Lassan több mint egy hete, hogy megjelent a hír az Országos Atomenergia Hivatal (OAH), a Paks II. Zrt. és a Roszatom honlapján, hogy több év csúszás után ismét egyenesbe került a Paks II projekt. A Paks II. Zrt. az eredetileg tervezettnél három évvel később ugyan, de június 30-án benyújtotta a tervezett két új reaktor megépítéséhez szükséges létesítési engedélykérelmet az OAH-hoz.

A hír nem szólt nagyot, nem indult be vita róla, a Facebook nem tőle hangos. Talán, ha nem beszélünk róla, akkor nem is történt meg, akkor nincs is?

„Ma felmerül bennem a kétely, értelmes és lehetséges-e, hogy bármilyen jó előkészítés mellett, tizenegy ember, akármilyen jól felkészült is, országos horderejű, sokszor konkrét emberi sorsokat, széles társadalmi rétegeket érintő kérdésekben időtállóan döntsön…”[1]

Ki gondolta volna, hogy a paksi atomerőmű 1983-as üzembe helyezése után ötven évvel is ugyanazok a kételyek fogalmazódhatnak majd meg az emberben az atomenergia kapcsán, mint amit Szabó Benjámin, az erőmű első kormánybiztosa írt le az akkori eseményekre emlékező könyvében?

De ha nem beszélünk róla, ha nem tartjuk napirenden a Paks II. projekt kérdését, a vége tényleg az lesz, hogy a mindnyájunkat érintő, „sokszor konkrétan emberi sorsokat” érintő beruházás mind pénzügyi, mind környezetvédelmi szempontból eladósítja a jövő generációit. Anélkül, hogy tudnánk vagy beszélnénk róla.

A létesítési engedélykérelem csak a Paks II-höz vezető hosszú út egyik állomása, méghozzá még csak a projekt periódus első harmadában. A két új reaktor üzembehelyezéséhez számos olyan lépést kell megugrania a cégnek, melyek bizonyítják, hogy mind műszakilag, mind jogilag megfelelnek a szükséges szabályozásoknak. Ettől még azonban messze vagyunk. Az eredetileg tervezett 2024-es üzembehelyezés már most több éves csúszásban van, ezen az sem segít, hogy most beadásra került a létesítési engedélykérelem.

Ráadásul, ahogy korábban már megírtuk,

az atomenergiával nem az a legnagyobb baj, mikor jól működik, hanem úgy általában az, ha működik.

Ha atomerőmű megépítése mellett dönt egy ország, a legdrágább és a leginkább függővé tevő energiaforrást választja. Atomerőművet építeni lassú is, a reaktorok élettartama pedig más energiaforrásokkal összehasonlítva rövid, így a befektetett pénz és energia sem feltétlen térül meg. De ha valaminek, hát a környezetnek és az emberek egészségének árt legjobban, ha ezt az energiaforrást ítéli meg egy kormány a legjobb megoldásnak az energiatermelésre. Az atomreaktorok működéséhez szükséges urán előállításától kezdve a működés során keletkezett radioaktív hulladék végleges tárolásának megoldatlanságáig olyan problémák merülnek fel, amikkel jelenlegi tudásunk szerint nem vagyunk képesek megbirkózni.

A már eddig ismert hátrányok mellett azonban az elmúlt években egy olyan globális fenyegetéssel, a klímaválsággal is szembe kell néznie az atomiparnak, amire az atomenergia sajátosságait ismerve nem képes megoldást nyújtani. (Még ha az állami kommunikáció mindent igyekszik is megtenni azért, hogy ennek ellenkezőjét higgyük. Lásd Magyarország Nemzeti Energia- és Klímaterve, amiben az atomenergia  tiszta energiaként és a klímaváltozás elleni harc egyik legfontosabb eszközeként szerepel.) Pedig ahogy a júniusban megjelent Joint Project munkaanyagban is bemutattuk, az atomenergia képtelen reagálni a klímaválság hatásaira, ami megnövekedett nukleáris kockázathoz vezet.

A klímaválság sok szempontból befolyásolja a magyar éghajlatot is, de ami az atomerőművekkel kapcsolatban a legsúlyosabb kérdés, az a víz. Amennyiben a Duna vizének hőmérséklete tartósan túl magassá válik a feladat ellátásához, számos lehetőség létezik a jelenleg működő négy paksi reaktor és Paks II. jövőbeli két reaktorának hűtési kérdéseinek megoldására, ezek azonban nagymértékben függnek a hatóságok és a kormány rendeleteitől és döntéseitől. Az utóbbi évek azt mutatták, hogy a szabályozási rendszer nemcsak tele van értelmezési gondokkal, de a politikai akarat hiánya is megnehezíti az érdemi változások elérését.

A vízmérési folyamatok nagyobb átláthatósága, valamint a civil társadalom és a szakértők bevonása javítaná a fejlesztések minőségét, és csökkenthetné az eddig tapasztalt hibákat. A hűtési folyamat hibáit figyelmeztető jelzésként kellene felfogni a Paks II. projekt tervezésénél és nagyobb figyelmet kellene fordítani az éghajlati változásokra is. Már ha a magyar kormány őszintén úgy véli, hogy az atomenergia a megoldás a klímaválságra.

De amíg nem beszélünk róla, amíg nem hír, ha bármi előrelépés történik a Paks II. beruházással kapcsolatban, addig tényleg olyan, mintha nem is történne meg. Pedig a jelek szerint meg fog. És olyan „országos horderejű, sokszor konkrét emberi sorsokat, széles társadalmi rétegeket érintő kérdésekben időtállóan” döntenek majd a fejünk felett, amiről azért jobb lenne mindenkinek, ha tudna róla. De ha minden részletet nem is ismerünk, nem is ismerhetünk, legalább beszéljünk róla és tájékozódjunk, mielőtt elhinnénk, hogy az atomenergia a tiszta energia, ami segíteni fog minket a klímaválság megoldásában. Mert nem fog.

[1] Atom Korkép. Mielőtt meghasadt az atommag-Paks. Új Palatinus Könyvesház Kft. 2004., 31-32. oldal