Augusztusban két teljes héten keresztül tüntettek az Igazságügyi Minisztérium előtt a jogos kártérítésüket követelő halászok – szakmájukat ugyanis már egy 2014-es törvénnyel gyakorlatilag ellehetetlenítették, 2016-ban pedig a halállomány védelmére hivatkozva be is tiltották a természetes vízi halászatot.

Így egy évszázados hagyományokra, múltra visszatekintő szakma tűnt el, amely több száz családnak biztosított megélhetést – és ezek a munkájuktól megfosztott emberek évek óta csak üres kártérítési ígéretekkel találkoznak, bármilyen intézményhez is fordulnak.

A halászat betiltásának hátteréről Simon Balázs, egy ráckevei halkereskedő mesélt nekem. Simon munkája révén sok szálon kötődik a halászokhoz, több családot látott tönkremenni, így az alapkonfliktust jól ismeri.

A boltos szerint nem csak a természetes vizek védelme állhat a tiltás mögött – bár amikor először, a Balatonnal kapcsolatban felmerült a korlátozás, valóban lehettek a háttérben ökológiai okok, ám szerinte a gazdasági érdekek is szerepet játszhattak. A halászat tiltásával ugyanis megszűnt a konkurencia, legálisan csak a halgazdaságoktól lehet vásárolni, hiszen a horgászok hivatalosan nem adhatják el az általuk fogott halat. Az Átlátszó oknyomozó portál az azóta már beolvasztott Földművelésügyi Minisztérium adatai alapján írta tavaly áprilisban:

„2013-ban a horgászok 4270 tonna halat, míg halászattal több mint 2100 tonna halat fogtak ki, 2014-ben a horgászok több mint 7000 tonna, a rekreációs halászok 51 tonna, míg az ökológiai és kereskedelmi célú halászattal 409 tonna halat fogtak, míg a tiltás előtti évben, 2015-ben a horgászok 10 000 tonna halat, a rekreációs célú halászattal 36 tonna, az ökológiai és kereskedelmi célú halászattal pedig 66 tonna halat fogtak ki.” 

Ezekből az adatokból jól látható, hogy a halállomány védelmére hivatkozva ellehetetlenített halászok valójában sokkal kevesebb halat fogtak ki, mint a horgászok.

Simon Balázs szerint a kárpótlási ígéretekből végül mindössze egy valósult meg: a kormány létrehozta a halőri posztot, akik feladatkörük szerint az olyan kereskedelmi egységeket ellenőrzik, mint amilyen az övé, vagy a horgászokat felügyelik. Viszont ez az álláslehetőség nem tudott megélhetést biztosítani az összes halásznak, arról nem is beszélve, hogy sokan szakmájuk, készségeik, végzettségük alábecsülésének élték meg a pozíciót.

Halászélet

Simon Balázs irányított Gagyi Tiborhoz és Kopeti Magdolnához; Tibor gyermekkora óta a Duna mellett él, 2001-ben szerezte meg halász képesítését, és egészen a 2016-os tiltásig dolgozott. Magdolna, bár jó ideje visszavonult, élete nagy részét egy szakmabeli család harmadik generációs halászaként töltötte. Beszámolóik alapján a legtöbb halászdinasztiának hasonló a története: a házaikat egy-egy természetes víz mellé építették, családjaik (sokszor egyetlen) bevételi forrása ez volt.

Szövetkezetbe tömörülve dolgoztak, és együttműködtek a  horgászokkal is, akiknek – miután megállapították, az adott vízterület hány horgászt képes eltartani – ők maguk adták ki az engedélyeket. Ez is hozzájárult az olyan kiadások fedezetéhez, mint az ivadékmentés, halőrzés, haltelepítés.

Magdolna szerint ekkor a horgászok erre a tevékenységre még nem úgy tekintettek, mint egy menő sportágra, hanem csak a szabadidejüket szerették volna kellemes környezetben eltölteni. „Fogták a horgászbotjukat, kiültek a Dunapartra, ha fogtak halat, akkor fogtak, ha nem fogtak, akkor nem, ám mégis egy jó környezetben töltötték el az idejüket”.

A halászok pedig karbantartották a vizek halállományát: abból a halból fogtak, amelyből sok volt, illetve lehalászták az olyan fajokat, amelyek megették egy másik ikráit (ilyen például a törpeharcsa). A vizekben ugyanis vannak őshonos, illetve telepített, invazív fajták, amelyek túlszaporodásával az utólagos haltelepítések is feleslegessé válnak. „Rá fognak jönni, hogy hiába törölték el a halászatot, nem lesz több hal”, mondta Tibor, aki szerint erre a legjobb bizonyíték, ha megnézzük, sok évvel a tiltás után milyen állapotban vannak természetes vizeink.

A szakmában maradt, mintegy 300 család Tibor szerint a tiltás után is szorosan tartotta a kapcsolatot, így értesültek arról, hogy volt, aki hatvan felett kényszerült szakmát váltani, van, aki végül az ún. rekreációs halászatban helyezkedett el (amelynek keretében a fent említett, invazív halállományt tartják karban, szigorúan meghatározott eszközökkel – a végén viszont megsemmisítik a kifogott halakat), de egy tragikus esetről is tudnak. Egy volt halászkolléga annyira kilátástalan helyzetbe került, hogy saját maga vetett véget életének. „Nem tudott előrébb jutni, nem tudott új házat venni, nem tudott kocsit venni vagy elköltözni, beleragadt a helyzetbe”, mondta Tibor.

Mindketten azt állították, hogy  természetes vízből fogott magyar halat sem boltban, sem étteremben nem lehet már kapni. Magdolna szerint vannak olyan boltosok, akik horvát kapcsolataik miatt tudnak dunai halat szerezni (Horvátországban még nincsen betiltva a szakma) amit persze rögtön elkapkodnak. A legtöbb áru viszont import, például Ukrajnából.

Harc a kártérítésért

Tibor szerint a konfliktus hátterében a halászok és a horgászok között húzódó feszültség állt (szakma versus hobbi), amelyet csak fokozott a tény, hogy a kormány alapvetően az utóbbiak pártját fogta, valamint hogy a halállomány fogyatkozása miatt leginkább a halászokat okolták.

A természetes vízi halászok tehát már a 2014-es halgazdálkodási törvénnyel elég rossz helyzetbe kerültek, hiszen drasztikusan korlátozták a szerszámhasználatukat, ráadásul az ellenséges hangulat miatt rengetegszer feljelentették őket, vagy tönkretették, ellopták a felszerelésüket, a ladikjaikat csákánnyal, baltával verték szét. „Az még öröm volt, ha ellopták, mert akkor valahol megtaláltuk”, tette hozzá Tibor.

A 2016-os, végleges tiltás után kezdtek el szerveződni, tüntetni: az első demonstrációjuk Csongrádon, a Tiszánál volt, ezután kezdődött eddig véget nem érő, érdekérvényesítő harcuk a kormány megszegett ígéreteivel szemben. Első körben a MOHOSZ-t, azaz a Magyar Országos Horgász Szövetséget keresték meg, akik szintén továbbküldték őket.

Ezután döntöttek úgy, hogy az akkor még a miniszterelnökséget vezető Lázár Jánoshoz fordulnak a kártérítésért, ám az ígéretekkel ellentétben ő sem nyújtott megfelelő megoldást a problémára.

Végül Magyar György ügyvédtől kértek segítséget, ám ott azt a tanácsot kapták, hogy vigyék el az ügyüket egészen Strasbourgig, az Emberi Jogok Európai Bíróságáig: kérvényüket itt 2016-ban adták be, amit az indoklással utasított  vissza a bíróság, hogy az ügy még nem merítette ki még a magyar jog kereteit.

Tibor szerint ezután keresték fel Gulyás Gergelyt, aki ugyan azt mondta nekik, hogy „amit a Fidesz ígért, azt be is tartja” – de a miniszternél sem jártak sikerrel, emiatt települtek ki az Igazságügyi Minisztérium elé augusztusban, és ezt az akciójukat most szeptemberben is tervezik folytatni.

 

Céljuk, hogy végre írásos választ kaphassanak kártérítési követeléseikre, ugyanis ez a lehetőség jövőre elévül.

„Mit lehet ezen a kormányon számonkérni? Semmit. Ha ezt elodázzák, január egytől érvényét veszíti. De ez nekik egy ilyen kis semmiség, mintha egy muslica szállna rájuk.” – mondja Magdolna. Tibor, aki ebben a hónapban is részt vesz majd a demonstráción, azt ígéri: nem hátrálnak meg, ha kell, még egy kupac döglött halat is képesek kiborítani az Igazságügyi Minisztérium elé.