„Ami történik, csakis kollektív lehet. Nem az egyének elnyomásáról, hanem a kiteljesülésükről van szó.”

(Losoncz Márk: Az egyetemfoglalók dicsérete)

Az elkövetkező napokban (hetekben?) itt és másutt bizonyára jó páran megjósolják majd tévedhetetlenül, hogy mi lesz a Színművel. Talán némelyiküknek kivételesen igaza lesz, talán némelyikük ezúttal is tévedni fog. Lesznek még és megint, akik kívülről megmondják, hogy kell-e és/vagy hogyan kell tárgyalni, hogy fel kell-e állni, hogy meddig az addig, hogy igaz demokrata kivel nem ül egy asztalhoz, hogy kinek kéne lemondania, hogy kinek nem kellett volna lemondania, hogy mit és hogyan csináljanak az egyetemen berendezkedő diákok, s hogy mit üzen a honi ellenzékiség megsárgult szövegkönyve.

Nekem arról sincs fogalmam, hogy vajon a 2013-as egyetemfoglalás, amely néhány nap alatt az ELTE nevű egyik budapesti egyetem, Bölcsészettudományi nevű egyik kampuszának, A nevű egyik épületének, 47-es nevű egyik előadójába szűkült, vált-e közös örömévé, alapélményévé legalább az abban résztvevőknek? (S egyáltalán: ebben az atomizált rendben reálisan áhítható-e széles társadalmi csoportok azonnali szolidaritási szövetsége, túl a teoretikus terepasztalon, illetve túl a szabadság lokális köreinek egyszer talán egésszé összeálló mozaikosságán?) Vagy 2013 lelkes éveleje, az odabent tölthető idő (csak) egyéni öntudatot megerősítő, közösnek megélt öröm maradt-e, nosztalgikus felhangokkal immár? S van-e bármilyen oka, érvénye, ereje, vigasza az öröm emlékezetének, tudatában annak, ami azóta történt?

Hasonló a kérdés most: a szűkös-közvetlen érintettségi körön belüli közös örömmé, alapélménnyé avatódik-e a részvevők számára a Színmű ellenállása?

(Egyetemfoglalása, persze, de az egyetemi autonómia követeléséhez, fenntartásához talán még a foglalás szó erejére sincs szükség, csupán arra az evidenciára, amire Csengey Dénes 1989-es Szabadság téri beszédének szavai is utaltak: „Tőlünk ne féltse senki a televíziót! Nagyon fogunk rá vigyázni, mert a miénk!”. Utóbbi szintagmát a mottóban idézett írásában Losoncz Márk is használja.). Egyúttal mintha az látszana, hogy a Színmű ellenállása kitágul, képes a falakon kívül adott társadalmi csoport(ok) számára közteresíteni, közvetíteni a közös cselekvés közös örömét. Azt az ellenállást és örömöt, amely nem tüntetések, sajtótájékoztatók, élőzések, petíciók fragmentált idejére szól.

Hiszen a Színműn most a személyes valóban minden percében politikai. Elalszik és felébred, fórumozik és összekuporodik egy sarokban egyedül, ötlete támad és elbizonytalanodik az egészben, vagy éppen jobban megismer valakit eközben, akivel aztán majd éveket, évtizedeket tölt együtt. S míg mindez megtörténik vele, jelenléte ellentmondást nem tűrően, világos követelések által igyekszik megvédeni az egyeteme autonómiáját és (szenátusának) önkormányzatiságát a kuratóriumnak csúfolt „magán”menedzsmenttől, amely dacos nemzeti-keresztény mantra alatt valójában áramvonalasítani hivatott a költségeket, értsd hasznot spórolni a (felső)oktatáson.

Személyesnek és politikainak ez a közös öröme a kimeneteltől függetlenül (!) is érdemes a megélésre. Öröm, amely alkalmi, mégsem illúzió, de nem is ön- vagy végcél, nem vakremény, nem naivitás.

És egyáltalán nem szégyellni- vagy hiábavaló, ha már egyszer ezek voltak, lesznek és maradnak a tízes, húszas, harmincas (stb.) éveink, s helyettük nem lesz másik. Hisz közben a korszak, az elmúlt 10-15 év tehetetlensége, kilátástalansága, paranoid szégyenítési politikája és társadalomlélektani roncsolódása sem múlt el bizonyára nyomtalanul. Így a méltóságunk elleni nyomás eredménye lenne az is, ha mosolytalan szigorral és megélhetetlenül hagynánk magunk mögött ezeket az örömöket az örökös holnap igézetében. Ha tönkremennénk, s ezzel lennénk cáfolhatatlan bizonyítékká. S akkor majd ennek a generációnak a kapcsán is azon heherészhet a jövő, hogy két út állt előtte: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Ehelyett volt a belvárost bejárható élőlánc keretében egy délután, amikor a Színmű megosztotta a maga közös örömét.

*

Leülni a térkőre. Nem azért, mert valamelyik kurrens angolszász tüntetési zsebkönyv ezt tanácsolja, mint az ellenállás csimborasszóját, ekként pedig a félperiférián csont nélkül adaptálandót. Hanem leülni a térkőre, egyszerűen azért, mert fáradunk, mert idetűz még a nap, teljen el a várakozás. A fáradtság és a várakozás természetessége elemien segített fokozni le a tüntetési exkluzivitást, hozni föld- és életközelbe. Ez, a természetesség nem hagyott belemerevedni a „most vagy soha” izomgörcsébe, és nem lökött valami ötlettelenül kedélyeskedő flashmob kínosságába. Helyette hagyta háziasítani az itt-létünket, belefeledkezni, feloldódni, berendezkedni benne.

Ez, a köztér otthonos öröme, azért adathatott meg ezúttal, mert nem egy tüntetés vágyvezérelt haszna determinálta kudarccá már a kezdetén, tehát nem is látszott megint-kudarcnak a hazamenetel a végén. Pedig évek óta az az önbeteljesítő közérzet, hogy a tüntetés pótcselekvés, sehonnan sehova, ti. „előbb-utóbb megunják, hazamennek”: ha-én-rózsa-volnék, O1G, némi rendőrsorfali nyomakodás, majd Balra el.

A mostani élőlánc azonban egy jelenete volt annak a teleregénynek vagy minisorozatnak, a permanenssé eszkalálódó politikai ellenállásnak, ami az elfoglalt belakott Színműn egyébként történik [folyamatos jelen!] tovább.

(Sok ezer arctalan statiszta lett egyetlen lelkes epizodistává egy délutánra, ezért is nem működhetett itt és most, ami az elmúlt napokban nem volt példanélküli: egyéni láthatóságra és látogatottságra is törekedni ilyen-olyan szolidaritási gesztus leple alatt.)

Ezen a délutánon az egyetem falai között folyó stream kiáradt az utcára, a közönség aktív részvétele pedig az alkalmi folyamatban eufórikus élménnyel gazdagította önmagát. (Lásd megint a mottót, amely az egyetemfoglalók mellett immár erre a szélesedő szolidaritási gyűrűre is kiterjeszthető). Relációs művészet (©Nicolas Bourriaud) a flaszteren: általunk is volt születőben a mű, amely mi magunk lettünk az együtt töltött időben. A jelenléteink összességének, koronatérközeinknek és viszonyrendszereinknek a színpada az utca lett, a köztér, a város kanyarulatai. Kifordult önmagából a magyar irodalom egyik legbaljósabb verssora is, hiszen minden résztvevő szem volt a láncban, de ez az élő lánc most az öntudat tánckara és kórusa lett. Aztán az élőlánc-jelenet végeztével a Színműbeli fő történetszálba tért vissza ki-ki fizikailag vagy gondolatban-virtuálisan a köztér otthonos öröméből.

S jött a hétfő, kezdhettünk folytatódni.