Kásler Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztere helyett Rétvári Bence államtitkár válaszolt Ungár Péter, az LMP országgyűlési képviselőjének kérdésére, melyben azt firtatta, hogy
- Terveznek-e valamit tenni, hogy azok, akik a koronavírus miatt veszítették el az állásukat ne essenek el az ingyenes egészségügyi szolgáltatásoktól?
- Módosítanak a három hónapos határidőn?
A képviselő kérdésének apropója az volt, hogy július elsején lépett hatályba a törvény, mely szerint akinek három hónapnál hosszabb ideje fennálló TB-tartozása van, annak a korábbiaktól eltérően nem a tartozása növekedik, hanem fizetnie kell az ellátásért.
A törvényt tavaly év végén fogadta el az országgyűlés, akkor részletesen írtunk arról, milyen változtatások lépnek érvénybe, illetve hogy valójában a szabályozással a kormány az eleve nehéz helyzetben lévőkre rak újabb terhet, ahelyett, hogy a probléma gyökerét kezelné, ugyanis aki valamilyen okból nem tudja fizetni a havi 7710 forintos összeget, azt gyakorlatilag kizárják az egészségügyi ellátásból.
Komáromi Zoltán egészségügyi szakpolitikus pedig arról beszélt az ATV-nek a törvény hatályba lépése után, hogy százezrek maradhatnak ellátás nélkül, ráadásul nem is feltétlen tiszta, hogy milyen esetben kell fizetni, és mi minősül sürgősségi ellátásnek. Mint mondta,
„Ha valakinek van egy mellhártyagyulladása, és ez éles mellkasi fájdalommal jár, akkor ő ezt felfoghatja úgy, hogy életveszély, mert mondjuk, szívrohamra gondol, az orvos viszont, aki megvizsgálja, rájön, hogy ez nem életet veszélyeztető probléma, magyarán ez egy újabb konfliktus és vitaforrás lesz a beteg és az orvos között.”
Az ugyan megnyugtató, hogy Rétvári válaszából kiderül, hogy a három hónapos határidőt hat hónapra emelték, a hátralékokat július elsejétől számolja a rendszer, így még egy darabig senkinek sem kell attól rettegnie, hogy nem fogják ellátni a kórházban, előre fognak szólni az érintetteknek, hogy ideje befizetni a csekkeket, különben nem lesz ellátás, stb.
Ez azonban mit sem változtat a rendszer logikáján, miszerint a legrászorultabbakat zárja ki a szolgáltatásra jogosultak köréből ahelyett, hogy plusz segítséget nyújtana nekik.
Rétvári arra hivatkozik, hogy amennyiben a nem fizetőket is éppúgy ellátják a rendszerben, az igazságtalan a rendesen fizetőkkel szemben – ugye itt a klasszikus „aki nem fizet, ne is egyék” logikával állunk szemben, emellett azt is kifejti, hogy aki után fizetik a járulékokat, az álláskeresési járadékban részesülők, a hajléktalanok, a diákok, a nyugdíjasok, kismamák továbbra sincsenek veszélyben, jár nekik az egészségügyi ellátás.
Ami itt a legfontosabb kitétel, hogy az álláskeresési járadékban részesülő munkanélküliek után fizeti a rendszer a TB-t – ami azt jelenti, hogy azok után viszont, akik nem részesülnek benne, nem fogja senki fizetni, magyarán amellett, hogy fizetésük nincs, amiből megéljenek, még az egészségbiztosításért is fizetniük kell.
Azt pedig már most tudjuk, hogy – a hivatalos adatok szerint, amiknél a valóság sokkal aggasztóbb is lehet – 376 ezer munkanélküli közül most 176 ezren nem kapnak egy fillér juttatást sem – egész egyszerűen azért, mert így működik a magyarországi rendszer. A kirívóan antiszociális magyarországi munkanélküli segélyezés mellett mi lesz azokkal, akik a válság miatt elveszítették a munkájukat?
Az álláskeresési járadék ma Magyarországon legfeljebb három hónapig folyósítható, ami a válság idején édeskevés ahhoz, hogy állást találjon valaki, pláne, ha nincs különleges szaktudása, amivel a jelen helyzetben is el tudna helyezkedni – de még „békeidőben” is igen rövidnek számít ez az időszak. Ők ráadásul jellemzően azok, akik amúgy is rosszabb anyagi helyzetből indulnak, és eleve könnyebben veszítik el az állásukat.
A kormányzat beígérte ugyan, hogy annyi munkahelyet teremt, amennyi megszűnik, és a munka nélkül maradtakat egyébként is tárt karokkal várja a közmunka és a sereg – egyelőre azonban nem úgy tűnik, hogy sikerülne is elérni ezen célokat, arról nem is beszélve, hogy a felkínált lehetőségek sem túl fényesek.
A fentiek fényében különösen visszás Rétvári azon érvelése, melynek értelme hogy minden arra érdemes magyar állampolgár részesülni fog az egészségügyi ellátásban. Mert aki tartósan munkanélkülivé válik, az csak akkor lehet az, hogy miután nincs fizetése, még havonta perkál is az egészségbiztosítónak?
Ahelyett, hogy a kormányzat morális ítéletet mond azok felett, akiknek a rendszer működéséből fakadóan nehezükre esik havi néhány ezer forintot befizetnie, inkább azon kellene dolgoznia, hogy mindenki megfelelő minőségű egészségügyi ellátásban részesülhessen, anyagi helyzetétől függetlenül. Hogy senki se kerüljön olyan helyzetbe, hogy ad absurdum döntenie kell a lakhatás, a táplálkozás és az egészségügyi ellátás között.
Ezen pedig biztos, hogy nem az segít, ha a gombamód szaporodó magánkórházak országában az állami egészségbiztosítással rendelkezőket hergelik azon elesettek ellen, akik ezt nem, vagy nagyon nehezen engedhetik meg maguknak.
Mert az egészségügy forráshiányát nem az oldaná meg, ha embereket zárunk ki a biztosítottak köréből, hanem az, ha – egyebek mellett – a kormány végre hajlandó lenne rá költeni.
