A koronavírus-járvány felfedi a gondoskodási krízist és a mögötte meghúzódó osztályalapú és regionális egyenlőtlenségeket – az EU új nemek egyenlőségi stratégiája pedig nem vértez fel minket olyan eszközökkel, amelyek segítségével meg tudnánk ezekkel a problémákkal birkózni.
A koronavírus rémisztően gyors terjedése felfedte az európai gondoskodási krízis valódi mélységeit. Miközben egyre több ország zárja be iskoláit és bölcsődéit, valakinek gondoskodnia kell a gyerekekről – és ez a valaki nem lehet a nagyszülő, mivel az idősek számára sokkal súlyosabb következményekkel járhat, ha elkapják a vírust. A kiemelt védelmet igénylő idősek helyzete demonstrálja, amit a feministák már régóta hangsúlyoznak: az idősgondozás infrastruktúrája Európa-szerte elégtelenül működik, akár az otthoni ápolásról, akár intézményekről beszélünk, miközben mindkét közegben nők végzik el a munka jelentős részét.
Most, hogy az egészségügyi rendszer – ami egy erőteljesen elnőiesedett szektor – nyomás alatt van, teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy kik is végzik el ezt a munkát, milyen körülmények között és mekkora elismerésért. A Covid-19 krízis felfedi az egyenlőtlenségeket, nem csak a nők és a férfiak között, hanem a különböző osztályokból és régiókból származó nők között is.
Az Európai Bizottság 2020-25-re szóló új, a nemek közötti egyenlőséget elősegíteni hivatott stratégiája március 5-én jött ki, éppen akkor, amikor a válság igazán elkezdődött Európában. A dokumentum azonban nem igazán tud választ adni az alapvető kihívásokra, amelyek a nőket a gondoskodási krízis közepette érintik, és amelyeknek súlyos következményei lesznek, különösen a perifériákon, mint például Közép-Kelet-Európában.
Munkaerőkínálat
A stratégia kiindulópontja, hogy a nemek közötti egyenlőség „az innovatív, versenyképes és virágzó európai gazdaságnak is elengedhetetlen feltétele”, mivel „több munkahelyet és nagyobb termelékenységet teremt”. Ez a szemléletmód egybeesik azzal, ami mindig is motiválta az EU-t arra, hogy foglalkozzon a nemek közötti egyenlőséggel – nem az egyenlőtlenségek felszámolása, hanem a munkaerőpiac teljesítményének optimalizálása a munkaerő folyamatos utánpótlásán keresztül. A nemek közötti egyenlőség egyik fő indikátora az EU tagállamaiban éppen a nők (növekvő) részvétele a munka piacán. Ez a szemlélet azonban azzal nem foglalkozik, hogy milyen munkakörülmények várnak a nőkre, akiket a munka világába való belépésre ösztönöznek.
Amint azt Közép-Kelet-Európában láttuk, sok nőnek távolról sem volt emancipatorikus élmény a munka világába való belépés, hiszen az elmúlt 30 évben létrehozott munkahelyek nagy része rossz minőségű volt: alacsonyan fizetett, képzetlen munkaerőt igénylő, társadalmilag nem elismert és rugalmas munkaidőről szóló szerződéseket nyújtó. Nőügyek című kutatásukban Kováts Eszter és Gregor Anikó rávilágítottak arra, hogy a magyar nők széles rétegei annyira kizsákmányoltnak érzik magukat a munkaerőpiacon, hogy a legfőbb gondjuk nem az, hogy hogyan meneküljenek el otthonról, hogyan csökkentsék a gondoskodási feladataikat azért, hogy a munkaerőpiacon kiteljesedhessenek vagy pénzügyileg partnerüktől függetlenedjenek, ehelyett sokkal inkább az foglalkoztatja őket, hogy hogyan tudnának kiszabadulni a munka fogságából, hogy a szeretteikkel lehessenek.
Ez önmagában megmutatja, hogy a Bizottság stratégiája, amely egyenlőségjelet tesz a nők nagyobb munkaerőpiaci részvétele és a nemek közötti egyenlőség közé, mennyire üres. Legjobb esetben is tájékozatlan, rosszabb esetben az osztályszempontokat direkt figyelmen kívül hagyó szemléletmód ez.
Miközben egy teljes szakasz foglalkozik a stratégiában a munkaerőpiacon tapasztalható horizontális szegregációval – például a nők technológiában tapasztalható hiányának kérdésével -, az nem jön szóba, hogy mivel lehetne enyhíteni azokat az anomáliákat, amelyek a nők által dominált szakmákat jellemzik, például a bérek emelésével vagy a munkakörülmények javításával. Ehelyett a stratégia a nők olyan szektorokba való belépésének a támogatását javasolja, ahol alulreprezentáltak – és ezt is a sztereotípiák elleni harcon keresztül látja megvalósíthatónak.
Pedig főképp az a tény felel a gyakran emlegetett 16%-os nemek közötti bérszakadékért az EU-ban, hogy a nők gyakran olyan szektorokban dolgoznak, amelyek alulfizetettek és társadalmilag kevésbé elismertek – nem pedig az ugyanazt a posztot betöltő férfiak és nők közötti bérkülönbségek. A stratégia figyelmen kívül hagyja ezt a strukturális kihívást és inkább a bérkülönbségek individuális szinten történő felszámolását elősegítő átlátható fizetési gyakorlatokat javasol.
Gondoskodási láncok és egymásba fonódó egyenlőtlenségek
A nemi egyenlőtlenségekkel kapcsolatos tudatosság fejlesztésének és az individuális szokások megváltoztatásának propagálásának nem lehet nagy hatása a gondoskodási hiány tényleges kezelésére – amiről most a koronavírusnak hála szélesebb körben nyilvánvalóvá vált, hogy Európa egyik legsürgetőbb problémája. Ha a nagy hangsúlyt kapó tudatosságfejlesztés valóban hatékony lenne, azokban a centrumországokban, ahol a közép-kelet-európainál magasabb a nők aránya a munkaerőpiacon, a nők annak köszönhetően vállalhatnának több fizetett munkát, hogy a férfiak nagyobb arányban vesznek részt az olyan, hagyományosan nőinek tartott feladatok elvégzésében mint a takarítás, a főzés és a gyereknevelés.
Ehhez képest ezeket úgy oldják meg, hogy termelési láncokon keresztül kiszervezik a gondoskodási munkát közép-kelet-európai és egyéb perifériákról érkező nőknek. A nyugati nők munkavállalásához a bevándorló nők (gyakran szürkén vállalt) gondoskodási munkájára van szükség, ami egy cseppet sem kérdőjelezi meg a gondoskodási munka nemi alapú eloszlását, csupán kihasználja az osztály- és regionális egyenlőtlenségeket.
A szűk neoliberális keretezés, amin keresztül a stratégia a gondoskodási munka ellátásában tapasztalható nemi egyenlőtlenségeket kezeli, abból is nyilvánvaló, hogy a növekvő keresletet azzal akarja megoldani, hogy (individuális) férfiakat biztat arra, hogy vegyék ki a részüket ezekből a feladatokból, valamint olyan intézmények létrehozását támogatja, amik a nőket felmentik ezen felelősségek alól. Bár mindkettő szükséges, messzemenően elégtelenek a kapitalista társadalmakban meghúzódó mélyebb feszültségek kezeléséhez: a reproduktív munka a vele járó tisztességes bérek és társadalmi elismertség hiányával együtt szükséges a termelési munka fenntartásához.
Amíg nem vizsgáljuk át alapvetően azt az elképzelést, hogy a „dolgozó” és „gondozó” szerepkörök egymástól elkülönülnek és egymást kölcsönösen kizárják, addig nem reménykedhetünk ezen feszültség felszámolásában, függetlenül attól, hogy milyen munka-magánélet egyensúlyt igyekszünk foganatosítani.
Az EU neoliberális genderpolitikáját tekintve a stratégia munkaerőpiaci részvételre és nemi sztereotípiákra helyezett hangsúlya nem meglepő. Az a vállalás viszont újdonság, miszerint
„a stratégia végrehajtása során a Bizottság horizontális elvként alkalmazza az interszekcionalitást, vagyis a társadalmi nem más személyes jellemzőkkel vagy identitásokkal való kombinálását, és annak értékelését, hogy ezek az interszekciók hogyan járulnak hozzá a megkülönböztetés egyedi tapasztalataihoz.”
Sajnos mindezt gépies és individualista módon közelíti meg a szöveg: a társadalmi struktúrákat személyes identitásokká és jellemzőkké redukálják.
A társadalmi struktúrák ilyen módon egyrészt depolitizálják, másrészt az elszenvedett hátrányokat leegyszerűsítő módon szimplán „összeadódják”, mint itt:
„A nők heterogén csoportot alkotnak, és több személyes jellemzőn alapuló, interszekcionális megkülönböztetéssel kerülhetnek szembe. Egy fogyatékossággal élő migráns nő például legalább három indokkal is hátrányos megkülönböztetést szenvedhet el.”
Az összefonódó egyenlőtlenségek tényleges kezelése érdekében az identitások esszencializálása helyett foglalkozhatna inkább azzal a stratégia, hogy bizonyos régiókból vagy osztályokból származó nők jobb helyzetben vannak, valamint, hogy kinek a kárára és hogyan termelődnek újra ezek a hatalmi egyenlőtlenségek. Az interszekcionalitásnak a stratégia által alkalmazott gépies felfogása továbbra is teret hagy annak, hogy a nyugati nők és gazdaságok az alacsonyabb osztályokhoz tartozó dél- és kelet-európai perifériákról származó nők és egyéb bevándorlók gyakran kizsákmányoló munkakörülmények közt elvégzett reproduktív munkájára támaszkodjanak.
Olaj a gendervita tüzére?
A társadalmi nem („azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nők és a férfiak tekintetében helyesnek tekint”) és a nemi alapú erőszak („olyan erőszak, amely női mivolta miatt irányul egy nő ellen, vagy amely aránytalan mértékben sújt nőket”) definíciói követik azokat, amelyeket az Isztambuli egyezmény lefektetett.
Bár ez a szexuális dimorfizmust – hogy az emberek férfinak vagy nőnek születnek – alapnak veszi, az elmúlt években az LMBT+ aktivizmus eltolta a társadalmi nem jelentését egy olyan irányba, ami az „érzett identitást” is magába foglalja. A jobboldal kihasználja, hogy a fogalomnak valóban több jelentése van már forgalomban (és ez tényleg problematikus), amikor a társadalmi nem fogalmának megjelenésére hivatkozva ellenzi bármely olyan egyezmény vagy törvény ratifikálását, amely használja a kifejezést, még akkor is, ha az a nők és férfiak közötti egyenlőtlenségek leküzdését célozza.
Habár úgy tűnik, a stratégia tudatosan „nőkre és férfiakra, lányokra és fiúkra” hivatkozik annak érdekében, hogy elkerülje az ún. nemi identitásra (gender identity) tett utalások által gerjesztett vitákat, ezt egy csavarral teszi, amikor ehhez mindig hozzáteszi, hogy a nemek „egyenlők a teljes sokszínűségükben.” Azt, hogy ez mit jelent, részben a szövegben alkalmazott interszekcionális megközelítés magyarázza, amely hat jellegzetességet vesz figyelembe: nem, faji vagy etnikai származás, vallás vagy meggyőződés, fogyatékosság, kor és szexuális irányultság. De a stratégia részben az „érzett identitásra” is hivatkozik („amikor [a stratégia] nőkről és férfiakról tesz említést, mindvégig a ‘teljes sokszínűségükben’ kifejezést használja annak érzékeltetésére, hogy ezek [a nők és férfiak] heterogén kategóriák többek között a nemük, a nemi identitásuk, a nemi önkifejezésük vagy a nemi jellemzőik tekintetében.”)
Mivel a stratégia a nemek közötti egyenlőtlenségeket következetesen a szocializáció liberális terminusaival kezeli (a férfiak és a nők közötti egyenlőtlenségek a sztereotípiák és az aránytalan lehetőségek miatt léteznek), lehetséges, hogy ez a kitétel mindössze a „nemek sokszínűsége” mellett kiálló aktivistáknak tett gesztus.
Azonban ennek az adaléknak a jelenléte mindenhol a szövegben, ahol nőket és férfiakat említ, valójában módosíthatja a stratégia jelentését, potenciálisan felvizezve a nők jogaira helyezett hangsúlyt az összes feltételezett gender érdekében.
Egy elszalasztott lehetőség
A koronavírus okozta válság arra kényszeríti az EU-t, hogy szembesüljön a hosszú távú neoliberális politikák következményeivel: a közintézményeinek a gyengeségével, a közszolgáltatások magánszektorba történő kiszervezésének korlátozásaival és a gondoskodási és reproduktív munkaszektorok alulértékelésével – aminek mind vannak osztály-, nemi és regionális implikációi is.
A nemi esélyegyenlőségi stratégia ebben a formájában sajnos egy elszalasztott lehetőség arra, hogy ezekre a rendszerszintű kihívásokra választ adjon: nem képes felülemelkedni a nemek közötti egyenlőség technokrata és piaccentrikus megközelítésén annak érdekében, hogy az EU-n belüli egyenlőtlenségeket kezelje, vagy hogy a gondoskodási krízisre és azokra a felháborító munkakörülményekre választ adjon, amelyek aláássák a valódi egyenlőséget a férfiak és a nők között.
A szöveg eredetileg angolul jelent meg a socialeurope.eu oldalon. Fordította Pósfai Orsi.
