A Magyar Közlöny szerint (4 586. oldaltól) Lázár János gazdasága, a Mezőhegyesi Ménesbirtok három lépésben összesen 8,5 milliárd forint támogatást kap, hogy korszerű öntözőrendszert építsen ki az 5 500 hektár területű mezőgazdasági birtokon, ezzel mintagazdasággá téve.
Ahogy az a ménesbirtok honlapjáról kiderül, az ott használt öntözőrendszer elavult, sok a meghibásodás és pazarlóan működik a jelenlegi formájában, ráadásul az elöregedett technológia miatt előfordul, hogy váratlan kiadásokkal kell szembesülniük a fenntartóknak, ami így a mindennapi működést is drágává teszi egy korszerű rendszerrel szemben.
Méltányolandó továbbá, hogy az MTI híre szerint a kormányzati támogatás bejelentése alkalmából Lázár János, a mezőhegyesi Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt. által ellátott állami feladatok koordinálásáért felelős kormánybiztos kifejtette,
„a nemzeti öntözésfejlesztési mintaprogram célja, hogy a magyar mezőgazdaságban bemutasson egy környezetkímélő, a vízzel takarékosan bánó, mégis hatékony technológiát, amelyet nagy területen alkalmazva garantálható a termelés biztonsága, és emelhető annak mennyisége”.
Vagyis az elvileg szintén a projekt része, hogy kisebb legyen az öntözéses gazdálkodás vízigénye, és környezetbarátabb módon működjenek a rendszerek, ami hasznos és jó gondolat, tekintve, hogy – ahogy az a ménesbirtok fentebb idézett honlapjáról kiderül – hatásfoka meglehetősen alacsony, a különböző körülmények függvényében uszkve 25-55 százalék körül alakul. Vagyis rengeteg a kiöntött víz, ami elpárolog, elszivárog, de mindenesetre nem jut el a rendeltetési helyére, és ez a költségvonzatok mellett rosszabb terméshozammal is jár.
Ráadásul a klímaváltozás miatt a magyarországi mezőgazdaság öntözésigénye az elkövetkezendő években-évtizedekben egyre nőni fog a jelenlegi terméshozamok fenntartásához vagy növeléséhez, az öntözött földek aránya mindössze két százalék, szemben az EU-átlag hat százalékkal.
Ez annak fényében különösen érdekes adat, hogy míg az 1970-es években 300 000 hektár területen folytattak öntözéses földművelést, addig napjainkra 80 000 hektárra csökkent az ilyen területek mérete. A kormány öntözési stratégiája többek között azt a célt szolgálja, hogy a 2020-2030 közötti időszakban ezen terület nagysága ismét elérje a 300 000 hektárt.
Ami szép és jó, a bökkenő csak az, hogy a 170 milliárdos keretből magángazdaságokat fognak állami pénzen korszerűsíteni, és az sem biztos, hogy a legjobb módon fogják ezt tenni.
Legalábbis intő jel a Lázár-féle birtoknak juttatott támogatás: a teljes keretösszeg öt százalékát egyetlen gazdaság nyerte el, ezáltal versenyképessé válhat a piacon – ahogy Lázár maga is mondta,
„az öntözési kapacitás emelése, korszerűbbé és hatékonyabbá tétele versenyképességi kérdés, amelyben ma a magyar agrárium le van maradva az európai uniós átlaghoz képest”.
Különösen aggasztó az öntözésfejlesztési támogatás sorsának a kérdése egy olyan kormány idején, amelyik nyakló nélkül támogatja a latifundiumokat, melyek egy-egy zöldbáró tulajdonában állnak, miközben ez már nem mondható el például a még meglévő kisszámú szövetkezetről.
A kormány gyakorlatilag valamennyi, a mezőgazdaságot érintő kérdése a nagytőkének kedvezett eddig, és ahelyett például hogy modernizálta volna az állami földeket, a NER tőkésosztályának játszotta át azokat, akik most vélhetően sikeresen pályázhatnak majd az öntözési rendszerek fejlesztésére.
Ezek ráadásul olyan nagy, monokultúrás gazdaságok, melyek egyre nagyobb fokú automatizáció mellett egyre kevesebb embernek adnak munkát – és ha adnak is, a kormány korábbi döntése értelmében még a mezőgazdasági napszámosok éhbérét sem kell kifizetniük a mezőgazdasági termelés munkaigényesebb fázisaiban, hisz lehetőségük van rá, hogy az önkormányzatokon keresztül „béreljenek fel” közmunkásokat.
Persze, azt előre nehéz lenne megmondani, hogy az újonnan bevezetett technológiák mennyire fogják segíteni a talaj vízmegtartó képességének növelését, és mennyire segítik majd például a talajvíz szintjének csökkenése elleni küzdelmet. Ami egyébként szintén a kisebb gazdákat sújtja erősebben, akiknek az kisebb mélységbe érő fúrt kútjaikból hamarabb fogy ki a víz, mint a nagygazdaságok vízellátórendszereiből.
Mindenesetre a kormány öntözésfejlesztési stratégiája, bármely gazdálkodó részesüljön is benne, magánérdeket szolgál végső soron, profitábilisabbá téve a magánvállalkozásokat.
Az pedig különösen szemléletes, hogy egy olyan rendszert kíván pótolni a jelenlegi program, mely a korábban működött TSZ-ek szétbarmolása és szétharácsolása után hanyatlott mostani szintjére – bár ebben kétségkívül nem a jelenlegi kormány a főmumus, hanem a rendszerváltás során lezajlott kapitalista átalakulás. Ennek jelenlegi, egyenes következménye a széttagolt birtokrendszer, melyben a földek egyre kevesebb kézben összpontosulnak, és hatalmas, ipari mezőgazdasági területek jönnek létre, miközben a kicsiknek egyre nehezebb a túlélés (ebben persze már sáros a NER).
Ez pedig szembe megy a vidéki lakosság jelentős részének érdekeivel, de a társadalom valamennyi tagjáéval is (akik nem a támogatások direkt haszonélvezői). Mert egy olyan mezőgazdasági rendszer megalkotása lenne a társadalmi érdek, melyben a földek az állam vagy a közösségek tulajdonában vannak, és a földhasználat célja elsősorban nem a tulajdonosok profitjának a növelése, hanem a társadalom ellátása minőségi élelmiszerekkel anélkül, hogy tönkretennék a földet.
Erre pedig sajnos nem megoldás egy új öntözési stratégia, melynek ráadásul már a pilot-projektje sem enged arra következtetni, hogy a társadalmi érdek lenne az elsődleges.
Ahogy a kormány korábbi munkásságából sem az derül ki, hogy elkötelezettek lennének a fenntartható mezőgazdaság irányába – RIP Kishantos.
