Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hogy állunk a demokratikus szocializmus ügyével száz év után?

Ez a cikk több mint 4 éves.

Száz éve, 1920 február-márciusában, az alapvetően polgári demokratikus beállítottságú Max Weber, nem sokkal a halála előtt, a következőket írta barátjának, a bolsevizmus mellett magát nem olyan rég elkötelező Lukács Györgynek: „Kedves Barátom! … Abszolút módon meg vagyok róla győződve, hogy ezek a kísérletek [a bolsevizmus kísérletei] szükségképpen ahhoz kell, hogy vezessenek, hogy a szocializmus ügye legalább 100 évre elveszti hitelét”. Mint a szövegkörnyezetből világossá válik, Webernél a demokratikus szocializmusról van szó. A levélben elhangzó jóslat szinte provokálja a kérdést: hogy állunk a demokratikus szocializmus ügyével száz év után?

Weber és Lukács

Max Weber korának egyik legvilágosabb, legjózanabb és legélesebb elméi közé tartozott; hatalmas ésszel és tudással. Politikai téren higgadt, megfontolt, erkölcsileg kikezdhetetlen volt, aki mindig ellenállt a szélsőségek csábításának. Annak ellenére mondhatjuk ezt, hogy nem mindig és nem mindenben működött tökéletesen a politikai intuíciója. Például a Weimari Alkotmány híres-hírhedt 48. cikkelye az ő támogatásával került az alkotmányba.[1] Ez a cikkely mondta ki azt, hogy szükségállapotban a birodalmi elnök (Reichspräsident) rendkívüli jogokkal ruházható fel, és gyakorlatilag teljhatalmú diktátorként járhat el, úgymond a nemzet védelmében. 1933. február 28-a után részben ez a cikkely teremtette meg annak jogi alapját, hogy Hitler magához ragadja az abszolút hatalmat, és felszámolja mindazt, ami az akkori német demokráciából megmaradt.

Ennek a cikkelynek az elkészítését és alkotmányba foglalását Weber azért ösztönözte, mert kommunista puccskísérlettől tartott. Ezt leszámítva azonban Weber nagyon pontosan előrelátott bizonyos aggasztó folyamatokat a német politikában és globális szinten is; figyelmeztetett ezekre, és hangsúlyozta, hogy a társadalomnak, a politikusoknak muszáj lesz kezdeniük valamit ezekkel a tendenciákkal. A hozzá nem értő, szakszerűtlen és demagóg politizálás veszélyeitől éppúgy óvott, mint a diktatúrától.

Lukács ezzel szemben a polgári demokrácia felől érkezett meg 1918 december végén a bolsevizmushoz, mindenkit megdöbbentő hirtelenséggel. Ahogy Lesznai Anna fogalmazott: „Megtérése két vasárnap között történt: Saulusból Paulus lett”.[2] Lukács hinni akart a kommunizmusban, egyfajta vallásos, messianisztikus elkötelezettséggel állt ki a kommunizmus mellett, és tartott ki mellette élete végéig. Hinni akart benne, hogy ez az út vezet az üdvösséghez: a tökéletesen emancipált emberi társadalomhoz, amelynek minden tagja képes a minőségi alkotásra, és képes a minőségi kultúra értő befogadására és élvezetére.

Mint a történelemből tudjuk: az államszocializmus megvalósult formájában elnyomást hozott magával; és annak ellenére, hogy bizonyos feudális kényszereket megszüntetett az előző rendszer, az emancipált társadalom eszményétől eléggé távol állt mindaz, ami akkor megvalósult. Lukács azonban rendületlenül hitt abban, hogy a létező szocializmus az egyetlen járható út az emancipáció felé. Lukács tanítványaként Vajda Mihály többször hangot adott annak, hogy soha nem tudta megbocsátani Lukácsnak, hogy – különösen az után, hogy járt a sztálini Szovjetunióban, és látta, mi megy ott – „ezt a kommunizmusnak nevezett valamit lenyomta a magyar értelmiség torkán”; vagyis a második világháború után Lukács sokakat meggyőzött arról, hogy a kommunista hatalomátvétel szükséges és kívánatos út a fejlődés szempontjából.

A szociáldemokrácia megbékélése a kapitalizmussal

A létező szocializmus országai mind többé vagy kevésbé elnyomó, zsarnoki rezsimeknek tekinthetők. Nem éppen az emancipációnak azt az eszményét valósították meg, amelyet Marx a politikai cselekvés céljaként jelölt meg, és amely a már marxista korszakát élő fiatal Lukács írásaiban, mindenekelőtt a Történelem és osztálytudatban (1923) megfogalmazódott. A létező szocializmus – a rendszer gazdasági hatékonyságának kérdéseitől most eltekintve – autonómiát vont el az emberektől, ellenőrizte őket az élet legtöbb területén. Noha különböző időkben és különböző országokban az elnyomás más és más fokáról lehetett beszélni (például Magyarországon az ötvenes évek elején, majd a nyolcvanas évek végén), összességében mégis el lehet mondani, hogy aki nem úgy beszélt és viselkedett, ahogy a rendszer működtetői azt elvárták, az bizonyos fokú retorziókra számíthatott. De az sem érezhette magát teljes biztonságban, aki a rendszer támogatójának gondolta magát.

Autokráciában soha senki sincs biztonságban – ez vonatkozott a létező szocializmus országaira is.

Nyugaton, a fogyasztói, jóléti társadalom kialakulásával, a szociáldemokraták feladták antikapitalista örökségüket és kiegyeztek a tőkés társadalmi berendezkedéssel. Emblematikus esemény volt ezen a téren a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) 1959-es Bad Godesberg-i programja, melyben a pártot elhatárolták a marxizmustól, és a pártalkotmányból kivették a legtöbb alapvető antikapitalista elemet.

A második világháború utáni időszakban a szociáldemokraták számára a kérdés mindenekelőtt a következő volt: hogyan képviseljék választóikat, hogyan tartsák fenn népszerűségüket a munkásosztály és az alsóbb néptömegek körében úgy, hogy a munkások már nem csak a láncaikat veszíthették? A szociáldemokratáknak azzal kellett számolni, hogy a fogyasztói társadalom, a kiépülő jóléti állam keretei között a munkások, általában az alsóbb néprétegek jelentős része konszolidálódott és konzervatívabbá vált. Többé nem volt teljesen természetes számukra, hogy balra szavazzanak – a szociáldemokratákra vagy a kommunistákra. Ebben természetesen a hidegháborúnak is nagy szerepe volt.

A fogyasztói társadalom sikerrel csapolta le a forradalmi tendenciákat; úgy, hogy az elidegenedés és az eldologiasodás viszonyai továbbra sem szűntek meg – sőt, éppenséggel fokozódtak. Ahogy azt sem lehetett mondani, hogy a keleti blokk országaival szemben nyugaton az elnyomás semmilyen formájával sem lehetett találkozni. Miként a neomarxisták, mindenekelőtt a Frankfurti Iskola tagjai figyelmeztettek rá: a totalitárius társadalmakat jellemző nyílt, manifeszt elnyomást a nyugati demokráciákban, a fogyasztói társadalmakban egy látens, felszín alatti elnyomás és manipuláció váltotta fel. Ahogy ezt Horkheimer és Adorno megfogalmazták A felvilágosodás dialektikájában (1944):

„Az igazságtalanság állapotában a tömegek ájultsága és irányíthatósága egyenesarányban növekszik a nekik juttatott javak tömegével”.[3]

Ugyanerre a jelenségre hívta fel a figyelmet – mások mellett – Herbert Marcuse is, Az egydimenziós ember (1964) c. nagy hatású művében. Ezek a nyugati baloldali gondolkodók, akik közé a Frankfurti Iskola tagjai tartoztak, egyszerre kritizálták a keleti blokkban jelenlévő elnyomást és a fogyasztói kapitalizmust.

A kérdés a következő volt: mi a teendő akkor, ha az elidegenedés és eldologiasodás állapotában lévő tömegek szemmel láthatóan maguk sem kívánják az emancipációt? Mi van, ha a kultúra szemmel láthatóan nem tud szert tenni arra az egész emberi társadalmat átható, az egyéni életnek értelmet adó, emancipatorikus szerepre, amelyet Marx, Engels és Lukács tulajdonítottak neki?

A harmadik út tündöklése és bukása

A szociáldemokrácia harmadik útja az 1990-es években – a létező szocializmus bukása után – emelkedett fel és került előtérbe. Ez az irányzat a német szociáldemokraták 1959-es Bad Godesberg-i programjához képest egy további kompromisszumot tett magáévá: immár nem csupán általában a tőkés rendszerrel való kiegyezésről volt szó, hanem konkrétan a tőke sajátos formáival, illetve, közelebbről egyes konkrét tőkés csoportokkal – nemzeti nagy cégekkel és nemzetközi vállalatokkal – érdekkörökkel való szövetségről. A harmadik utas politika a hagyományos szociáldemokrácia és a neoliberális és neokonzervatív áramlatok között helyezte el magát. Az irányzat egyik fontos teoretikusa és hangadója, a brit Labour Party támogatója, szürke eminenciása, az angol szociológus Anthony Giddens volt, aki munkák sorában írt a harmadik út elméletéről.

A gyakorlati politika terén olyan nevek fémjelezték ezt az irányzatot, mint Tony Blair Angliában, akinek Anthony Giddens a tanácsadója volt, Gerhard Schröder Németországban, az USA-ban Bill Clinton, vagy éppen Magyarországon Gyurcsány Ferenc. Úgy tűnt, ez az irányzat alkalmas lehet arra, hogy a jóléti államok bizonyos gazdasági problémáit kezeljék, és egyre jobban ösztönözzék a gazdasági növekedést, fegyelmezettebb költségvetési politikával, a piaci szabályozások fellazításával. Ehhez hozzá kell tenni, hogy Blair, Clinton és valamelyest Schröder alatt is nőttek a közkiadások – de a harmadik út képviselői között a fiskális szigor egyre fontosabb szempontnak számított.

Ebben az irányzatban a munkavállalói jogok és érdekek képviselete egyre inkább a háttérbe szorult. A neoliberalizmus és a neokonzervativizmus eszközeivel éltek, úgymond a munkások és az alsóbb néprétegek érdekében. Az elv, amire hivatkoztak egy ősrégi liberális motívum, amely legkésőbb Bernard de Mandeville óta ismert: a „lecsorgás” elve. Vagyis, lehet, hogy elsősorban a felsőbb osztályok gyarapodnak, és nőnek az egyenlőtlenségek, de a gazdasági növekedés eredményei előbb-utóbb „lecsorognak” az alsóbb osztályokhoz is. Ők is egyre jobban fognak élni. Csakhogy a „lecsorgás” valamivel lassabban és visszafogottabban ment, mint várták – az alsóbb néprétegek tagjai nem gazdagodtak olyan mértékben, mint azt a neoliberalizmus megoldásaival és technikáival élő, papíron baloldali pártok remélték. És nem csak a bérek nem nőttek abban az ütemben, mint azt remélték, de a dolgozó osztály tagjai kiszolgáltatottabbakká váltak, és a közszolgáltatások sem váltak sokkal hatékonyabbá, nem fejlődtek olyan módon, mint az elvárható lett volna.

Viszont az említett osztályok tagjai egyre inkább úgy érezték, hogy ez a történet nem róluk szól, a baloldali pártok nem őket képviselik, és évről-évre csak esendőbbek és kiszolgáltatottabbak lesznek. A baloldali pártok narratívái egyre kevésbé bizonyultak meggyőzőnek ezen rétegek tagjai számára. Akik nem váltak közülük passzív, kiábrándult szavazókká, azok közül sokan átpártoltak a jobboldalhoz; sokan a jobboldali pártok narratíváira lettek fogékonyabbak, amelyek a nemzeti önrendelkezésről és összetartozásról szóltak, és amelyek biztonságot ígértek a nemzet tagjainak. Ennek a narratívának fontos része még a bezárkózó politika, az újraiparosítás motívuma, a hazai munkahelyek megőrzése (aminek egy baloldali politikán belül, ha lehántjuk a nacionalista sallangokat, pozitív értelme is lehet), és a szokásos nacionalista toposz: a hajdanvolt nemzeti dicsőség helyreállításának ígérete – a „Make America / England / Hungary, etc. Great Again!” jelszavával.

A nagy fordulópontot a történetben a 2008-as gazdasági világválság hozta meg, amikor világszerte emberek millió veszítették el megélhetésüket egyik pillanatról a másikra. Értelmezésem szerint ez ágyazott meg a jobboldali populista pártok sorozatos sikerének 2010 után (a 2015-ös menekültválság erre csak ráerősített). A baloldali pártok közül sokan mintha azóta sem akarnának tanulni a kudarcokból: ragaszkodnak a centrista politikához, a liberális-neoliberális gazdaságpolitikához, mely – úgy látom – meghatározó szerepet játszott bukásukban.

Az a tézisem, hogy a 2010 utáni – máig tartó –, speciálisan jobboldali, nacionalista populista hullámhoz, de éppígy a 2008-as világválsághoz a harmadik út alapvető módon hozzájárult.

Kudarca üzenet kellene, hogy legyen a mai baloldali pártok számára, hogy vissza kellene térniük egy tradicionálisabb baloldali politikához, az alsóbb osztályok tényleges képviseletéhez, rossz kompromisszumok nélkül. Magasabb munkabér, több szabadidő, erősebb munkavállalói jogok és jobb munkakörülmények – talán ez az, amit képviselniük kellene, amit mindig is képviselniük kellett volna.

A demokratikus szocializmus jövőbeli lehetőségeiről

Visszatérve cikkünk címadó kérdésére: hogyan állunk a demokratikus szocializmus ügyével száz évvel Weber után? Azt kell mondjam, hogy ha a szociáldemokrácia továbbra is a tőkével való kiegyezés módjait keresi, ahelyett, hogy az alsóbb néprétegek érdekeit képviselné, ami pedig történelmi küldetése volna, akkor nem túl jól.

Az, ahogy én látom, világosnak tűnik, hogy a dolgok nem mehetnek úgy tovább, mint eddig. A 2008-as gazdasági világválság a tőkés termelési mód sérülékenységére mutatott rá. De a jelenlegi koronavírus okozta gazdasági válság – melyet a legtöbb elemző mélyebbnek és súlyosabbnak mond, mint a 2008-asat – szintén a rendszer hibáit teszi láthatóvá. Az egyre szembetűnőbbé váló, egyre sürgetőbb és fenyegetőbb környezeti válság szintén arra figyelmeztet bennünket, hogy muszáj lesz változtatnunk.

Mi a helyzet ezek után egy jövőbeli, valóban emancipált társadalom lehetőségével? Úgy gondolom, a baloldalnak egyfelől hagyományos elveihez kellene visszatérnie, melyek még mindig aktuálisak; sőt: a jelen körülmények tükrében aktuálisabbak, mint valaha. Másfelől az oktatás, a kultúra fejlesztésére kellene összpontosítania.

Nem véletlen, hogy a sajátosan jobboldali és nacionalista populista, autoriter irányba hajló vagy kifejezetten autoriter jobboldal nem kifejezetten kedveli az állami oktatás támogatását, fejlesztését. Ösztönösen minden populista tudja, hogy a buta és rövidlátó politikára a tájékozott és kellőképp megfontolt választók kevésbé fogékonyak. Nem áll érdekükben, hogy tömegével „állítsanak elő” ilyen szavazókat.

Továbbá az oktatás és kultúra drasztikus fejlesztésével tényleg közelebb kerülhetünk az emancipációnak ahhoz az eszményéhez, amely Marxot és a humanista marxistákat is vezette: a minőségi alkotásra és a minőségi kultúra befogadására képes, autonóm és felelős egyénekből álló közösség eszményéhez.

A Marxtól a kortárs marxista és neomarxista szerzőkig ívelő hagyományban a kultúrának két okból is kiemelt szerepe van. Egyfelől az emberi lényeget a felszabadult, az elidegenedés és eldologiasodás viszonyaitól mentes alkotásban vélik megragadni (legalábbis úgy tartják, hogy ez a képesség az ember egyik alapvető jellemzője). Másfelől pedig a felvilágosult, racionálisan és felelősen gondolkodó, a társadalmi és gazdasági összefüggések bizonyos lényegi jellemzőit átlátni képes egyént – akit részben pontosan a kultúra tesz ilyenné – kevésbé tudják elcsábítani és félrevezetni a jobboldali, nacionalista és populista politika szirénhangjai.

A baloldali politikának szerves része kellene, hogy legyen az oktatási reformok sorozata, melynek eredménye egy olyan oktatási rendszer, mely valóban emancipált, felvilágosult és autonóm egyénekké képes tenni a benne résztvevőket, akik képesek jól alkalmazkodni egy gyorsan változó világ kihívásaihoz. Nézetem szerint egy ilyen társadalom feltételeinek kialakításához ma a legközelebb a skandináv típusú társadalmak állnak; e tekintetben őket tartom a leginkább követendő példáknak.

Ennek szellemében ezt a cikket Terence H. White Üdv Néked, Arthur, nagy király! c. regényének utolsó szavaival zárom:

„Eljön a nap – mert el kell jönnie –, amikor visszatér Gramaryeba, egy új Kerekasztallal, amelynek nincsenek sarkai, mint ahogy a földgolyónak sincsenek – s az asztal mellé lakomázni leülő nemzeteket nem választják el egymástól határok. S hogy ezt megtehesse, arra a kultúra ad reményt. Csak rá lehetne venni az embereket, hogy olvassanak és írjanak is, ne csak egyenek és szeretkezzenek! Még mindig volna rá remény, hogy talán észre térnek”. [4]

 

Szeretnék köszönetet mondani Antal Attilának, Győri Gábornak, Hámor Szilviának, Marosán Györgynek és Mészáros Gyöngyvérnek a cikkhez fűzött megjegyzéseiért.

[1] – Sven Eliaeson, „Constitutional Caesarism: Weber’s Politics in their German Context”, in Turner, Stephen (ed) (2000). The Cambridge Companion to Weber. Cambridge: Cambridge University Press, p. 142.

[2] – Lesznai Annától idézi Kiss János: Lukács György dilemmája. Holmi, 2004. 6. sz., 636. Ld. még: Fehér M. István: Lukács egzisztenciális döntése. Világosság 2005/9: 11-16. Itt: 15.

[3] – Max Horkheimer—Theodor W. Adorno:  A felvilágosodás dialektikája, Budapest: Atlantisz, 1990:15. Ehhez még: Weiss János: A felvilágosodás dialektikájától a későkapitalizmus kritikai elméletéig. Magyar Filozófiai Szemle 2016/4: 50-69.

[4] – Terence H. White: Üdv Néked, Arthur, nagy király! Budapest: Gondolat kiadó, 1973.

Címlapkép: MTI/Balogh Zoltán