A koronavírus-járvány nekem nemcsak a bezártságot és a családtagjaim iránti aggódást jelenti – teljesen bizonytalanná teszi a jövőmet is. Mindaz, amiért tanultam, amiért különórákra jártam, most a ködbe vész. Nem tudom, mi lesz szeptemberben, nem tudom, mi lesz nyáron, nem tudom, mi lesz májusban. Nem tudom, hogy le fogok-e érettségizni még idén, vagy csúszok-e egy évet. Ezzel nem vagyok egyedül.

Az érettségi önmagában is egy elég stresszes időszak, hiszen a közoktatásban eltöltött 12-13 évnek tesz pontot a végére. Ilyenkor dől el, hogy elegendő tudást sikerült-e megszereznünk a továbbtanuláshoz.

Közismert, hogy ez a periódus a mostani végzősöknek – nekünk – még megterhelőbb, hiszen jóformán azt sem tudtuk, hogy mi lesz velünk majd májusban, mikor szeptemberben megkezdtük az utolsó tanévet.

A felvételi eljárás változásai miatt a pontszámítás egyes kérdései például tisztázatlanok voltak. A kormány tervei szerint a felsőoktatásba jelentkezőknek kötelező lett volna a nyelvvizsga és egy emelt szintű írásbeli. Kortársaim tömegeit érte ez hideg zuhanyként, hiszen nagyon sokaknak nem volt tervbe véve, hogy az érettségi évében még egy nyelvvizsgát is összehozzanak. Ráadásul sokaknak nincs meg a megfelelő anyagi hátterük, hogy kifizessenek több tízezer forintot a nyelvvizsgához szükséges többletórákra.

Majd, amikor az Oktatási Hivatal elkezdett végre reagálni a bizonytalanságra, eltörölték a változások egy részét. Ezentúl a nyelvvizsga nem kötelező, ezzel sokakat összezavarva és még többeknek keresztbe téve. Képzeljük el például azt a diákot – ismerek ilyet – aki magántanárhoz járva, a család pénzét összekuporgatva, minden szabadidejét rááldozva görcsölt rá az idegen-nyelvtanulásra, amikor jött a közlemény, hogy bocs, mégsem kell a középfokú. Ennyi már bőven elegendő lenne arra, hogy balszerencsésnek nyilvánítsuk ezt a tanévet.

De természetesen ez nem volt elegendő: jött a COVID-19. A világjárvány romba döntötte az addig is meglehetősen instabil érettségi menetét. Nemhogy a vizsgák időpontjában nem lehetünk biztosak, de még abban sem, hogy egyáltalán lesznek-e. Csupán az érettségi menetéről kaptunk információt, ami valamilyen szinten csökkenti a kialakult feszültséget, de azért valljuk be: az írásbelik előtt néhány héttel ez azért finoman szólva sem megnyugtató.

Érettségizőként nagyon sok kérdésem van, amire szerettem volna időben választ kapni. Félelmetes és egyben idegileg megterhelő a sötétben tapogatózni – ez nagyon megnehezíti a felkészülést.

Sokunknak vált kérdésessé a továbbtanulása, és emiatt a környezetemben egyre többen veszítik el a motivációjukat. Ezért is nagyon fontos, hogy minél előbb megkapjunk minden információt az érettségivel kapcsolatban. Az időpont halasztása is fontos lenne minimum 2 héttel, de inkább egy hónappal, hogy a kialakult káosz után, legyen időnk nyugodtan, minden feltételt ismerve készülni.

És akkor még nem beszéltünk az új oktatási rendről. Úgy vélem, mind a tanároknak, mind a diákoknak nehéz belerázódni a digitális tanrendbe, hiszen óriási a módszertani kontraszt a március előtti és az utána következő időszak között. Sokszor éreztem azt, hogy a közoktatás nem akarja elfogadni az idő előrehaladását, mintha foggal-körömmel ragaszkodna egy már rég elmúlt korszak atmoszférájához. Például pár hónapja csak elvétve volt rá mód, hogy Wordben és ne kézzel írva adjak be esszét, azt pedig el sem tudtam volna képzelni, hogy hiányzás esetén online küldöm be a házi feladatot, vagy pótolhatok dolgozatot.

Ma ez a normális, pedig a technikai adottságok már tíz éve is adottak voltak. Titokban azért reménykedem, hogy ha ennek vége, akkor a közoktatás nem fog visszasüllyedni újra középkorba, és végre elgondolkoznak azon, hogy egy táskányi könyv és füzet helyett nekünk már hatékonyabb egy laptop használata.

Persze én könnyen beszélek: fővárosi gimnazistaként, állandó internetkapcsolattal, megfelelő eszközökkel és háttérrel, a távoktatással kapcsolatban is szerencsésnek mondhatom magam. Vannak azonban sokan az országban, akiknek nem ilyen egyszerű. Akiknek nemhogy megfelelő eszközük, de sokszor internetük és semmilyen segítségük sincs.

Azok a fiatalok, akik hátrányos helyzetű családokból vagy térségekből érkeznek az érettségi kapujába, sokkal nagyobb utat tettek meg, ha tetszik, többet tettek le az asztalra, mint egy elitiskolába járó diák. Hogyan várja el tőlük a közoktatás-irányítás, hogy ugyanúgy teljesítsenek az érettségin, mint a szerencsésebb társaik? Nekik hogyan lesz érettségijük? Hogyan tudnak majd továbbtanulni? Úgy érzem, őket még inkább cserbenhagyja az állam.

Persze ki tudja, mi lesz egy hét, egy hónap, vagy akár fél év múlva? A világ leállt, és egy krízissel nézünk szembe, amely ma még kiszámíthatatlan hatással lesz hosszú távon az életünkre. Jó lenne érettebben szembenézni vele.