Aki aktívan követi a híreket, valószínűleg belefutott a múlt hét második felében az Állami Számvevőszék (ÁSZ) legújabb elemzésének beharangozójába, amiből az derült ki, hogy 2008 és 2017 között Magyarországon 908 ezer fővel csökkent a szegénységben élők száma, vagyis meglátásuk szerint „eredményes volt a szegénységi küszöb alatt élők felemelése érdekében kidolgozott stratégiák végrehajtása 2010 és 2018 között”.

Azt egyelőre a teljes elemzés hiányában nem tudni, hogy pontosan kiket tekint az ÁSZ szegénységben élőknek, és mire alapozza a győzelmi jelentés számadatait. Annyit azért elárultak:

„a szegénységben élők számának és arányának 2010 és 2018 között bekövetkezett számottevő csökkenése elsősorban annak volt köszönhető, hogy a foglalkoztatás jelentősen bővült, ezzel párhuzamosan pedig a munkanélküliség csökkent.”

Mindez jól hangzik természetesen (bár vélhetően a foglalkoztatás bővülése például a közmunkaprogramnak „köszönhetően” valósult meg, amiről tudjuk, hogy egyáltalán nem tekinthető sikertörténetnek). De érdemes felidézni azt is, hogy a szomorú számok kendőzésének egyik eszköze a statisztikák megbuherálása: emlékezzünk vissza, hogy törölte el a KSH a létminimum-számítást. Elvégezte helyettük azóta évről évre a Policy Agenda (PA), és ha már az ÁSZ szerint 2018-ra sikerült több mint 900 ezer fővel csökkenteni a szegénységben élők számát, álljon itt még egy adat, ezúttal a PA-tól:

2018-ban az emberek 30 százaléka élt olyan háztartásban, amelynek összjövedelme nem érte el a létminimumot.

És ha már szóba kerültek a háztartások: a Magyar Nemzeti Bank (MNB) 2019-es adatai szerint 2018 végén több mint 110 000 bedőlt jelzáloghitel volt, és további 210 000 jelzáloghitelről jelezték a bankok, hogy gondok adódhatnak a törlesztésükkel.

Ez azt jelenti, hogy továbbra is százezrek lakhatása van veszélyben – állapítja meg a Periféria Központ legújabb tanulmánya.

A háztartások eladósodása Magyarországon című kötet elsősorban a lakhatási körülmények és az eladósodás közötti összefüggésekre világít rá. Fontos erénye, hogy történeti kontextusba helyezve mutatja be, miként befolyásolják a gazdasági folyamatok a lakhatást, emellett végigveszi azt is, hogy a hitelek elterjedésével és az energiaárak emelkedésével miként vált az elmúlt bő évtizedben egyre szűkösebbé a háztartások mozgástere.

Érdemes kiemelni – ahogy arra a tanulmány is rámutat – hogy az olyan intézkedések, mint például a CSOK bevezetése, és az állami támogatások éppúgy, ahogy a lakáshitelek, valójában csak egy szűk réteg, a jobb anyagi helyzetben lévők számára elérhetőek, így éppen az eladósodó háztartások megsegítésére nem alkalmasak.

Szintén kiemelésre érdemes, hogy a közmű-szolgáltatások árai a rendszerváltás után folyamatosan és nagymértékben megemelkedtek, a háztartási energiaárak például 2012-re értek el a csúcsra. Ennek az évnek a végén vezették be a rezsicsökkentést, ám itt is fontos megjegyezni, hogy hiába jelentett ez valamelyes könnyebbséget a nehezebb anyagi helyzetben lévőknek is, arányaiban inkább a tehetősebb háztartásoknak jelentett nagyobb megtakarítást.

A tanulmány kiemeli:

„A lakhatási költségek emelkedése és a lakáshoz jutás nehézségei többféle módon is hozzájárulnak a háztartások eladósodásához. Egyrészt a stabil jövedelemmel és megfelelő önerővel rendelkezők lakáshitelt vesznek fel, hogy a megemelkedett lakásárakat ki tudják fizetni. Másrészt, ha a rezsiköltséget nem fizetik ki időben, a hátralékon keresztül adósságot hoz létre. Harmadrészt pedig egyre nagyobb teret nyernek a személyi kölcsönök, melyek a lakáshitelekhez képest a hitelfelvétel költségesebb formáját jelentik, viszont az alacsonyabb jövedelmű háztartások számára könnyebben elérhetőek, és többféle lakhatási költség fedezésére lehet őket használni. E folyamatok halmozódása különösen nagy kockázatot jelent a háztartásoknak.”

Mindezek mellett a tanulmány arra is felhívja a figyelmet, hogy az alacsonyabb jövedelmű háztartások adósságainak tetézéseként egyéb elmaradások – például a különböző díjak, fogyasztási kölcsönök, mobilszolgáltató felé való tartozások – is halmozódhatnak, tovább nehezítve a háztartások életét.

„Társadalomtudományi és közpolitikai szempontból is probléma, hogy nem létezik olyan adatbázis, amely egységben kezelné a háztartások különböző típusú adósságait. Vagyis csak reprezentatív felmérésekből lehet megállapítani, hogy hány háztartást érint a súlyos eladósodottság Magyarországon, és hogy egy-egy eladósodott háztartásnak pontosan milyen adósságai vannak. A teljes körű információk nagyon fontosak lennének a megoldás felé vezető lépések keresésében” – összegez a tanulmány.

A szerzők – Bródy Luca Sára és Pósfai Zsuzsanna – kitérnek arra is, hogy az egyes piaci szereplők, így a pénzintézetek, szolgáltatók, közműcégek, követeléskezelők és végrehajtók milyen szerepet töltene be a háztartások eladósodásában.

„Az állami adósságkezelési beavatkozások hiányosságai miatt a háztartások velük kerülnek kapcsolatba, amikor a hiteleiket nem tudják fizetni vagy hátralékaik keletkeznek. Ahogy az állam visszavonult az elmúlt évtizedekben az alapvető szolgáltatások biztosításából (többek között a lakhatás terén), és ezzel erőteljesen hozzájárult a háztartások eladósodásához, úgy a háztartási eladósodás kezeléséből is kimarad. Az „adósságkezelés” meghatározó része piaci alapokon zajlik ma Magyarországon.”

A folyamat azonban túlmutat önmagán, ahogy az a tanulmányból is kiderül:

„A nehéz helyzetbe került háztartásokat az állam nem segíti, sorsukat az adósságbehajtók működése határozza meg. Az adóssággal való küzdelem nemcsak a rezsihátralékok, a jelzálog- és személyi kölcsönök törlesztésében nyilvánul meg, hanem kihat az élet más területeire is a munkavállalástól a költözési döntésekig.”

Ahogy a kötet szerzői is megjegyzik: az elmúlt években számos intézkedés született a háztartások adósságának kezelésére, ám ezek nem mindenki számára jelentenek érdemi segítséget. A devizahiteles mentőcsomagok, a rezsicsökkentés, a CSOK és egyéb lakástámogatások a kedvezőbb anyagi helyzetben lévő családokat segítették, míg a nehezebb helyzetben lévők számára kevés állami támogatás elérhető.

Ráadásul – mutat rá a tanulmány – csak kevés településen érhető el önkormányzati vagy civil adósságkezelési támogatás, ami miatt a hátralékos háztartások jelentős része nem kap érdemi segítséget.

A tanulmány emellett érthetően és érezhetően mutatja be, hogy a háztartások eladósodása hányféle módon lehet hatással a családok életére, milyen stratégiák mentén igyekeznek megteremteni a megélhetéshez szükséges minimumot (hogy löki például az eladósodás a feketemunka irányába a munkavállalókat, és miként alakítja a készpénzhez való viszonyukat).

Végezetül a szerzők rámutatnak: a háztartások eladósodása politikai és gazdasági döntések következménye, illetve az is politikai kérdés, hogy egy adósságból mennyit és milyen feltételekkel kell visszafizetni. Amellett, hogy bemutatják, 2008 óta milyen mozgalmak szerveződtek világszerte és hazánkban a háztartási adósságok ellen vagy éppen a lakhatásért, az állami beavatkozások fontosságát is hangsúlyozva fogalmaznak meg követeléseket. Ugyanis – mint írják:

„Az államnak szerepet kell vállalnia a háztartások eladósodásának megelőzésében, illetve a kialakult adósságcsapda kezelésében. Ennek különböző eszközeit lehet elképzelni.”

A kötet szerzői szerint a háztartások eladósodásának kezelésében a központi kormányzat tud a leghatékonyabban szerepet vállalni, hiszen több forrással rendelkezik, és az országos szintű szereplőkkel szemben is hathatósan tud beavatkozni. Ezzel szemben azonban Magyarországon az  állami szerepvállalás elenyésző mértékű, így a helyi önkormányzatoknak is szükséges lépéseket tenniük lakosaik eladósodásának mérséklésére. Abban pedig, hogy rendszerszintű változások is bekövetkezhessenek, az alulról szerveződő csoportoknak, mozgalmaknak, szolidáris gazdasági kezdeményezéseknek lehet hatalmas szerepük.

Annál is inkább, mert a járványhelyzettel összefüggésben olyan gazdasági válság van kialakulóban, aminek a mélységét egyelőre nem tudjuk felmérni sem, ám már most érezzük a hatásait – például a munkanélküliek számának emelkedésében.