Sajnálatosnak tartom, hogy egy világjárvány és egy gazdasági válság derengő alakja kellett ahhoz, hogy a társadalmi-politikai fókusz legalább egy pillanatra is a kékgalléros munkásosztályra és a reproduktív munkát végző anyákra, ápolókra, idősgondozókra kerüljön. Mert most szerte Európában megtapsolják az egészségügyi dolgozókat, politikusok és más közéleti szereplők mondják elfúló hangon a kamerába, milyen hálásak a közalkalmazottaknak, a bolti eladóknak, a „hétköznapi hősöknek”, és így tovább. Persze, ha holnaptól minden visszaállna a megszokott kerékvágásba, holnaptól felejtené el mindegyikük, mit mondott ma.
Akikről továbbra sem esik elég szó itthon (egyébként máshol sem); a gazdasági mechanizmus során marginalizálódott csoportok. Alig hallunk arról, milyen következményei vannak a járványnak és az azt követő recessziónak a hajléktalanokra, a közmunkából élőkre, a gettósodott cigány közösségekre, az elmúlt 10 év gazdasági konjunktúrájának hasznát nem élvezőkre.
Orbán Viktor és Magyarország kormánya nemes egyszerűséggel szarik ezekre a csoportokra. Bebizonyosodott ez kormányzásának 10 éve alatt. Bebizonyosodott akkor, amikor a szegregációs törvényt átnyomták a parlamenten, amikor meghozták a hajléktalan törvényt, amikor Európában egyedülállóként 3 hónapra csökkentették az munkanélküli segély igényelhetőségének időtartamát, amikor a munkanélküliség kérdését elintézték a feudális időket idéző közmunkaprogram bevezetésével.
A lista nem teljes, a terjedelem függvényében hosszúra nyúlhatna a felsorolás azokról a csoportokról, akiken az elmúlt két ciklus alatt a magyar kormány átgázolt. Az úgynevezett Gazdaságvédelmi Akcióterv mint a járvány gazdasági következményeire adott reakció, tökéletesen tükrözi a NER társadalompolitikai elképzeléseit.
A „senkit nem hagyunk az út szélén” koncepció egyáltalán nem jelenik meg a valós cselekedetek dimenziójában, a NER bort iszik és vizet prédikál – olyan kapitalizmust épít, hogy a német autógyártók megnyalják mind a tíz ujjukat.
A magyar társadalom szerkezete az elmúlt 10 évben merevebb lett, a társadalmi osztályból való kitörés lehetősége tovább csökkent, az egyenlőtlenségek pedig nőttek. Az elkövetkező gazdasági világválság a tartalékokkal nem rendelkező (a háztartások felének 1000 eurónál kevesebb megtakarítása van, 20%-nak 100 eurónál kevesebb) és egyenlőtlen magyar társadalom számára katasztrofális következményekkel jár majd.
Ahogyan a lokális, úgy a nemzetközi egyenlőtlenségek is kontrasztosabbak most. Elég elolvasni egy cikket a járvány ellenére Nyugat-Európába utaztatott kelet-európai idénymunkásokról. Továbbra is minimálbéren, megalázó körülmények között végzik a munkájukat, csakhogy most a szabad mozgás lehetőségét sem élvezik. Akkor tudnak hazatérni, amikor munkaadójuk úgy dönt. A német hatóságok biztosították ezeket az embereket körültekintésről, cuki kis csokinyuszikkal várta őket a német mezőgazdasági miniszter – majd sorra érkeznek Németországból a hírek a koronavírussal átfertőződött kelet-európai vendégmunás-szállókról. Egészségbiztosításuk az országban nincs, a németeknek mindegy; többnyire 115 napon belül visszaküldik őket hazájukba, azon az időintervallumon túl ugyanis társadalombiztosítási járulékot kellene fizetni utánuk.
12 éve a nyugati társadalmak kaptak egy leckét. Éppen csak elfelejtették megcsinálni. A globális kapitalizmus sajátos logikájából következően az akkor megingó nagyvállalatokat (és a nemzetközi burzsoáziát) az adófizetők pénzéből fenntartott állam mentette meg.
A profit privát, a kockázat társadalmi. Ezt üzente 2008.
Emberek milliói vesztették el állásukat, megtakarításukat, egzisztenciájukat. A társadalmi osztályok közötti szakadék tovább nőtt – ahogyan a nyugati baloldal szétesése és a szabadpiac globális térhódítása mentén nő folyamatosan, a 70-es évek óta töretlenül. Ennek következményeit a következő válság – ami a nyakunkon van – csak elmélyíteni fogja.
2008 kitermelte azokat a politikai rezsimeket, amiket az elmúlt 10 évben az Egyesült Államokban, Magyarországon, Lengyelországban, Olaszországban, Ausztriában, Angliában, Csehországban, Szlovákiában láthattunk. A lista persze nem teljes, és elsősorban a nyugati társadalmak számára jelentenek újdonságot (legalábbis ami az elmúlt 80 évet illeti), a globális kapitalizmus félperifériáin és perifériáin ezeket a politikai rezsimeket mint a neoliberalizmus tüneteit már évtizedek óta termeli ki, és tarja fent a rendszer – ha kell, soft power, ha kell, hard power eszközeivel.
Legkésőbb a 70-es évek óta tudható, hogy a kapitalista rendszer környezetpusztító hatásai idővel tönkreteszik a bolygót. A nyugati világ felé meginduló embertömegek jelentős része is közvetett vagy közvetlen módon a klímaváltozás áldozata – klímamenekült. Josef Settele, Sandra Diaz és Eduardo Brondizio – akik 2019-ben minden eddiginél szélesebb körben mérték fel a bolygó élővilágának állapotát – arra a következtetésre jutottak, hogy ok-okozati kapcsolat van a kapitalista környezeti pusztítás és a világjárvány kitörése között.
„Egyetlen faj felelős a Covid-19 világjárványért – a miénk. Napjaink világjárványai az emberi tevékenység közvetlen következményei. Elsősorban globális pénzügyi és gazdasági rendszerünkké, amely minden áron a gazdasági növekedést jutalmazza” – írták.
2008 egy elszalasztott lehetőség volt. Annak a lehetősége, hogy újraszervezzük a társadalmat és a gazdaságot. Annak a lehetősége, hogy leszálljunk arról a vonatról, ami a klímakatasztrófa, a posztfasiszta rezsimek uralma felé vezet minket. Egy olyan társadalom felé, ahol a fiatalabb generáció éppen, hogy csak elkezdett élni, és máris kiégett. Most, 12 év után, újra választási lehetőség előtt állunk. Fenntartható gazdasági rendszer, vagy fenntarthatatlan? Társadalmi szolidaritás, vagy kirekesztés és posztfasizmus? Egyenlőség, vagy egyenlőtlenség? Zöld újjáépülés most, vagy globális katasztrófa a jövőben? Megújuló energiaforrásokba, közösségi közlekedésbe stb. fektetünk be, vagy az olajipart, az olcsó repülőjáratokat és autóipart stb. mentjük?
A kialakuló válság lehetőséget teremthet számunkra, hogy a globális és lokális gazdasági társadalmi szisztémák fogyatékosságait felismerjük és azokon változtassunk. Vitatkozzunk! Szerveződjünk, önkénteskedjünk, támogassuk azokat a lokális és globális szervezeteket, amelyek aktívan tesznek azért, hogy a világ egy fenntarthatóbb, igazságosabb és élhetőbb hellyé váljon. Tanuljunk 2008-ból! Ne akarjuk, hogy minden térjen vissza a régi kerékvágásba! Követeljünk strukturális változást! Követeljünk társadalmi egyenlőséget! Követeljünk szolidaritást, követeljünk fenntarthatóságot, követeljünk egy olyan világot, ami a holnapnál messzebbre tekint!
