„Az általános sztrájk egy mindenhol és sehol sem jelen levő forradalom, ahol a termelőeszközök kisajátítása házról házra, utcáról utcára, kerületről kerületre történik, vagy másképpen fogalmazva: nem lesz többé „forradalmi kormány”, „proletárdiktatúra”, a felkelés „központi műhelye” vagy az ellenállás „központja”. Megvalósul a pékek minden csoportjának szabad egyesülése minden pékségben, a lakatosok minden csoportjának minden lakatosműhelyben, egy szóval: a szabad termelés”.

(Fernand Pelloutier: De la révolution par la grève générale, 1892)

A nagy francia szakszervezet, a CGT (Confédération Générale du Travail) 1904-es kongresszusán egy ismeretlen aktivista, a cipészek szakszervezetéből, bizonyos Raymond Dubéros felállt, és azt javasolta, hogy 1906. május 1-től kezdve a munkások minden nap lépjenek sztrájkba 8 óra munka után, egészen addig, míg ki nem kényszerítik a 8 órás munkanapot. A CGT reformistái ellenezték az indítványt, maga a konföderáció vezetése is bizonytalankodott, a forradalmi szindikalisták azonban lelkesen támogatták. Végül a javaslatot elfogadták, és hatalmas kampány indult mellette, amelyben, ha a CGT vezérkara nem is forradalomra gondolt, inkább az esemény agitációs, erőt demonstráló, képesség-felmérő voltát hangsúlyozta, a különböző föderációk brosúrái azonban már a forradalom egy állomásáról beszéltek:

„A 8 óráért folytatott küzdelem nem más, mint a harc része, étvágygerjesztő, az ellenállás egy darabkája, addig is, míg a munkások el nem határozzák, hogy az általános sztrájk által elsöprik a kapitalizmus parazitáit, ez lesz maga a szociális forradalom, amely megalkotja a kommunista rendszert”.

Általános sztrájk, forradalom, cipészek, szindikalisták: mi volt ez az egész?

A közvetlen akció

A századfordulón az anarchoszindikalizmus volt a szociáldemokrácia legkomolyabb kihívója, ahogy Georges Sorel fogalmazott, az ortodoxia skolasztikájával szemben a szocializmus új iskolája: az osztályharc, de rögtön a gyakorlatban; az igazi forradalmi erő, a burzsoá társadalom legveszélyesebb ellensége. És persze újabb „forduló” is volt ez a libertáriusok és az autoritáriusok (az anarchisták és a „marxisták”) közötti, már akkor fél évszázados küzdelemben.

A századfordulóra kialakult a szindikalizmus függetlensége a pártoktól (később az egységes szocialista párttól), amelyeket némi leereszkedéssel is kezeltek, mint alapvetően nem-proletár szervezeteket. A forradalmi szárny szemében ez lassan valódi ideológiává alakult: a közvetlen akció, a munkások által közvetítés nélkül végzett cselekvés ideológiájává, melyet a par excellence munkásszervezet, a munkahelyeken létrejött szakszervezet vezet. Akciói egy idő után a forradalmi általános sztrájkhoz vezetnek, mely kisajátítja a kisajátítókat, azaz megszünteti a magántulajdont és a kizsákmányolást.

Szemben a párttal, amely a politikai hatalom megragadása révén a magántulajdon megszüntetését egy kollektivista-szocialista állam keretei között képzeli el, a szindikalisták az állam hatalmát a munkások közvetlen irányítása alatt lévő szakszervezetekkel kívánták felváltani. Az action directe a forradalmi szindikalista elképzelések magja: a munkások által közvetlenül vezetett akció az önfelszabadulás útja.

Azaz a párt és a szakszervezet, a politika és a gazdasági harc banális szembeállításából két világkép összeütközése lett: az államelvű, autoritárius és az államellenes, libertárius szocializmusé. Nyilvánvalóan a francia hagyományok alapvető szerepet játszottak mindebben (jóval inkább, mint az Internacionálé perpatvarai: Proudhon összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint Bakunyin): az államellenes, föderatív, az önigazgatásra épülő politikai kultúra Franciaországban a kezdetek kezdetétől jelentős volt a mindazonáltal domináns etatista tradíció mellett. A szakszervezeti mozgalom szinte ösztönösen, még jóval az anarchisták csatlakozása előtt, lényegében az 1880-as évek legelején megszabadult az „ortodox marxista” párt gyámságától (és a hagyományok erejét jól mutatja, hogy sokan ebben a harcban sans-culotte/jakobinus összecsapást láttak – a tradíciókat tekintve, joggal).

Az első világháború előtt az anarchoszindikalizmus, majd a forradalmi szindikalizmus szinte kizárólag francia ügy volt. Csak a francia mozgalomban került a szakszervezeti szárny a szindikalisták kezébe (melyet szembeállítottak a politikai mozgalom „szocializmusával”), a dolog francia jellege a korban nyilvánvaló volt, még az anarchoszindikalizmus más nemzetiségű hívei is – mint a holland Christiaan Cornélissen, az olasz Alcide de Ambris és persze Szabó Ervin és mások – francia mintára, francia inspirációra próbálták a saját mozgalmukat szindikalista irányba fordítani.

A francia helyzet specifikuma az a paradoxon, hogy a munkásosztály Franciaországban a forradalmak révén már a XIX. század közepére integrálódott politikailag (még a polgárháborús párizsi kommünnek is az egyik cementje az volt, hogy a francia munkásnak igenis „volt hazája”), azonban teljes szociális kizártsággal találkozott. A francia munkások az itt valóban létező forradalmi burzsoáziával szövetségben vívták meg forradalmaikat (három ízben is, 1789 és 1848 között), mely mélyreható következményekkel járt: a baloldali egység, azaz a szövetség a baloldali értelmiségiekkel és az általuk befolyásolt progresszista kispolgársággal a baloldal alapvető konstruáló tényezőjévé vált. Ez kétségkívül a kontinensen sokáig példátlan politikai hatalmat adott a munkásosztály kezébe (például a német proletariátus valódi politikai integrációja lényegében csak 1945 után történt meg), azonban mindez a szociális marginalizációval járt együtt. A proletár mint citoyen minden volt, mint termelő: semmi.

Franciaországban nem kellett hozzá a szociáldemokrácia (azaz munkáspárt), hogy (mint azt Tamás Gáspár Miklós oly szépen mondja) a „szubaltern népességet: a munkásosztályt, ezt a társadalomban alávetett csoportot beemeljék a társadalomba, politikai, hatalmi és kulturális tényezővé tegyék”. A munkásosztályt 1789, 1793, 1830 és 1848 tette politikai, hatalmi és kulturális tényezővé, ahhoz pedig, hogy gazdasági, szociális tényezővé váljon, nem pártra, hanem munkásszervezetre volt szükség.

A szindikalizmus ideológiája és gyakorlata tulajdonképpen ezt a hiátust, a proletariátus szociális marginalizációját fordította át erénnyé, azaz a munkások – politikától, politikusoktól független – autonóm szerveződésének propagálásává. Innen ered az a más országokban oly kevéssé jellemző jelenség, hogy a szakszervezeti mozgalom és a szociáldemokrácia egymástól függetlenül, sőt egymással konkurálva működik

A szindikalisták a harcot a munkásosztály saját terepén, a gazdaságban kívánták megvívni, hiszen maga az osztály elsősorban gazdasági osztály, nem politikai: a politika választókkal foglalkozik, a szindikalizmus magával az osztállyal, ott, ahol az osztály tagja az, ami: munkás.

Maga az anarchoszindikalizmus az anarchisták a szakszervezeti mozgalomhoz való csatlakozása révén jött létre: egy gyakorlat nélküli ideológia – az anarchizmus – és egy ideológia nélküli társadalmi szervezet – a születő szakszervezeti mozgalom – találkozásaként.

A Kropotkin-féle, kommunista anarchizmus, mivel egy igen optimista társadalmi-gazdasági koncepción alapult, a forradalmi lehetőségeket is optimistán ítélte meg. Ez a „csak egy szikra kell” gondolkodásmód lényegében logikusan vezetett a „tett propagandájához”, azaz az egyéni terrorhoz. Pár igen véres év után, ahol az anarchisták csapásokat adtak és kaptak, lassan nyilvánvalóvá vált: az egyéni terror az általános forradalom lehetetlenségének a beismerését is jelentette.

Ezzel a taktikával szemben Kropotkin, Errico Malatesta és Louise Michel röpirata 1892-ben hívja fel először az anarchistákat a szakszervezetekbe való belépésre. Lassan az anarchisták propagande par le fait taktikáját felváltotta az action directe, munkások által vezetett közvetlen akció, az individuális stratégiára alapuló elképzelést az általános sztrájk gondolata, a „tiszta szívű gyilkosokat” pedig az anarchoszindikalizmus.

Az anarchisták a szakszervezetbe való belépésükkel magukkal hozták a libertárius politikai kultúra elemeit a szakszervezeti mozgalomba, ez igen különlegessé formálta a francia szakszervezeti mozgalmat az anarchoszindikalizmus nagy korszakában (nagyjából az 1890-es évek elejétől, bő egy évtizedig).

Az anarchoszindikalisták hangsúlyos ouvrierizmusa (munkáselvűsége) jóval inkább antijakobinizmus volt, mint valamiféle munkásapoteózis – főleg hogy a korabeli francia „ortodox marxisták” (a vezetőjükről elnevezve: a „guesde-isták”) inkább voltak jakobinusok, mint szociáldemokraták. Szinte teljesen hiányzott belőlük a kor szociáldemokráciájára – ideértve természetesen a szakszervezeti mozgalmat is – oly jellemző dicsőítése a termelőnek, a munkásnak, sőt magának a munkának is. Ezek a libertárius népi fickók távolról sem idegenkedtek a lumpenproletariátustól sem: büszkék voltak az osztályukra, de tudták azt is, hogy munkásnak lenni nem kellemes, önmagában nem érték, a cél éppen a munkáslét felszámolása.

Ha mindennek a teoretikus alapjai nem is igen voltak nagyon kidolgozottak (Victor Griffuelhes, az anarchoszindikalista évek CGT-főtitkára mondta egyszer – talán csak félig komolyan – hogy ő a szocialista teoretikusoknál jobban kedveli Alexandre Dumas-t…), de az anarchoszindikalisták magukat nem csak proletárnak és kizsákmányoltnak tekintették, hanem ellenállónak, valamiképpen törvényen és társadalmon kívülinek is. Olyan lázadónak, aki pontosan arra mutat rá, hogy a kialakuló ipari társadalom: embertelen szörnyűség; terméke: maga a munkás mint munkás, nem is lehet heroikus alak.

Persze maguk is büszkén voltak részei a munkásmozgalomnak és hagyományának (ennek jelzése volt a vörös-fekete zászlójuk), de mégis volt az egész dologban valami mély individualizmus (mely persze nem zárta ki az osztályszolidaritás bizonyos elemeit): „des amants passionnés de la culture de soi-même”^[1], a nagy Fernand Pelloutier, az anarchoszindikalizmus vezéralakja szép szavaival. Hát igen: az anarchoszindikalisták szemében az egyének lázadnak, nem osztályok.

A munkásautonómia kulturális autonómiát is jelentett, azonban ebben a kultúrában még hangsúlyos szerepet játszottak az inkább népi, populaire, mint prolétaire elemek (és szinte teljesen hiányzott belőle a későbbi forradalmi szindikalizmusra oly jellemző értelmiségellenesség). A kor egyik főszereplőjének, Emile Pouget-nak híres lapja, a Le Pére peinard párizsi argóban szórta a populo átkait a burzsoáziára – igen távol volt ez a korabeli Die Neue Zeittól vagy akár Népszavától.

Az anarchoszindikalisták nem gondolták, hogy a társadalmat feltétlenül az egyre élesedő osztályharc uralná, ezért a kíméletlen küzdelmük a reformizmussal, a kispolgárrá váló szakszervezeti elvtársakkal vagy éppen egy doktriner teória ártó hatásával. A munkásosztály történelmi autopraxisa vagy éppen a munkásosztály formálódása és autopoézisa nemigen váltott ki belőlük elégikus eposzokat.

Persze az anarchoszindikalizmus is „rousseau-iánus” szocializmus volt, nem marxi, a cél a munka és a munkások felszabadítása volt, nem a bérmunkától való megszabadulás – de talán a rájuk volt a legkevésbé igaz, hogy „the workers’ movement was often Rousseauist in regard to itself and Marxist in regard to the bourgeois enemy”.

Nyilvánvaló, hogy sok tekintetben a dolog jóval közelebb állt Proudhonhoz, mint Marxhoz (Pelloutier például egyenesen hitt az „a munkabér vastörvényében”, igaz a Proudhon-féle „munkabónokat” ő is őrültségnek tartotta, amely egy szakszervezeti vezető esetében érdekes következményhez vezetett: a sztrájkok – leszámítva azok gymnastique révolutionnaire szerepét, tökéletesen értelmetlenek), de mégiscsak: itt nem a munkásosztály apoteózisáról volt szó, hanem annak a társadalomnak való hadüzenetről, mely munkásokat hozott létre. Az anarchoszindikalisták, kétségtelenül nem túl szofisztikált teoretikus alapokon, inkább sok tekintetben a „nagy” proletariátus kialakulása előtti eszméik miatt, de nem gondolták, hogy „a proletariat and a bourgeoisie…two distinct cultural, ideological and status groups not only embodying, but representing ‘socialism’ and ‘capitalism’”. Nem is igen használták a szocializmus szót (azt a politikai szárny kollektivista, államelvű értelmében értették – és ebben azért olyan nagyon nem tévedtek), hanem libertárius társadalomról, kommunizmusról beszéltek.

A fentiek adtak az anarchoszindikalizmusnak egy olyan szubverzív karaktert, amely a korabeli szociáldemokráciából jórészt már hiányzott. A híres közvetlen akció (noha nem jelentett feltétlenül erőszakot, ahogy sok helyen lehet olvasni, még igen preciózus helyeken is, valószínűleg összekeveredvén a „tett propagandájával”) gyakran nyílt szembeszegülést jelentett a törvényességgel, a szindikalista lapok kendőzetlenül propagálták például a szabotázst (mint a munka és a tőke közti antagonizmus gyakorlati megvalósulási formáját). Az anarchoszindikalizmus az elnyomásnak való közvetlen (de szervezett) gyakorlatában (legalábbis) tendált a kormányozhatatlanság felé.

Ennek része volt, hogy az anarchoszindikalizmus valódi társadalomellenes lázadás is volt. Szemben a lassan megszelidülő és ebben az ügyben egyre őszintétlenebb szociáldemokráciával, a CGT a korban nagyon is virulens és őszinte antipatrióta és antimilitarista kampányokat vezetett (Gustave Hervé vagy Georges Yvetot igen figyelemreméltó pamfleteket írt a trikolórról mint rongyról, vagy a Marseillaise-ről, a kannibálok himnuszáról) – a szervezetről és tagjairól mindenki tudta a korban, hogy azok „társadalomellenes elemek”.

Az ortodox marxizmus az első világháború előtti anarchoszindikalizmust mindig is valamiféle „munkáselit” ügyének tartotta (de később a kevéssé ortodox Serge Mallet vagy Alain Tourain is: számukra a szindikalizmus különböző formái szinte automatikusan felelnek meg a munkásosztály különböző történelmi állapotainak), és ebben volt is valami: a századforduló környékén a CGT-nek 300 000 tagja volt a 11 millió munkavállalóból. Igen, sok tekintetben az anarchoszindikalizmus a minorité agissante (a cselekvő kisebbség) ügye volt. Ráadásul a szervezetben az egy szakszervezet – egy szavazat elve uralkodott: ez biztosított többséget a forradalmi szárnynak a régi iparágak (cipészek, lakatosok, fodrászok, a luxusipar munkásai stb.) hagyományosan anarchizáló szervezeteinek felülreprezentálásával.

Ez is így volt sok tekintetben (a kor bon mot-ja szólt arról, hogy Espira de l’Agly mezőgazdasági kollektívájának ugyanannyi súlya volt, mint a párizsi nyomdászoknak vagy Pas-de-Calais bányászainak), az anarchoszindiklista CGT és tagszervezeteinek jó részét az artisanat (kisiparos, kézműves) munkások vezették, de a CGT nem csak ők voltak: nagyon is álltak mögöttük „igazi proletárok”, tömegmunkások is (a nagyon nem kvalifikált építőipari munkások szakszervezete az anarchoszindikalizmus legfontosabb bázisa volt a CGT-n belül).

És szervezete: a Bourse du Travail

A francia szindikalizmus egyediségét, pártoktól való függetlenségét és a bennük érvényesülő libertárius túlsúlyt az úgynevezett Bourse de Travail-ok adták meg. Kezdetben ezeknek a munkatőzsdéknek az értelme az volt, hogy összehangolja a munkaerő keresletét és a kínálatát a kevésbé kvalifikált munkások esetében is.

A francia Nemzetgyűlés 1886-ban elfogadta a törvényt, amely engedélyezte a Bourse du Travail-ok alakítását, itt már nem egyszerűen egy munkaközvetítő irodáról van szó, hanem leginkább egy közösségi házról, amelyet az állam épülettel, pénzzel támogat. Nyilvánvaló, hogy ez a támogatás nem volt rejtett szándékok nélküli: a cél lényegében az volt, hogy a szakszervezetek mellett (amelyeket 1884-ben legalizáltak, de már a hatvanas évek közepétől-végétől de facto léteztek) létrejöjjön a munkások közösségének egy állami irányítás alatt álló szervezete. Mint látni fogjuk, éppen az ellenkezője történt: ez az új szervezeti modell lesz az anarchoszindikalizmus bázisa, és egyben pártoktól és az államtól való függetlenségének záloga.

Igen fontos körülmény volt, hogy a szakszervezetekkel szemben ezek a Bourse-ok nem munkahelyi, hanem földrajzi alapon szerveződtek: a horizontális (földrajzi) megoszlás keresztbe metszette a vertikális (szakmák és iparágak szerinti) megoszlást a francia szakszervezeti mozgalomban (még ma is látni tüntetéseken „Union départementale” vagy „Union régionale” táblák alatt menetelő munkásokat, ezek a szervezetek a Bourse-ok távoli örökösei). A helyi Bourse, éppen azáltal, hogy nem szakmák szerint szerveződik, a proletariátus előtt álló nagyívű problémákkal foglalkozik, a két struktúra kiegészíti egymást: a szakszervezet (le syndicat) dolga a revindikatív akciók szervezése és koordinálása, míg a Bourse feladata az erkölcsi, gazdasági, forradalmi nevelés.

Nem egyszerűen egy harci-, vagy propagandafegyver, hanem a jövendő libertárius társadalom alapja, szemben a gyakran a reformizmus, a gyári, ágazati önzés csapdájába eső szakszervezetekkel: „A Bourse du Travail egyszerre központja a kapitalizmus elnyomásával szembeni ellenállásnak, és bölcsője annak a felépítendő igazságos társadalomnak, melynek eljöveteléért mindannyian küzdünk. A Bourse, közelebb hozva egymáshoz a különböző kooperációkat, elősegítve a közöttük kialakuló párbeszédet, nyilvánvalóvá teszi, hogy a társadalmi élet minden területén, a műhelytől a családi tűzhelyig, ugyanazoktól a gondoktól szenvednek, és ugyanazok az eszközök állnak a rendelkezésre egy elviselhetőbb élet megteremtésére. Ebből fejlődik ki a szolidaritás érzése, ahonnan a proletariátus kölcsönzi saját felszabadulásának igényét”^[2]

Végül 1892-ben Saint-Étienne-ben jön létre a francia munkásmozgalom egyediségét jelentő Fédération des Bourses: a számbeli növekedés igen számottevő, 1898-ban már 51 Bourse működik, 1904-ben 110, míg 1908-ban 157. Vezetője, az anarchista érzelmű Fernand Pelloutier egészen érdekes módon „irányította” a Fédération des Bourses-t. Lényegében, az amúgy is rendkívül decentralizált szervezetben, főképpen a legfontosabbra koncentrált: informálta a tagszervezeteket.

A híres Limoges-i kongresszusra (ahol hivatalosan megalakul a máig létező Confédération Française du Travail) 1895-ben került sor, azonban a Fédération des Bourses, amíg az 1901-ben elhunyt Pelloutier állt az élén, élesen ellenezte az egész „CGT-kalandot”, feleslegesnek ítélvén egy ilyen központi szervezetet (azaz valójában a CGT az 1902-es kongresszuson jött létre).

A kezdeti, anarchoszindikalista CGT a lehető legkevésbé tekintette magát a forradalom, vagy akár a közvetlen munkáscselekvés valamiféle centralizált élcsapatának. Lényegében az autonóm, helyi munkásszervezetek egyeztető, koordináló fóruma volt, nem a forradalom központi bizottsága. Alig pár évvel azután, hogy megszületett Lenin híres „Mi a teendő?” című munkája, melyben a munkások spontán cselekvését mindenképpen a reformizmus, a „trade-unionizmus” felé vezető útnak látta, aligha volt nyilvánvalóbb cáfolata, mint a korabeli anarchoszindikalizmus. Az ortodoxok úgy hitték, hogy az osztálytudat, a kombativitás szintje a szervezettségtől függ, a szindikalisták szerint erről szó sincs: az igazi erő éppen a spontaneitásban, a váratlanságban rejlik.

A következő évek az anarchoszindikalizmus nagy felfutását hozzák magukkal: a szervezetek száma megsokszorozódott, a tagság számottevően megnőtt, és mindennapossá váltak a gyakran véres erőszakba fulladó sztrájkok. A korban a CGT vezetői nem teoretikusok, sem nagy szervezők, hanem leginkább a sztrájkok vezérei.

A CGT szindikalizmusa forradalmi volt: a valódi emancipációt célozta, azaz a magántulajdon és a kizsákmányolás végét. Ehhez forradalmi eszköznek az általános sztrájkot látta, a szakszervezetet pedig nem csak harci fegyvernek, hanem a jövendő társadalom alapjának is képzelte el.

A forradalom „lentről” érkezik (szemben a politikai szárny elképzeléseivel): az autonóm munkásszervezetek már az eljövendő társadalom csírái a tőkés rendszeren belül – az eljöveteléhez pedig a legkézenfekvőbb eszköz maga az összehangolt munkáscselekvés, azaz: az általános sztrájk.

Az általános sztrájk gondolata nem szindikalista találmány: az angol chartisták egy szárnya használja ilyen értelemben először. Itt a General Strike egy hónapig tartana (Sacred Month), majd egy nagygyűlésen (Grand National Holiday) új törvényeket hoznának az emberek egyenlősége alapján. Ez az esemény egy félig vallásos jellegű ceremónia, amely mintegy megkoronázná a békés jellegű általános sztrájkot.

A munkásmozgalomba az Internacionálé III. kongresszusán (1868) került be az elv, mint a munkásosztály egyetlen eszköze egy háború elkerülésére. Az Egyesült Államokban az általános sztrájkot nem forradalmi értelemben használták, hanem bizonyos követelések elérésének eszközeként (mint 1886. május elsején).

A grève générale (általános sztrájk) igazából 1892-től indul hódító útjára, amikor is két anarchista, Aristide Briand (igen, a későbbi miniszterelnök) és Fernand Pelloutier megjelenteti De la révolution par la grève générale (Az általános sztrájk által megvívott forradalom) című röpiratát.

Elképzeléseik szerint a kulcságazatok (élelmiszeripar, közlekedés stb.) sztrájkba lépése paralizálja a hatalmat, amely képtelenné válik a védekezésre. A cél természetesen nem a politikai hatalom megragadása, hanem elpusztítása, az eszköz nem egy romantikus felkelés, hanem az általános sztrájk. A dolognak tagadhatatlan antimarxista (értve ez alatt a korabeli szociáldemokrácia ideológiáját) és antipolitikai karaktere volt: a forradalom formája egyben meghatározza az új társadalmi rendszer jellegét is, ismét Pelloutier-val szólván: „Mi vagyunk ugyanis a mindennapok lázadói, a valóban isten, úr és haza nélküli emberek, kik kibékíthetetlen ellenségei minden despotizmusnak, legyen az erkölcsi vagy anyagi, egyéni vagy kollektív, ellenségei minden törvénynek és diktatúrának (legyen az akár a proletáriátus diktatúrája)”.

A történet vége

Az általános sztrájk fegyverének forgatására a CGT 1906-ban tett, mint látni fogjuk: igen halovány kísérletet. A május elsejét megelőző napokban egyfajta „minden lehetséges” hangulat uralkodott mind a munkások, mind a tulajdonosok, illetve az állami szervek oldalán. Azonban igen komoly gondok adódtak már a szervezés során: egyrészt, egy hosszan tartó sztrájk finanszírozására nem voltak meg a megfelelő anyagi eszközök, másrészt a reformista szakszervezetek korán kifejezték az ellenérzéseiket. A vasutasok például kijelentették, hogy nem vesznek részt benne.

A CGT ráadásul igencsak elfecsérelte az energiáit a marokkói válság miatt kirobbant antimilitarista kampányban, számos vezető éppen az ez ügyben kapott börtönbüntetését töltötte. A szakszervezet is két egymástól gyökeresen eltérő stratégiát ajánlott: az egyik szerint a munkások folytassák a sztrájkot, míg a hatalom el nem ismeri a 8 órás munkanapot, a másik szerint május 2-ától csak 8 órát dolgozzanak naponta. Nyilvánvaló volt, hogy a dolognak volt valamiféle mesterséges, szinte naiv, magamutogató jellege: legalábbis nem tűnt túl logikusnak hónapokkal előre bejelenteni, hogy forradalmat készülnek csinálni (a szervezetlenség, a naivitás pedig biztosan nem volt a CGT reformista szárnyának ellenére, akik aligha bánták, ha a forradalmiak receptjeiről kiderül, hogy őrültségek).

Az anarchoszindikalizmus talán már túl is volt a csúcspontján, mindenesetre az 1905-ös orosz forradalom^[3], amely lényegében a szindikalisták általános sztrájkjának forgatókönyve szerint zajlott, csak tovább fokozta a feszültséget mindkét oldalon. Az 1906-os év áprilisában egyre erőszakosabb eseményekre került sor szinte minden szakmában: az egyik oldalon ez a „nagy félelem” időszaka, a másikon cárizmust, Párizsba hívott kozákokat emlegettek. Kétségtelen, hogy a hatalom mindent elkövetett a munkások megfélemlítésére: nem csak katonákat küld a nagyvárosokba (egyedül Párizsba 50 000 katonát vezényeltek), hanem letartóztatja a szakszervezeti vezetőket is, maga a CGT vezetője is börtönbe került. Ennek ellenére voltak sztrájkok Párizsban és vidéken is, de a bányászok, a vasutasok, a postások és a tanárok nem mozdultak.

A bukás nehezen tagadható volt: és ahogy lenni szokott, amikor a teória (itt az általános forradalmi sztrájk gondolata) megvalósíthatatlannak bizonyul, akkor kezdődik meg a kanonizációja. Erre vállalkozott az utóbb híressé vált amiens-i kongresszus, lényegében itt, Amiens-ben alakult ki a szindikalizmus „hivatalos” doktrínája: egyrészt rövid távú célként a munkások helyzetének javítása, hosszú távú célként pedig a szakszervezeti bázis erősítése, illetve az émancipation intégrale, azaz az általános sztrájkkal a tulajdon kisajátítása.

Itt született meg az ún. „Amiens-i Charta” is, a francia szakszervezeti mozgalom alapdokumentuma, amely kinyilvánította a szakszervezetek teljes függetlenségét, illetve a CGT politikamentességét, ráadásul olyan formában, hogy előírta minden tagnak és tagszervezetnek, hogy hagyják a CGT-n kívül politikai, filozófiai véleményüket. Ez tulajdonképpen az anarchoszindikalizmus végét jelentette (hiszen a libertáriusok antipolitikaiak voltak, de nem apolitikusak: nagyon is volt politikai-filozófiai álláspontjuk), felváltotta valamiféle „pánszindikalizmus”, azaz a „gazdasági front” egysége (és különállása a politikával szemben).

A CGT elbátortalanodásához igen erősen hozzájárult a Clémenceau- és a Briand-kormány kemény-kéz politikája a forradalmi szindikalistákkal és a sztrájkolókkal szemben. A hadsereg gyakori bevetése a sztrájkok véres letörésére mindennapossá vált, lényegében nem volt olyan szakszervezeti vezető, aki hosszabb-rövidebb ideig ne ült volna börtönben. A besúgók, ügynökök, provokátorok beépítése pedig belülről zilálta szét a CGT-t, a bizalmatlanság légkörét terjesztve a konföderáción belül. A CGT harcos részvétele az antimilitarista és antipatrióta kampányokban lényegében szintén a hatalom kezére játszott: a háborús hisztéria élesedésével a szakszervezeti aktivistáknak gyakran kellett szembenézni a „nemzetietlenség” vádjával.

Az anarchoszindikalizmus valamikor 1906 körül ért véget Franciaországban, lassan felváltotta a forradalmi szindikalizmus, amely már alaposan más ügy volt^[4]. Előbbi tulajdonképpen többé-kevésbé taktikai választás volt: a libertáriusok, az anarchisták kísérlete, hogy a (láthattuk: igen különleges szervezeti kontúrokkal bíró) szakszervezeti mozgalom révén tegyenek szert tömegtámogatásra és fekete zászlójuk vörössel háziasításával megüzenjék végre a burzsoá társadalomnak: eljött az utolsó órája. Ez a kísérlet azért lehetett sikeres, mert támaszkodhatott a francia – főleg Proudhonra, de talán egészen a forradalom sans-culotte-jaira visszamenő – politikai tradíciókra, reprezentációs formákra.

Ezzel szemben a forradalmi szindikalizmus egy igazi önálló doktrína és teória, mely sok tekintetben már nem a munkásmozgalom politikai szárnyával szemben határozta meg önmagát, hanem a burzsoá „demokráciával” (a képviseleti rendszerrel). Nézeteik szerint a munkások számára a demokratikus választás értelme nem a legalkalmasabbak kiválasztása, hanem egy olyan képviselő jelölése, aki „simple échantillon du groupe” (egyszerű „minta” az emberek csoportjából), szimbóluma a közösségi identitásnak, egy olyan átlagember (l’homme banal), aki nem rendelkezik semmiféle speciális politikai kompetenciával.

Láthatjuk, míg a demokrácia kulcsszava a vélemény (a pártok heterogén érdekeket képviselnek), addig a szindikalizmusé az osztály (a szakszervezetek homogén érdekekkel rendelkezőket tömörítenek). Ez a koncepció kétségtelenül a politika naturalisztikus, organikus felfogásán alapszik, a szakszervezet nem egyszerűen egy revindikatív szervezet, hanem a szociális tiszta kifejeződése („la pure incarnation du social”). Ebben az értelemben a szindikalizmus valóban tagadása a képviselet elvének, amennyiben az az individuumra épül, a szindikalizmus számára minden szakma egy oszthatatlan csoport, melynek tudatos része a szakszervezet.

Ahogy az anarchoszindikalizmus esetében Proudhon hatása félreismerhetetlen (államellenesség, a minden tekintélynek hadat üzenő libertárius politikai kultúra, a munkásosztály kapacitása az önigazgatásra, Capacité politique des classes ouvrières, 1865., és így tovább), itt inkább Saint-Simont vehetjük szemügyre: a termelők filozófiáját, ahol az emberek feletti hatalmat felváltja a „dolgok igazgatása”, a szakszervezetek pedig helyettesítik a minisztériumokat (nem véletlen, hogy sem a német, sem az osztrák, de még az angol szindikalizmus sem hozott létre ilyesfajta utópiát).

Itt a szakszervezet legitimitása nem kvantitatív jellegű: a szakszervezet egy társadalmi tény terméke, nem egy politikai konstrukció, így a képviselet is szubsztantív természetű, nem egy választás eredménye, hanem közös érdekeken és érzeteken alapul. Ez egyfajta visszatérést jelent a képviselet esszencialista koncepciójához, ahol a képviselő nem egyszerűen delegált vagy védelmező, hanem a csoport principe vitale-jának a megtestesítője.

A forradalmi szindikalizmus a társadalomról való felfogásában sok tekintetben az egyének modern demokráciájánál régebbi megközelítést képvisel: ez a megközelítés nem az egyénekre, hanem a társadalmat alkotó közösségekre, társadalmi testekre épít. Ebben a felfogásban a társadalom egy organikus egység (un assemblage de corps, a társadalmi testületek összessége), melynek alkotórészei hasonlatosak a rendekhez: a képviselő szóvivő, helyzetét nem a választási aritmetika határozza meg, hanem maga a társadalmiság, melyet képvisel^[5].

A mozgalom azonban a létfeltételek javítása érdekében vívott mindennapi harcban lassan „normális”, vagy mondjuk így, érdekérvényesítő szakszervezetté vált, nem forradalmi eszközzé, a jövő társadalom alapjává. Ekkor éri el a szindikalizmust is ugyanaz, mint a kor szociáldemokráciáját: az elmélet elszakadása a gyakorlattól. A forradalmi szindikalizmus elmélete sem felelt meg a reformista gyakorlatnak. A kiutat Hubert Lagardelle a munkások társadalomtól való szeparációjában és egy új demokrácia-modellben, Albert Thierry az erkölcsi nevelésben látta meg, leghíresebben azonban mégiscsak Georges Sorel: egy mítoszban.

Eddig, mint láthattuk, az általános sztrájk gyakorlati forradalmi eszköznek számított, melynek módozataitól, a rá való felkészülésről igencsak gyakorlati disputák folytak. Sorel az általános sztrájkban már egy mítoszt látott (melyben megtestesül az egész szocializmus és az új társadalomért vívott háború), mely a marxizmusból csak a magját tartja meg: az osztályharcot. Sorel, aki ugyan sosem volt a mozgalom ideológusa (vagy „szociológusa”, ahogy némileg paradox módon nevezte magát: ma már elfelejtődött, de a szociológiát a marxizmus ellen találták fel), kissé későn is teoretizálta a dolgot (a „Gondolatok az erőszakról” és a talán fontosabb La décompisition du marxisme is 1908-as), de talán igaz: a soreli forradalom nagyon is lázadást jelentett az ipari társadalom katasztrófájával szemben, azaz igen közel állt az anarchoszindikalizmus természetéhez (sajnos a magyarul olvasható Sorel-monográfia igen félreinformált könyv – szerencsére úgy tűnik, hogy nem sokan ismerik).

A többség azonban a reformista gyakorlat elfogadásában látta a megoldást. Aztán persze az első világháború katasztrófája, ahol a CGT éppúgy támogatta a világháborút, mint a lenézett politikusok vagy a német szakszervezet, betette a kaput mindennek.

A francia szakszervezetek megszelídültek már az első világháború előtt, később pedig teljesen új helyzet jött létre azzal, hogy a politikában is megjelent egy forradalmi erő (a bolsevik kommunista párt alakjában).

A forradalmi szindikalisták csatlakoztak az új kommunista szakszervezethez (CGT-Unitaire), de persze a bolsevik modellben nem volt hely számukra, gyorsan kiszorították őket, majd marginalizálódtak: ez volt a CGT Syndicaliste Révolutionnaire, amely vegetált egészen az 1939-es betiltásáig (mindenesetre a már korábban is nagy szerepet játszó, nagy Pierre Monatte nevét mindenképpen jegyezzük fel).

Az anarchoszindikalizmus második nagy korszaka közvetlenül a világháború után jött el (vagy az amerikai IWW esetében 1916-1917-ben, a szervezetet a legdurvább állami erőszak irtotta ki) – már teljesen más körülmények között, más szociális bázison (olasz napszámosok, braccianti e giornatali, az angol, amerikai, holland dokkmunkások, Aragónia…) és így tovább. Az utolsó nagy felvillanás természetesen a spanyol CNT nagy pillanata volt (és alighanem a munkásmozgalom legszebb fejezete, melynek a „Hódolat Katalóniának” állít nem kevésbé szép emléket): a polgárháború alatt lényegében az anarchoszindikalisták irányították Katalóniát és Aragóniát.

Michel Rocard, a hetvenes-nyolcvanas évek „második” (vagy a rossznyelvek szerint: amerikai) baloldalának vezetője kárhoztatta „Amiens-t”, azaz a szindikalizmust, hogy Franciaországban a párt és a nagy szakszervezeti szövetség nem egymással komplementer, hanem konkurens viszonyban áll, ez akadályozta meg, hogy a francia párt igaz szociáldemokrata párttá váljon.

És bizony Rocard-nak igaza volt: a szindikalizmus okozta, hogy a francia párt mögül mindig hiányzott a szociáldemokrácia legfontosabb összetevője, a szervezett munkásmozgalom. A francia SFIO (a szocialista párt) az első világháború előestéjén 93 000 taggal bírt (miközben a német párt több mint egymillióval), nagyjából annyi választója volt, mint a németnek tagja…És a helyzet később sem változott: a francia szocialista párt egy republikánus középosztályi párt (a munkáspárt a kommunista párt volt), nem szociáldemokrata: azaz Franciaországban valójában sosem létezett szociáldemokrácia (a kommunista ellentársadalom inkább szeparálta a munkásait, mint integrálta).

Még ma is igaz: május elseje is, amely másutt a pártok ünnepe is, Franciaországban szinte kizárólagosan a szakszervezeteké. Talán az első világháború előtti nagy CGT öröksége, hogy „a munkások ünnepe” a libertárius kultúra számára is a legfontosabb nap, összejönnek a CNT, a Fédération Anarchiste, az Alternative libertaire hívei, szimpatizánsai, meg az ilyenek és olyanok.

A szűk mag.