Hatósági karanténban töltöttem két hetet Dél-Koreában. Azért írom meg a tapasztalataimat, mert az itteni ügymenet tanulságokkal szolgálhat a magyar hatóságoknak abban, hogyan bánjanak a karanténba került külföldiekkel.

Úgy alakult, hogy a koronavírus-járvány kellős közepén Dél-Koreába kellett utaznom. Nem sok mindent tudtam az országról, de azt igen, hogy a járvány elleni védekezésben kiemelkedően teljesít. Kiterjedt teszteléssel, a fertőzöttekkel való érintkezés nyomon követésével, és a potenciális fertőzöttek elkülönítésével szó szerint két hét alatt sikerült megfékezniük a koronavírus terjedését. Az ország a járvány kellős közepén lebonyolított egy országgyűlési választást, a fertőzött betegek a kórházakban felállított szavazófülkékben szavazhattak.

Korea a beutazási korlátozásokban is egyedi megoldással állt elő. Olyan szigorításokat vezetett be, amely továbbra is lehetővé teszi a beutazást, de a koreaiak biztonságát is garantálja: április 1-től minden külföldi állampolgár két hét hatósági karanténnal indít. A koreai konzulátus magyar nyelven részletesen ecseteli a beutazás feltételeit, az intézményes karantén költségeit, és azt, hogy mi történik az emberrel, ha közben beteg lesz. Világszínvonalú egészségügyi rendszerével kiegészítve Korea a járványveszély közepette is biztonságos állomásnak tűnt.

Anglián keresztül utaztam. A londoni repülőgépen tízen lehettünk, plusz a személyzet. Többen nem viseltek maszkot, egy férfi csúnyán köhögött. Én gumikesztyűben, maszkban, fertőtlenítő kendővel törölgettem a körülöttem lévő műanyag felületeket. Már a Liszt Ferenc Repülőtér is dermesztő volt az üres, lerácsozott márkaboltjaival. De a mindig tömött Heathrow-n még nagyobb volt a kontraszt: csend volt. Több száz méteren keresztül sehol senki. A magányos reklámplakátok most arról tanúskodtak, hogy mennyire törékeny ez a világrend, amiben élünk.

Másnap délután kettőkor érkeztem meg Dél-Koreába. Pontosan egy nappal azelőtt, hogy bevezették a vízumkényszert a magyaroknak. Egy életre megtanultam, hogy ha krízis van, nincs mire várni, utazz, amíg lehet, mert a körülmények egyik napról a másikra változnak. Az útlevélkezelő fülkesorig négy állomást állítottak fel, mindenhol „koreai hadsereg” feliratú pólót viselő fiatal fiúk és lányok segítették a beérkező utasokat a koronavírushoz kapcsolódó biztonsági intézkedések betartásában.

Elsőként letöltöttem egy kormányzati applikációt, amin naponta jelentenem kellett az Egészségügyi Minisztériumnak, hogy vannak-e tüneteim. A következő állomáson megmérték a hőmérsékletemet, majd a koreai címemet és telefonszámomat kellett bepötyögnöm. A legtöbb segítő alig beszélt néhány szót angolul, de nagyon türelmesen próbáltak választ adni a kérdéseimre.

Végül az útlevél kezelése után megkaptam a karanténra vonatkozó instrukciókat, és egy buszon találtam magam. Már vagy egy órája várakoztunk, amikor kiderült, hogy egy másik városba szállítanak minket, ami Szöultól két és fél órára van. Itt is akadozva ment az angol, de annyi információt mindig sikerült a tudtomra adniuk, hogy ne érezzem magam kiszolgáltatva. A hatósági alkalmazott háromszor is megkérdezte, hogy a hosszú út előtt el akarunk-e menni mosdóba. Mintha tudták volna, hogy mi a karantén élményen keresztül fogunk véleményt alkotni Koreáról.

Késő este érkeztünk meg Chungjuba, ahol a Koreai Ipari Bank (IBK) képzőközpontját alakították át ideiglenes karanténná. Fehér védőruhás emberek és rendőrök fogadtak minket. Egy szkafanderes nő szállt fel a buszra, nem szólt semmit, csak kiosztott egy dokumentumot a beengedésről. A nyelvi korlátokat egy világos, rövid, 8 pontból álló angol nyelvű nyomtatott útmutatóval hidalták át. Kettesével hagyhattuk el a buszt, a személyzet továbbra is szkafanderben, kivéve a rendőröket. Felvették az adataimat, megmérték a hőmérsékletemet, elmondták, hogy nem hagyhatom el a szobámat két hétig. Ők már jól beszéltek angolul.

Kaptam egy emailcímet, amin keresztül kommunikálhatok a személyzettel, és egy telefonszámot, amit vészhelyzetben hívhatok. Kinyomtatva megkaptam a három étkezés időpontját és a hulladék kezelésére vonatkozó információkat, majd  aláírtam, hogy az intézményi szabályok megszegése deportálással járhat, és fizettem.

A külföldieknek kialakított karantén tehát fizetett szolgáltatás, ahol hatósági alkalmazottak dolgoznak a rendőrséggel együttműködésben. A szobám egész kellemes volt: a fürdő ugyan piszkos volt, de volt íróasztalom, internetem és erkélyem. Az asztalon adapter, fogkefe, mosószappan és körömcsipesz. Becsöngettek, amikor letették az ételt a küszöbre.

Naponta egyszer jöttek mérni a hőmérsékletemet, emellett  folyamatosan jelentettem az applikáción keresztül az Egészségügyi Minisztériumnak az állapotomról. Mindenki szkafanderben volt, én pedig szájmaszkban nyitottam ajtót.

Rengeteget számít a szoba és az étel minősége – ez utóbbi itt nagyon rossz volt –, de külföldiként nekem mégis a jó kommunikáció jelentette a legtöbbet. Első nap több mint egy órát késett a reggeli, és teljesen bepánikoltam. A szobában nem volt telefon. Írtam a megadott emailcímre, hívtam a koreai telefonszámot a mobilomról, egyikről sem jött válasz. Eluralkodott rajtam a bezártság érzés. Hogy fogok így elérni bárkit, ha éppen segítség kell?

Eszembe jutottak azok az iráni diákok, akiket a karanténban történtek miatt deportált a magyar kormány. Még mindig nem hozták nyilvánosságra a részleteket. Vajon milyen tájékoztatást kaptak a kórházban dolgozóktól és a hatóságoktól?

Végül megérkezett a reggeli. A fehér szkafanderes nem tudott angolul, de nem hagyta annyiban. Megnyitotta a telefonján a Google Fordítót, és így kezdtünk el beszélgetni. Ezután a Google Fordító lett a legjobb barátom, és az emaileket is angolul és koreaiul írtam, beindult a rendszeres kommunikáció a személyzettel.

A karanténban, amikor nem elsősorban emberként, hanem egészségügyi kockázatként tekintenek ránk és elhatárolódnak tőlünk, talán az a legfontosabb, hogy az ember tudja, mire számíthat.

Legyen, aki válaszol a kérdésekre, tudjuk, mikor jön az étel, mikor jönnek lázat mérni, hogy az ember be tudjon rendezkedni mentálisan erre az időszakra, és ki tudja alakítani a szokásait. A jó kommunikáció nem kerül pénzbe, csak odafigyelésbe és némi előre tervezésbe, viszont az egyik legfontosabb záloga annak, hogy a karanténban lévők meg tudják őrizni emberi méltóságukat.

A szerző kulturális antropológus