A kulturális dolgozók közalkalmazotti jogviszonyának megszüntetésével a dolgozók munkaviszonya radikálisan átalakul: az állam a hatalmát a mindennapokban fenntartani képes, a kultúra frontvonalán dolgozókkal rúgja fel a szerződés rá vonatkozó részét. A helyzet a kulturális dolgozóknak is lehetőséget ad arra, hogy saját szerepüket újragondolják.

2000-ben újították fel Salgótarjánban a Kohász Művelődési Központot, ami az acélgyár művelődési csoportjainak adott helyet. Sok más kultúrházhoz hasonlóan, amelyek szakszervezetekhez tartoztak, ennek is hányatott története volt. 2003-ban privatizálták és a helyi Bányász-Kohász Kulturális Egyesület még 2012-ig működhetett a házban. A Nógrád Megyei Hírlapban a 2000-ben megrendezett ünnepélyes megnyitóról Kultúrkatonák békéje címmel számoltak be. A cím keserédes, hiszen a rendszerváltás utáni bizonytalanságok tükrében egy-egy ilyen tér ünnepélyes megnyitása győzelemnek tűnhet. Ám a közművelődés korábbi kiemelt szerepéhez képest sok esetben egy vesztes háborút lezáró békét hozott a helyi művelődéssel foglalkozó dolgozók számára.

A kulturális dolgozók közalkalmazotti jogviszonyának megváltoztatásáról szóló, húsvét után benyújtott törvénytervezet a kulturális területen dolgozók munkavállalását a Munka törvénykönyve alá helyezné. A törvénytervezetet azzal indokolják, hogy a közalkalmazotti bértábla jelenleg megköti a munkáltatók kezét, e jogviszonyváltozás azonban a hatékonyság növelését és magasabb bérek kifizetését teszi lehetővé. A Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület a törvény kapcsán kiemeli, hogy a korábbi megszorításokhoz és átrendezésekhez hasonlóan a törvény a kistelepüléseken dolgozókat fogja a legérzékenyebben érinteni. Ahogy a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF) elnöke, Csóti Csaba nyilatkozatából is kiderül, a közalkalmazotti státusz elvesztése tömeges elbocsátásokat tesz lehetővé, miközben a felelősséget a fenntartóra hárítja.

Miközben a közalkalmazotti jogviszony megszüntetése radikálisan átalakítja a múzeumi, könyvtári és közművelődési dolgozók munkaviszonyát, az intézményrendszer átalakítása nagyobb történeti ívbe illeszkedik.

Annak ellenére, hogy a törvény több szakmát érint, ez a cikk elsősorban a közművelődés átalakulásával foglalkozik.

A modern nemzetállam intézményei

Közművelődési tevékenységek alatt a közösségfejlesztési, kultúraközvetítési tevékenységek és a helyi kulturális gyakorlatok támogatását szokták érteni. Annak intézményei a legtöbb magyarországi településen a kulturális termelés és fogyasztás kizárólagos helyei, ezek azok a terek, amelyekben időjárástól függetlenül nagyobb közösség össze tud gyűlni. Így ez az intézményrendszer a szociális ellátórendszer és az elitkultúra intézményei között helyezkedik el.

A helyi múzeumok a helyi történeteket rögzítik és szelektálják, a helyi könyvtárak kiegészítik a közoktatást és segítik a hozzájutást a tudáshoz, a művelődési házak pedig a helyi kulturális gyakorlatoknak adnak teret, legyen az fotókiállítás vagy a gazdák magcseréje, növényekkel kapcsolatos tudásának megosztása. Ezek egyszerre lehetnek az elnyomás eszközei, hiszen válogatnak a közül, hogy milyen társadalmi csoport kultúráját tekintik elfogadhatónak, de ugyanakkor lehetnek a társadalmi mobilitást támogató intézmények is, amelyek csökkentik a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ugyanakkor a társadalmi mobilitás támogatása nem egy altruista állami funkció, hiszen az uralkodó társadalmi csoportok az államon keresztül teremtik meg felhalmozás feltételeit, így bizonyos kulturális gyakorlatok kanonizálásán keresztül az állampolgárok és dolgozók helyes viselkedésének normáit is.

A közművelődés korai története óta – amikor még önkéntes módon jöttek létre a helyi közösség kulturális gyakorlatait megerősítő csoportok – skizofrén helyzetben van. Támogatása és megszervezése által az állam szelektíven támogatja és kebelezi be azokat a gyakorlatokat, amelyek illeszkednek az aktuális uralkodó csoportok által meghatározott kultúra képéhez. Így a közművelődés egyszerre az uralkodó kultúra terjesztésének frontvonala és a helyi kultúra újratermelésének színtere a közművelődéssel foglalkozó szakemberek közösségépítő munkájának köszönhetően.

Története során így elég gyakran megtörtént, hogy teret biztosított ellenzéki vagy alternatív kulturális gyakorlatoknak, amelyek eltérnek vagy ellentétesek a hatalmat gyakorlók kultúráról alkotott képével. Mindeközben a kultúra áruvá tétele vagy éppen annak áruforgalomból való kivonása és helyi, megélt kultúraként való működtetése is a közművelődési intézmények által támogatott folyamat.

A közművelődésben dolgozni olyan hagyományos értelmiségi pozíció, ami egyfelől a piac, az állam és a helyi közösségek között közvetít, másfelől pedig a civil és a politikai társadalom között egyensúlyoz.

Habár a rendszerváltás után a közművelődési intézményeket, a kultúrházakat és művelődési házakat a közbeszédben sztálinista maradványként értelmezték, történetük sokkal inkább a modern nemzetállam kialakulásával függ össze. Kömlőn például a művelődési ház megépítése és a villamos áram bevezetése egyszerre történt 1932-ben, erre a decemberi napra sokáig fényünnepként emlékeztek a faluban. Annak ellenére, hogy a művelődés megszervezése az állam kialakulásának történetével fonódik össze, a közművelődés korai története során is jelen volt az állami törekvések kritikája. Így például a Társadalomtudományi Társaság megzavarta az 1907-es pécsi „Szabadtanítási Konferenciát”, és a nemzet erősítése helyett az „osztálypatriotizmus” erősítését hirdette meg programnak. A Horthy korszakban jelentős mennyiségű művelődési ház épült. A nemzeti kultúra és a helyi, vidéki egyesületek az állam segítségével jutottak térhez. A két világháború között a művelődési házak így a nemzeti eszme terjesztésének intézményeiként működtek.

De művelődési házakat a szakszervezetek is építettek, hogy a munkásoknak biztosítsák a szabadidő-eltöltés lehetőségét, a munkáskultúra termelésén, ápolásán és fogyasztásán keresztül pedig az osztálytudat erősítését. A gyári egyletek támogatása és helyhez juttatása munkáskaszinók formájában pedig a termelést megszervező tőke érdekeivel fonódott össze, a gyári egyletek kimondott célja volt, hogy a szakképzett munkaerő megtartásán és oktatásán túl a szakmai szolidaritást és identitást erősítésék az osztályszolidaritással szemben. Az 1980-as években a demokratikus ellenzékben mozgó népművelők között a második világháború utáni koalíciós időszak (1945–1948) „szabadművelődési korszaka” jelentett példát. Ezekben az években a Karácsony Sándor vezette Országos Szabadművelődési Tanács ösztönözte az egyesületek szabad működését és létrehozását, és anyagilag is támogatta működésüket, a kultúrához való egyenlő hozzáférésen keresztül törekedett a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására.

A ’70-es évek óta tartó átalakulás

Habár 1948 és 1956 között valóban az intenzív iparosítás és urbanizáció által ideálisnak tekintett munkás megteremtése volt a népművelés célja, intézménye folyamatosan népgazdasági célokhoz igazodott. Így az 1970-es években a termelés diverzifikációjához szükséges munkaerő megteremtésében és a mobil munkaerő megkötésében vállalt szerepet. Mindeközben az 1970-es években kezdték el a népművelés helyett a közművelődést fogalmát használni. Ezzel azt próbálták jelezni, hogy a felülről lefelé megszervezett kulturális közvetítést a helyi közösségek önszerveződésének támogatása váltotta fel.

Ezek az átalakítások ugyanakkor az intézményvezetés centralizációjával és a költségvetés decentralizációjával jártak, ami számos kis településen működő művelődési ház bezárását eredményezte. Ugyanígy a művelődés is egyre inkább a gazdasági liberalizáció által okozott társadalmi károk mérséklését, átképzéseket támogatta. Az 1980-as években a vidék magára hagyottsága állandó témává vált a szakmán belül, amelynek megoldására számos kísérlet született. Beke Pál és Varga Tamás például a Makovecz Imre által vezetett Makona Tervező Kisszövetkezettel együtt épített faluházakat, miközben az állam már 1981-től lehetővé tette, hogy művelődéssel foglalkozó egyesületek jöjjenek létre egy-egy művelődésszervező felügyelete alatt. A megszorítások így a helyi szervezetek számára nagyobb autonómiát jelentettek, de a fenntartásukhoz szükséges költségek folyamatosan csökkentek.

A rendszerváltás önkormányzati törvénye a közművelődési feladatok teljesítését csak lehetőségként hagyta meg, így a rendszerváltást követő válságban a művelődési tevékenységek voltak az elsők, amelyeket a fenntartó nem akart tovább folytatni.

Miközben az 1990-es években a kultúrpolitika minél demokratikusabb pályázati rendszer kidolgozására törekedett, a rendszerváltás számos kis művelődési ház működésének leállásával, és az azokat körülvevő közösségek szétszéledésével járt. Az e közösségeket évtizedeken át építő népművelők, közművelők, művelődésszervezők, kulturális menedzserek különbözőképpen dolgozták fel e folyamat drámáját.

Striker Sándor, az 1997-es közművelődési törvény egyik megalkotója a mostani törvényt az SZDSZ rendszerváltás alatti közművelődés koncepciójához hasonlítja, ami a művelődést teljesen kivette volna az állami feladatok közül. Az 1990 utáni első közművelődési törvényre 1997-ig kellett várni. Akkor a törvény végül a fenntartóra hagyta, hogy milyen formában működteti az intézményt, sok helyen a fenntartó a művelődési non-profit zrt.-k megszervezésén keresztül már akkor megszüntette dolgozói közalkalmazotti státuszát.

Az első Fidesz-kormány alatt a Magyar Művelődési Intézet igazgatójaként Beke Pál a kultúrházak társadalmiasítását tűzte ki célul, ez ugyanakkor a legtöbb esetben megszorításokat és a kulturális alapellátások kiszervezését jelentette civil szervezeteknek. Míg a 2002 utáni SZDSZ-MSZP koalíciós kormányzás elejét a digitalizációhoz kötődő teleház program dominálta, ami a vidék informatikai fejlesztését célozta, addig a Bozóki András, majd Hiller István-féle programok a kultúrához kötődő területi egyenlőtlenségek felszámolását célozták. A jelszó ebben az időszakban a társadalmi kohézió megteremtése lett, és a kulturális vidékfejlesztés gazdaságélénkítő szerepét hangsúlyozták.

A társadalmi kohézió megteremtésének igényét ugyanakkor érdemes kritikusan szemlélni. Az egyenlősítő kultúra liberális társadalompolitikával társuló felfogása inkább csak szimbolikusan próbálta orvosolni a munkát a tőkének kiszolgáló politika okozta sérelmeket. A kultúrához való hozzáférés megkönnyítésének politikája szabad választásként értelmezte az eltérő társadalmi pozícióból fakadó kultúrafogyasztási mintákat, eközben pedig nem vette figyelembe társadalmi és gazdasági beágyazottságukat.

Az AGORA program keretében jelentős támogatásokat osztottak szét városi művelődési intézményeknek, az általános művelődési központok fejlesztése azonban szintén a nagyobb művelődési házaknak kedvezett. A Közkincs program keretében kisebb intézményeket támogattak, ám ez a program is a különböző feladatkörök (művelődési, könyvtári, számítástechnikai) összevonását célozta. Tehát miközben szimbolikusan nagyobb szerepet szántak az intézményrendszernek, ezt az időszakot is a nagyobb intézmények támogatása és a feladatkörök összevonása jellemezte. 2010 után e liberalizáció folytatódott a népi kulturális gyakorlatok erősebb támogatása mellet.

Ha a közművelődési intézmények feladatkörét nem az államhoz képest határozzuk meg, azaz nemcsak olyan intézményrendszerként gondolunk rá, amelynek feladata a tőkefelhalmozás logikája szerint szerveződő gazdaságot támogatni vagy az általa okozott károkat mérsékelni, akkor világossá válik, hogy

a művelődési házak a társadalmilag beágyazott élő kultúra termelésének helyei.

A most elfogadott, kulturális közalkalmazotti státuszokat megszüntető törvény éppen azon dolgozók életét nehezíti meg, akik a mindennapokban támogatják a helyi közösségek kulturális termelését. Ezzel az állam a hatalmát a mindennapokban fenntartani képes, a kultúra frontvonalán dolgozókkal rúgja fel a szerződés rá vonatkozó részét. Ha pedig a közművelődés már nem játszik érdemi szerepet az államhatalom fenntartásában, akkor e helyzet a kulturális dolgozóknak is lehetőséget ad arra, hogy saját szerepüket szabadon újragondolják.