem csak hátrányos helyzetű településeken vannak hátrányos helyzetű gyermekek, hanem például Budapesten (Hős utca) is, és van olyan iskola, amely hátrányos helyzetű településekről fogad be tanulókat, de az intézmény maga nem hátrányos helyzetű településen van (pl. Biharkeresztes, ahol befogadják a toldi gyerekeket). Tehát ezzel a döntéssel sikerült megint megosztani a pedagógustársadalmat.
Ugyanakkor ezzel a lépéssel és a kommunikációjával ellentétes az a döntés, amely szerint 50 millió forintot von el a kormány a hátrányos helyzetű gyerekeket sikeresen felzárkóztató, nem állami fenntartású iskoláktól (Igazgyöngy Alapítvány, Dr. Ámbédkar Iskola, Wesley János Óvoda, Általános Iskola, Szakiskola, Szakközépiskola és Kollégium). Egyébként ennek az összegnek az ezerszeresét költi az ország egy kiállítás megrendezésére.
Mikor jön el az a pillanat, amikor az oktatásban érintettek észreveszik, hogy leszalámizzák, megosztják és szembe fordítják egymással őket? Mikor tudatosul bennük, hogy a gyermeket egyedül nevelő fiatal pedagógusok, oktatók bére nem éri el a létminimumhoz szükséges nettó jövedelmet? Mikor fogják fel, hogy a társadalmi jóléthez szükséges jövedelemmel nem rendelkezik a pályán lévő kollégák több mint egyharmada? Meddig tűrik, hogy a heti 56 órás munkaterheléssel a végtelenségig kizsákmányolják őket?
