2015 nyara sokunk számára maga volt a csoda. Félreértés ne essék, nem azért, ami a háború, gazdasági válság, egyéni tragédiák elől menekülő embertársainkkal történt. Hanem amiatt, ami velünk történt, történhetett, aminek részesei lettünk, lehettünk. Nagyon sokan ennyire intenzíven, ebben a formában talán életünkben először. Megbízni egymásban, ismeretlenül és látni, ahogy bennünk bíznak, szinte első látásra. Hordozni a felelősség súlyát, segíteni a lehető legtermészetesebb módon, anélkül, hogy azt tehernek, tukmálásnak vagy feladatnak éreznénk. Dönteni nagy dolgokról pillanatszerűen, hálózatot alkotva, mégis az adott helyen és időben egyéni felelősséggel. Felelősséggel magunkért, bajtársainkért, és esetenként egy vagy több rászoruló emberért, családért, vagy akár egy teljes vonatnyi, étlen-szomjan utazó, kiszolgáltatott emberért – ez maga volt a csoda. A megtörtént és megélt csoda volt. Olyan erőtérben mozogtunk, amit ritkán tapasztalhatunk (a kevésbé zsenge korúak talán ’89 tájékán utoljára), amikor sok emberrel lépünk egyszerre, a jó irányba és az eredményt is letehettük az asztalra.
2015 nyarán érte el Magyarországot az a menekültválság, amely a Globális Dél megszaporodó válságainak (polgárháborúk, éhínség, klímaváltozás), illetve az uniós menekültügyi rendszer hiányosságainak kölcsönhatásából jött létre. A balkáni útvonalon az EU centrumországaiba tartó menedékkérőkkel szemben komoly kormányzati gyűlöletkampány indult útjára, mellyel szemben különböző civil csoportosulások kemény, de ad-hoc munkával próbálták megszervezni az ország különböző pontjain összegyűlt menedékkérők segítését.
Szeptember 4-én a Keleti pályaudvarnál feltorlódott, a hatóságok által magukra hagyott menekültek megindultak Ausztria felé, a kormány pedig végül nem gördített akadályokat az útjuk elé, ahogyan azt a megelőző hetekben tette. Szeptember 15-én életbe lépett a szerb-magyar határ teljes lezárása, amely előbb néhány feszült epizódot eredményezett, hosszú távon pedig szentesítette az embertelen tranzitzónák intézményét. A menekültválság során létrehozott kormánypárti narratíva, amely nem csupán a menedékkérőket, de az őket segítő magyar állampolgárokat is demonizálta, mind a mai napig érezteti hatását.
A Mentés másként sorozatunk célja, hogy öt év távlatából visszatekintsük és értékeljük a 2015-ös eseményeket a menekülteket segítő, kormányzati narratívának ellentartani próbáló szereplők perspektíváján keresztül. A sorozatban informális civil csoportok, jogvédő szervezetek, politikusok és újságírók osztják meg akkori sikereik és kudarcaik mérlegét, kihívásaikat és dilemmáikat, illetve megpróbálnak válaszolni arra a kérdésre, mit lehetett volna másképp csinálni.
Hogyan adott erre lehetőséget, mit hívott elő 2015 kora tavasza és nyara?
Emlékszem, körülbelül fél évvel azelőtt pont azon gondolkoztam, hogy elmegyek önkéntesnek egy általam azóta is tisztelt és becsült szervezethez. Írtam is nekik levelet. Visszaírtak, teljesen hivatalos formában (bő hónap múltán), hogy legyek szíves küldjek nekik fényképes önéletrajzot, motivációs levelet, amelyek mérlegelése után esetleg behívnak majd személyes elbeszélgetésre. Ezzel azonnal el is vették a kedvemet. 2015 nyara, a menekültválság ennél sokkal könnyebb belépési pont volt. Máig előttem van, amikor először láttam vasúti csomópont közelében tanácstalanul ténfergő, szemmel láthatóan tájékozódni nehezen tudó, elcsigázott, valószínűleg éhes-szomjas (egyébként jól öltözött es fiatal) társaságot. Nagyon könnyű volt néhány angol kérdéssel odamenni hozzájuk, segíteni a BKK-automatából jegyet, a közeli kisboltból élelmiszert venni és elmagyarázni, merre van a belváros, és hogy a bubimentes víz mindig a rózsaszín kupakos.
Könnyű belépési pont. Emellett napokon-heteken belül, ahogy egyre többen jöttek, nyilvánvalóak lettek a valós, az állam által el nem látott feladatok. A felmerülő igények, szükségletek tájékozódásra, minimális ellátásra, esti érkezéskor továbbutazás előtt éjszakai szállásra, alkalmanként orvosi ügyeletre, jogsegélyre, tolmácsra. Ezek olyan élesen kirajzolódtak, hogy szinte kiverte a szemünk, és spontán módon, először több kis egyéni és közösségi kezdeményezésből, majd fokozatosan, egymás munkáját egyre jobban megismerve, összekapcsolódva, nagyobb csoportokba rendszereződve, hálózatokba fonódva mindig, mindenre lett emberünk. Sosem tudtuk meg utólag, hogyan, nyilván ez is a csoda része volt.
Lett telefonszám a lelkészhez, újságíróhoz, polgármesterhez. Lett még ötszáz szendvics az utolsó utáni vonathoz. Lett női nőgyógyász és tolmács a pályaudvarra, amikor kellett és az utolsó pillanatban egy kerekesszék is lett, meg ígéret még kettőre, ha esetleg kéne. Gombamód bújtak elő és szaporodtak a városban (és a város, majd az ország határain is túl) a sejtek. Egy-egy ember, család, ritkábban intézmény, ahova el lehetett kísérni napközben egy kisebb csoportot mosakodni, átöltözni, ahol szállást kaptak egy viharos éjszakára az újszülöttel, ahol leszedték a fáról a friss gyümölcsöt és egyszerűen csak elhozták a vasútállomásra, vagy megrendeltek egy adag vöröslencsét a napi melegétel főzéshez a közösségi konyhára. Fuvaroztak, tolmácsoltak, gyógyítottak, vásároltak, raktárat pakoltak az emberek, akiknek sokszor a teljes nevét se tudtuk, csak a telefonszámuk járt körbe-körbe. Megismertük egymást és megbíztunk egymásban, ismeretlenül. Egy szemvillanás után bíztam rá a ‘csoportom’ egy vadidegenre a Nyugati metrónál, aki szintén a Délibe, a bicskei vonathoz kísérte a sajátját. Gyors telefon, pár perc beszélgetés után vittem az éjszaka közepén egy pártfogónkhoz az épp csak nagykorút, akinek kórházba került a kisöccse és így néhány napra ő is a városban szorult. Angol turistáknak nyomtunk a kezébe orvosi receptet, vény nélküli listát, miután harmadszor is megkérdezték, hogyan segíthetnének, majd tértek vissza a patikából zsáknyi sebtapasszal, kötszerrel, lázcsillapítóval, antibiotikummal, minden szükségessel. Sok időnk nem volt, amikor cselekedni kellett, mindenki tette a dolgát legjobb tehetsége szerint, ahogy tehette.
Mi egyének voltunk, hétköznapi emberek, civilek. Kézről kézre adtuk a feladatokat, a lehetőségeket. A telefonszámokat, az erőforrásokat, a kapcsolatokat, a segítőket. Nem volt szervezeti formánk, nem kötött minket szabály vagy előírás. Hallgattunk a józan eszünkre és cselekedtünk aszerint, amit diktált. A lelkiismeretünk vezetett, a jó szándékunk és biztosan volt számos alkalom, amikor hibáztunk. Amikor nem volt idő meghallgatni, megköszönni vagy visszahívni, amikor nem volt türelem sokadszor magyarázva is szépen szólni. Amikor jött egy kedves felajánlás, de idő vagy erőforrás hiányában visszautasítottuk. Amikor mindenkinek csak egy pohár tej jutott és hiába magyarázta a középkorú férfi, hogy népes család várja vissza az árnyékban, hat gyerek és feleség, akiket a sorban állástól megkímélt, mégsem adtunk egy dobozzal neki. Mert nem adhattunk. Vagy adtunk, és láttuk, ahogy egyedül issza meg, miközben várnak szépen a sorukra a tűző napon idősek és gyerekek. Akik aztán szomjan is maradtak, amikor a hatóság egy gyors sípszóval mindenkit felterelt a hirtelen befutott vonatra.
Sokszor egymással sem volt könnyű kommunikálnunk. Csak pár órára ugrottunk el dolgozni vagy haza, a helyzet pedig percről percre változott („nem hiszem, hogy elfogyott az a raklap víz egy műszak alatt, nézzétek meg jobban, nincs-e ott”).
Azok a pillanatok maradtak a legemlékezetesebbek, amikor ennek ellenére mégis minden ment flottul. Amikor volt időnk leülni az emberek közé a peronon, teázni, amikor megnyíltak és elkezdtek mesélni. Amikor a felszíni különbségek ellenére látszott, mennyi minden a közös. Ugyanúgy szeretik a gyerekeiket, mint mi, ugyanúgy szemtelenek a kamaszaik, ugyanúgy (vagy jobban) segítik az időseket, mint mi.
Persze ez egy természetellenes élethelyzet volt, nekik batyuval a hátukon, nekünk sosem próbált feladatok előtt. Tudtuk, hogy csak átmeneti állapot. De csináltuk, jól-rosszul, élveztünk pillanatokat és időnként nagyon elszomorodtunk, elkeseredtünk. Éltünk. Átéltünk. Megéltünk. És megmaradtak az összemosolygások, a biccentések, a kézfogások. Megmaradt a közös éneklés, az együtt hallgatás, a történetek, a mesék. A pályaudvari csodás újratalálkozás, elszakadt családtagok közti egymásra találás, az örömkiáltás, az ölelés. A szavak nélküli összemosolygás a nőkkel, édesanyákkal, alvó, játszó, civakodó gyerekeik fölött. A tinilányok öröme, amikor tiszta ruhát varázsoltunk elő. Megmaradtak a szolidaritás pillanatai is. Önkéntestársakkal, szimpatizánsokkal, ismerősökkel, ismeretlen ismerősökkel. Társakkal a feladatban.
Éles emlék, amikor kifejezetten nekünk, műszakban levőknek hoztak egy tálca pogácsát, süteményt. Minden születésnapomon felidézzük az azóta barátnővé avanzsált osztrák lánnyal, hogyan nyomta a kezembe Zákányban öt, négy, három évvel korábban ugyanezen a napon hirtelen felindulásból a saját tartalék kávéját, csokiját. Én akkor túl voltam két éjszakás műszakon, távol az otthontól és bármilyen elérhető bolttól, ő a váltásba jött frissen azon a ködös őszi hajnalon.
Máig megvan a csaknem kiürült, aprócska üveg parfüm a gyönyörű, fiatal kurd nagymamától, aki miközben egy sátortáborban a tűz mellett, felnőtt fia tolmácsolásában az otthon maradt lányáról és unkájáról mesélt, meglátta a szememben a könnycseppeket. Sátrába futott, fényképeket hozott és egy hatalmas öleléssel kezembe nyomta az üveget. Ami valószínűleg egészen odáig tartotta benne a lelket.
Sosem felejtem, felejtjük el őket és valószínűleg ők is sokáig emlékeztek a kézről kézre adott, majd vonatablakba feladogatott, pelenkaméret szerint szétválogatott csomagokra, a jégkrémhegyekre, a pályaudvarokon hirtelen megjelenő játék- pizza- és kebabhalmokra, az útbaigazításra, nyugtató anyanyelvi szóra, szívvel főzött ételre, bekötözött vízhólyagokra. A kézfogásokra, fárszi/arab/pastu köszönésekre, mosolyokra.
Mit tanulhatunk a történtekből?
Hogy mennyire esendőek vagyunk. Akik adománytakarókba burkolózva előttem guggoltak a porban, nálam sokszor jóval okosabbak, humorosabbak, csinosabbak, jobbmódúak, energikusabbak voltak. Többet láttak az életből, s bár az utóbbi időkben inkább csak a rosszat, mégis annyira életigenlőek voltak.
Mit még? Hogy az embernek mindig van döntési lehetősége. Nem érdemes várni szóra, parancsra, másra, ha a szívünk úgy diktálja. Könnyebb egymást támogatva, közösségben, de ez nem kell, hogy felülről szervezett legyen. El lehet kezdeni egyénileg. Aztán, ha valaki szívesen bekapcsolódik, ha példát mutattunk, bátorítottunk vagy mi csapódnánk, társulnánk be egy számunkra szimpatikus közösséghez, ám legyen. Ha nem, ez nem kell, hogy akadályt képezzen.
Nem kell mindig jól csinálni, de el kell kezdeni valahol. A formális (akár karitatív) szervezetek, közösségek, hivatalos formát öltött aktivista csoportok, pláne pártok mindig jóval rugalmatlanabbak, kötöttebbek, kisebb a mozgásterük. De rengeteg jóérzésű ember van közöttük, aki szívesen segít, a keretek közül kilépve, magánszemélyként. Valószínűleg pont ez a szándék vitte oda őket, ahol aztán a szabályoktól bebetonozódott a kezük. Sose becsüljük le a segítséget, bárhonnan jön.
Nem kell mindenkit átkísérni a túloldalra, főleg nem átcibálni, ha nem akarja. Ha átlátjuk a helyzetet, felülről, a szívünkre hallgatva, tudni fogjuk, mit tegyünk. Ha ez nem jön természetesen az adott pillanatban, inkább ne ártsunk, ne erőltessünk. Pláne ne terheljük rá másokra a saját hiányérzetünk, nyomorunk.
Próbáljunk hétköznap is felelősségteljesen cselekedni, tisztán, bátran, szabadon. 2015 ünnep volt, ami erre kitűnő alkalmat, lehetőséget adott. De máskor is megélhetjük, ha észrevesszük az embert, a helyzetet, aki, vagy ami szembejön. Nemcsak akkor, amikor könnyű, amikor ezrek kopogtatnak az ajtónkon és a közösség erejével hetekig fesztiválhangulatban visz hátán a flow.
