A klímatudomány eredményeire és az ezeket megtestesítő számokra, grafikonokra, ábrákra való hivatkozás épp olyan szerves része a klímaváltozásról való gondolkozásnak, mint az olvadó gleccsereket, tomboló bozóttüzeket vagy letarolt őserdőket ábrázoló képek.

Bár úgy tűnhet, hogy a globális felmelegedés tényeinek tudományos megismerése egyértelműen a kiútkeresés forrása a jelenlegi helyzetben, érdemes átgondolnunk, mit is értünk e tudomány alatt, milyen módszerekkel dolgozik, kik felelősek érte, és milyen viszonyban áll a politikával. A tudományszociológia és tudományföldrajz szempontjából vizsgálva e problémát világossá válik, hogy megfelelő politikai közeg nélkül a klímatudomány önmagában nem feltétlenül progresszív, sőt hátráltató is lehet. Ez pedig további kérdéseket is felvet a tudomány szerepéről a társadalomban.

A „globális felmelegedés” egy (igaz) mese

A klímaváltozás a maga egészében nem észlelhető közvetlenül — főként a természettudomány eszközeivel ismerjük meg (és annak görbéivel, grafikonjaival, ábráival kommunikáljuk), ezért nem csoda, hogy a klímatudósok különleges státuszt élveznek, ha a klímaváltozásról való nyilatkozásról van szó.

Mikor a politikai térben vagy épp a mindennapi életben („régen is volt meleg”) klímaszkepticizmussal találkozunk, érthető hát, hogy a tudományos konszenzushoz nyúlunk mint ellenérvhez – pl. az angolszász világ klímatudósainak 99%-a egyetért, hogy a Föld felszíni átlaghőmérséklete emelkedik, és ez az emelkedés az emberi üvegházhatásúgáz-kibocsátáshoz köthető.

Azonban veszélyes és leegyszerűsítő, ha a klímaváltozást úgy elemezzük, mint két tábor vitáját, ahol ha végre-valahára a felvilágosult tudósok kerülnek „meghallgatásra” a maradi klímaszkeptikusokkal szemben,  akkor politikusaink végre cselekedni fognak. Bár a koronavírus-járvány idején elhalványult a médiában a Fridays for Future mozgalom és annak ifjú vezetője, érdemes lehet most visszatekintenünk egy emlékezetes pillanatra. Greta Thunberg tavaly az amerikai Kongresszushoz intézett beszédében hangzott el a következő (kiemelések tőlem):

…a probléma, amivel szembenézünk, nem abból fakad, hogy nem tudunk egy jobb világot elképzelni. Arról van szó, hogy fel kell ébrednünk. Ideje szembenézni a valósággal, a tényekkel, a tudománnyal.

És a tudomány nem egy nagy lehetőségről beszél, hogy „végre létrehozzuk a társadalmat, amire mindig vágytunk”. Helyette elmondhatatlan emberi szenvedésről beszél, ami csak egyre rosszabb lesz –  hacsak nem cselekszünk azonnal.

Mint valaki, aki baloldaliként igenis reménykedik, hogy hatalmunkban áll a klímaváltozás kezelése során egy jobb világot építeni, aggasztónak találom a világképet, amit ez a Thunberg-beszéd fest.

Vázoljuk hát fel, mi is ez a megközelítés, ami egyben a főáramú klímadiskurzus nagy részét meghatározza!

A narratíva valahogy így szól: világunkban folyamatos szenvedést okozva, az emberi civilizációt veszélyeztető módon változik a klíma. A „tudomány” erről a valóságról objektív, pártatlan tudást termel, előrejelez. A politikusok, elitek (akik fő politikai cselekvők), eldönthetik, hogy vagy elfogadják ezt a tudományt, vagy ostoba módon nem. „Be kell állniuk a tudomány mögé. Cselekedjenek!”, üzeni Thunberg a világ elitjének. Már túl késő ahhoz, hogy ezek a politikusok a helyzetre adott válaszukkal egy „jobb világot” teremtsenek, és szigorú válságintézkedésekre van szükség.

Thunberg szerint ennek a „cselekvésnek” az akadálya az, hogy a hatalomban lévő elitek pártpolitikával foglalkoznak, illetve a „zöld növekedés” gondolatával (tehát azzal, hogy saját gazdasági ágendájukat érvényesítsék).

Thunberg logikája alapján ezek az elitek egyfajta hamis tudat áldozatai, és be kell fogadniuk a tudomány helyes világmagyarázatát, hogy változást eszközöljenek. Fontos azonban, hogy a változást elindító folyamatokat továbbra is a liberális demokrácia államától várja, és ezeket politikátlan vagy pártpolitikán túli kérdésekként festi le.

Ez a megközelítés azonban több okból hibás, és egyik központi problémája a klímatudomány szerepének helytelen megítélése. Persze Thunberg frusztrációja alapjait tekintve teljesen érthető: minden bizonyíték és a klímaváltozásról alkotott tudás ellenére, miért nem történik semmilyen politikai cselekvés?

Csábító (és valamennyire megnyugtató) azt gondolnunk, hogy az ok egyszerű tudatlanság a döntéshozók részéről, azonban a klímatudományt történelmi távlatban szemlélve nyilvánvalóvá válik, hogy a helyzet ennél sokkal mélyebben beágyazott tudástermelési és politikai-gazdasági struktúrák eredménye.

A klímaváltozás azért különleges probléma, mert nem egy diszkrét eseményről van szó, hanem számtalan folyamat összerendeződésének eredményéről. Mondhatnánk úgy is, a „klímaváltozás” (mint a jelenlegi helyzet leírása) egy tudományos, politikai, kulturális jelenség, egy hasznos fogalom, amivel egy bonyolult eseményrendszer megragadhatóvá válik. A megismerés részeként pedig a klímatudomány további fogalmakat alkot. Ilyen például a globális átlaghőmérséklet (mely sehol sem mérhető közvetlenül, csak külön-külön mérési eredmények összesítése) és a globális tengerszint (szintén helyi mérések átlagolása, hatalmas területi különbségekkel).

Ez azt jelenti, hogy bár mindannyian megtapasztaljuk a klímaváltozás különféle megjelenési formáit (Magyarországon pl. kevesebb a hó télen, melegebbek a nyarak; Ausztráliában szárazság és bozóttüzek pusztítanak; a legszegényebb indiaiakat az elmúlt nyáron súlyos vízhiány fenyegette), a teljes képről mégis csak a tudomány eszközeivel termelhetünk tudást.

Ezt erősíti, hogy a megismerés két fő módja, a világ minden tájáról származó mérési adatok begyűjtése és aggregálása, valamint a szuperszámítógépes klímamodellek futtatása mind rengeteg centralizált erőforrást igényel, így a klímatudomány élvonalában a leggazdagabb országok leggazdagabb kutatóintézetei és egyetemei állnak.

Mondhatnánk: „De hisz a klímatudomány objektív, globális, s mindenhol egyaránt igaz — mit számít, ki és hol jön rá ugyanazokra az eredményekre?” Azonban, ahogy az alábbiakban illusztrálni igyekszem, a klímaváltozásról való tudástermelés elválaszthatatlan annak intézményi és politikai kontextusától, és talán épp ez vezetett ahhoz a tragikus helyzethez, amiben most vagyunk. Többet tudunk a klímáról és baljós kilátásainkról, mint valaha, és mégis: semmilyen szubsztantív politikai cselekvés nem látszik kibontakozni.

A klímatudomány hidegháborús gyökerei

Joshua P. Howe Behind the Curve („A görbe mögött”) c. könyve elgondolkodtató történetet mesél arról, hogy az amerikai klímatudomány hogyan szorította sarokba magát az évtizedek alatt.

A könyv címe a híres Keeling-görbére utal. Charles David Keeling amerikai meteorológus 1958-ban a hawaii Mauna Loa obszervatóriumban először mérte meg pontosan a légköri szén-dioxid koncentrációját (akkor 315 ppm — azaz egymillió levegőrészecskéből 315 volt szén-dioxid-molekula, ma ez az érték több mint 400). A rendszeres mérések először tél és nyár között mutattak ki különbséget (a Föld ugyanis a növénytakaró évszakos változásával kimutathatóan „lélegzik”), azonban már egy-két év elteltével világossá vált, hogy a légkör szén-dioxid-koncentrációja drámai sebességgel emelkedik. Keeling és társai így fedezték fel a klímaváltozást.

Keeling azonban nem lehetett volna a Mauna Loa obszervatóriumban, ha kutatására nem kap támogatást az amerikai államtól. Kutatási terve egy apró tudományos projektnek számított. Bár Svante Arrhenius svéd meteorológus már 1896-ban (!) amellett érvelt számításaival, hogy a légkör szén-dioxid tartalmának emelkedése megemelheti a földi átlaghőmérsékletet, s Keeling projektvezetője, Roger Revelle, és kollégái publikáltak korábban arról, hogy az iparosodás óta az emberi társadalmak jelentős mértékben hozzájárulhatnak a légköri szén-dioxid szinthez, ezek nem kavartak nagy port.

A kutatás azért kaphatott állami támogatást — érvel Howe könyvében — mert a hidegháború idején az interkontinentális ballisztikus rakéták megjelenése hirtelen igazán érdekessé tette a meteorológiát és légköri fizikát az amerikai hadsereg és hírszerzés számára. Az ilyen kutatásokra sok pénz jutott, még ha látszólag csak mellékesen kapcsolódtak is a hadászathoz.

Az amerikai hidegháborús kutatások tehát feltárták a klímaváltozás tényét. A 60-as években további kutatások egyre inkább igazolni látszottak mind azt, hogy a globális átlaghőmérséklet emelkedik az ipari társadalmak szén-dioxid kibocsátása miatt, mind pedig azt, hogy jelentős politikai-gazdasági újrarendeződés szükséges ahhoz, hogy ennek káros hatásai megelőzhetők legyenek.

Adott volt tehát egy probléma, ami csak a tudomány eszközeivel mérhető, ugyanakkor csak politikai diskurzussal és cselekvéssel körülhatárolható és megoldható — és a tudósok, akik e két világot összekötötték. Az ő kutatásaikat pedig pont a legnagyobb kibocsátó állam pénzelte. Mit kezdtek hát ezzel a helyzettel? Howe szerint a történet tragédiába illik:

„Az 1960-as évek óta a klímatudósok kényelmetlenül viszonyultak közéleti szerepükhöz. A tudomány tekintélyét nagy részben abból nyeri, hogy megfelel az objektivitás és semlegesség társadalmi elvárásainak. A tudósok helyzetükből és képzésükből adódóan bizalmatlanok a politikai szerepléssel kapcsolatban. A klímaváltozás különleges jellege azt eredményezte, hogy épp annak a társadalmi csoportnak kellett volna politikai érdekérvényesítést végeznie, amely a legkényelmetlenebbül viszonyult a professzionális és politikai feladatok vegyítéséhez.” (Howe, 2014, p. 8)

A kialakuló helyzetben egy kellemetlen dinamika alakult ki: a tudományos közösség úgy vélte, elég, ha informálja az államigazgatást a fennálló helyzetről, és az majd meghozza a megfelelő szakpolitikai döntéseket. Nem így történt — megfelelő lobbitevékenység nélkül (amit különleges helyzetük miatt valószínűleg pont csak a tudósok végezhettek volna el), az egymást váltó amerikai kormányzatok folyamatosan a bizonytalanság narratívájával érveltek: „Ha mindez igaz, hatalmas politikai és gazdasági változásokra lenne szükség — meg kell tehát minél alaposabban bizonyosodnunk róla!”

A klímatudomány egyre több állami támogatást kapott, hogy egyre több és több bizonyítékot állítson elő, ám politikai változás nem történt. Jellemző az is, hogy a tudományos objektivitásra és politikai függetlenségre hivatkozva a klímatudományos szcéna (az állami bürokráciával szövetkezve) évtizedekig elhatárolódott a radikálisnak és komolytalannak tartott környezetvédelmi mozgalomtól. Így volt ez egészen a klímakutatás neokonzervatív leépítésééig a Reagan- és később a Bush-adminisztráció alatt.

Bár érvelhetnénk azzal, hogy ez pusztán a politikai racionalitás szükségszerű következménye, ez egyszerűen nem állja meg a helyét.

Ahogy Reiner Grundmann tudományszociológus érvel, a klímaváltozásra adott reakció jól kontrasztba állítható az ózonlyuk létrejöttére adott nemzetközi válasszal. Az 1970-es években kiderült, hogy a földfelszínt az UV-sugárzástól védő magaslégköri ózonréteg a légkörbe kibocsátott bizonyos hidrofluoros szénhidrogének következtében (melyek hajtó- és hűtőgázként funkcionálnak) folyamatosan vékonyodik, és a jelenség által leginkább érintett Antarktisz felett egy jelentős méretű „ózonlyuk” keletkezett.

Ebben az esetben a pontos hatásviszonyokról és következményekről jóval kevesebb kutatás állt rendelkezésre, mint jelenleg a klímaváltozásról, azonban akkor a bizonytalanság a megfelelő politikai kontextusban épp, hogy az azonnali cselekvést ösztönző érvként jelent meg, és a hidrofluoros szénhidrogének előállítását az 1989-es montreali egyezmény számottevően korlátozta. Mára az ózonlyuk mérete töredékére csökkent.

Grundmann szerint a sikeres fellépés oka jórészt abban rejlett, hogy az érintett tudományos közösség felismerte szószólói szerepét, és retorikai munkával a bizonytalanságot nem a további kutatások, hanem az azonnali cselekvés indoklására használta, pont fordítva tehát, mint ahogy ez a klímaváltozással történt. (Persze az ózonlyuk egy diszkrét probléma volt, viszonylag egyértelmű megoldással. Azonban abban nagyon hasonló a klímaváltozáshoz, hogy a tudósoknak fontos megismerő és közvetítő szerepük volt.)

A klímatudomány hidegháborús eredete azt is jelentette, hogy a klímaváltozással foglalkozó nemzetközi tudományos infrastruktúrát is amerikai vezetéssel építették ki, főleg az ENSZ szervezetein keresztül, illetve a nagy nyugati egyetemek és kutatóintézetek túlnyomó befolyásával.

Az 1988-as alapítású, a világ klímatudományos eredményeit összegző IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) és az 1992-ben alakított UNFCCC (Egyesült Nemzetek éghajlatváltozási keretegyezménye) alapfilozófiája is hasonló. Ennek ma is érezhető következménye, hogy az IPCC az objektivitás, a (neo)liberális technokratizmus és a poszt-politikusság nyelvén szólal meg jelentéseiben.

Az IPCC jelentések nem kérdőjelezhetik meg a nemzetállami vagy a tőkés rendszert— ez egyszerűen összeférhetetlen a liberális technokrata világgal, ahol a tudomány „objektíven” informálja az egyedüli legitim politikai cselekvőket: a nemzetállami politikusokat és bürokráciákat. A klímatudomány legfontosabb világszintű fóruma intézményi és ezzel összefüggő ideológiai beágyazottsága miatt képtelen politikai szereplővé válni.

Ki hallgasson kire?

Természetesen a fenti történet csak egyetlen földrajzilag körülhatárolt tudománytörténet a számtalan elmesélhető közül — azonban kiváló példa annak megvilágítására, hogy a tudomány hogyan válik politikai szereplővé, vagy éppenséggel hogyan vesztegeti el politikai potenciálját.

Zárásként térjünk vissza a messzi, koronavírus előtti idők Thunberg-beszédére. Mint korábban láttuk, Thunberg világképében az objektív tudomány információkat biztosít a világ politikai cselekvőinek, akik a globális pénzügyi és politikai elit. Ők vagy elfogadják ezt az objektív tudást, és cselekednek szűken megszabott irányvonalak mentén (mert „jobb világot” elképzelni már késő), vagy pedig „nem hallgatnak” a tudományra.

Ez ugyanaz a világkép, ami az amerikai tudósokat az elmúlt évtizedekben félrevezette. A klímaváltozás ugyanis, mint már régóta világos kell, hogy legyen, nem csupán egy technikai probléma. A tudomány újabb és újabb bizonyítékok tömkelegét termelheti ki, a válság egyre mélyebb értelmezését adhatja (és ez mind szükséges is), azonban

mint a klímaváltozás holisztikus megismerésére egyedül képes csoport, a tudósoknak igenis politikai szerepkört kell vállalniuk, és figyelembe kell venniük a liberális, tőkés világrend és a neoliberális kormányzás-étosz korlátait, ellentmondásait.

A tudományos közösségnek nem elég bíznia az állami bürokráciákban — aktív szerepet kell vállalni a reálpolitikailag sikeres diskurzus megteremtésében. A klímakatasztrófa lerombolja a politikailag független tudomány ideológiáját — a tudástermelés politika, a politika pedig nemcsak a parlamentekben, hanem a közbeszédben, a mindennapi cselekvésben, tüntetéseken, médiában, mozgalmakban, szakszervezetekben is zajlik.

Naiv dolog azon siránkoznunk, hogy a politika főárama nem hallgat a tudósokra, ha ők nem vállalnak nyílt közéleti feladatot, hanem sosem létezett függetlenségüket bizonygatják. Ebben segíthet az a munka, amit a klímatudományos tudástermeléssel foglalkozó társadalomtudósok, valamint a tudomány politikai szerepére érzékeny természettudósok végeznek, s ami e cikk alapjául is szolgál. Itt az idő, hogy a tudósok hallgassanak a tudományfilozófusokra, tudománytörténészekre és tudományszociológusokra, és felismerjék valódi, politikai szerepüket.