Az elmúlt napokban számos történet látott napvilágot arról, hogy milyen nehéz a leginkább érintett, sokszor a frontvonalban küzdő egészségügyi dolgozóknak koronavírus-teszthez jutniuk, pedig mennyire fontos lenne, hogy a fertőzést náluk időben izolálják. Olvasónk, akit nevezzünk Lillának, épp ilyen helyzetben találta magát, és a hivatalosan előírt tesztelés és „kontaktkutatás” kafkai fordulatokban bővelkedő történetté változott, amit megosztott velünk.

Egy vidéki magyar városban dolgozom, klinikán. A veszélyhelyzet március 11-i kihirdetése még nem érintett minket nagyon érzékenyen, az osztály teljes létszámmal működött, folytattuk az ellátást normál ütemben. Aztán péntekre kezdett körvonalazódni, hogy talán a járványhelyzetre tekintettel csökkenteni kell majd az osztályos létszámot, így elkezdtük elengedni a betegek egy részét.

16-án, hétfőn már világos volt, hogy csak a sürgős ellátás működhet, úgyhogy a maradék beteg jó részét is hazaküldtük. Egyebekben azon a héten normál kerékvágásban zajlott a munka, bejártunk, megtartottunk értekezleteket, viziteket – aki hozott maszkot, az maszkban, aki nem, hát… annak azért nem feltétlenül akadt.

21-e, péntek tájékán kezdett szó esni róla, hogy akinek krónikus betegsége vagy 12 év alatti gyereke van, esetleg elmúlt 60, az ne járjon be mindennap. (8 éves gyerekem azon a héten otthon küzdött a digitális oktatással, szerdára teljesen kiborult. Csütörtök reggel minimális hőemelkedéssel ébredt, aznap nem is mentem dolgozni – a panasz egy órán belül varázsütésre elmúlt, első napja telt a héten sírás nélkül, mert tudtam támogatni személyesen sulis dolgokban, így a reggeli indulást hajlamos voltam szomatizációnak tartani.)

Bár azt írtam, a munkahelyen minden normál kerékvágásban zajlott, ez nem teljesen igaz: a kollégák egy része, főleg idősebbek, láthatóan nagyon szorongtak a járványhelyzet miatt, árgus szemmel figyelték, ki sápadt, ki köhinti el magát stb.

Én azzal szórakoztattam szorongó kollégákat, hogy milyen vicces tünetem van: egyik napról a másikra eltűnt teljesen a szaglásom és ízérzékelésem, az ecetet se tudom megkülönböztetni a csapvíztől. Szakmai ártalom, de azonnal agydaganatra, meg korai Alzheimerre asszociáltam; vigasztaltam is kollégákat, hogy na, ez biztos nem korona, hanem valami sokkal nagyobb szívás.

Hétfőre megkaptam felettesemtől – gyermekemre való hivatkozással – az engedélyt a home office-ra: csináljam az online oktatás anyagát, fordítsak, álljak készenlétben, de ne menjek be, míg nem muszáj. Aznap reggel az első poszt, amit a közösségi médiában, egy zárt csoportban olvastam, éppen arról szólt, hogy egyes források szerint tünetmentesen zajló koronafertőzés jele lehet a hirtelen fellépő szaglásvesztés. Itt azért gondolkodóba estem, mindenesetre átküldtem a cikket a kollégáknak. Mondjuk azt, hogy a többség jóindulatúan megmosolygott mint hipochondert.

Kedden mindazonáltal családi döntés értelmében nem vettem részt egy közeli rokonom temetésén, nehogy lefertőzzek bárkit is véletlenül. Abban maradtunk, hogy este, temetőzárás előtt lányommal külön kiosonunk majd a sírhoz. Neki is indultunk kocsival, de vissza kellett fordulnunk, mert a gyerek rosszul lett: fájt a hasa, öklendezett, erős hányinger gyötörte (akkor már 11 napja ült itthon, kvázi önkéntes karanténban, én lehettem egyetlen kapcsolata külvilággal). Hazamentünk, ágyba dugtam, nehéz éjszakánk volt.

Szerdán délelőtt megtartották az első online előadást azon a képzésen, ahová a munkám mellett járok. Az oktatás után még beszélgettünk csoporttársakkal, ekkor derült ki, hogy a 15 emberből kettő gyanús tüneteket produkál, egy most került tüdőgyulladással a helyi járványkórházba, egy meg éppen aznap kapta kézhez pozitív koronatesztjét.

Március 11-én – az utolsó egyetemi tanítási napon – fél napot töltöttünk mind összezárva az egyetem egyik épületében … Akinek pozitív lett a tesztje, március 13-án kezdte gyengén érezni magát, volt kis hőemelkedése, párat köhögött. Fő tünete a teljes szaglásvesztés volt, ami az enyémmel egy napon indult. (Ő – idézem – „kihisztizte” magának a tesztet, mert idősekkel dolgozik nap mint nap.)

Ezen a ponton levelet írtam a közvetlen felettesemnek, aki meg értesítette a klinika vezetőjét. Utóbbi elrendelte, hogy azonnal csináltassak tesztet. Addigra én már beszéltem a háziorvosom… helyett a 60 feletti háziorvos ügyeletet tartó asszisztensnőjével, aki felvette az adataimat, és továbbította a járványügynek. Azt mondta, valószínűleg(!) meg fog jelenni nálunk az OMSZ mintát venni, ne mozduljak a lakásból. Ez szerdán déltájban történt.

Közben próbáltam elérni gyermekem háziorvosát is, mert azt az információt kaptam, hogy ha ki is jön az OMSZ, tőle nem vesznek mintát, ha nem kéri külön az ő háziorvosa. Nyilván nem sikerült beszélnem senkivel. (Szintén 60 feletti orvos.) Felhívtam a gyermekgyógyászati ügyeletet, ahol az ügyeletes orvos azt felelte, nem tud mit mondani, ha jön az OMSZ, kössem az ebet a karóhoz, hogy őt is teszteljék – de amúgy meg tök felesleges, mert ezek biztos nem koronavírusos tünetek.

Ezután vártunk, vártunk, vártunk… Én nem ettem, nem ittam, mert teszt előtt nem szabad, gyereket nyilván itatgattam. Este fél 10-kor főnököm átküldte a járványügy ügyeleti számát, hogy ugyan érdeklődjek. Kedves női hang azt felelte, ügyeletben nem tud választ adni, hívjam másnap reggel 8 után.

Másnap reggel felvilágosított, hogy a vizsgálati kérést az elbíráló indokolatlannak ítélte. Mondtam, hogy lenne két kérdésem. Mondta, jó. Kérdeztem, hogy akkor én most mozoghatok szabadon? Válasz: hát ja… Másik kérdésem: mit mondjak annak az 50+ egészségügyi dolgozónak, akikkel szoros kontaktusba kerültem az elmúlt két hétben – folytassák nyugodtan betegellátást, akár az én szobámban is? (Múlt péntek óta oda költözött a teljes ambuláns ellátásunk.)

Kis csönd. Aztán a kedves női hang újra kérdezgetni kezdett. Kiderült, az elbírálás alapjául szolgáló adatlapomon annyi szerepelt, hogy az egyetemen (már a város sem stimmelt!) találkoztam valakivel, aki talán (!) beteg (NB: ez ebben a formában gyakorlatilag mindennap megtörténik). Még csak annyi sem volt ott, hogy igazolt fertőzöttel volt szoros kontaktom. Átbeszéltünk újra mindent, ezek alapján saját hatáskörben úgy ítélte, hogy érdemes lenne újra elbíráltatni a kérést… Várjak, majd felveszik velem a kapcsolatot.

Közben újabb csoporttársam jelentkezett, aki szintén ott volt a március 11-i képzésen: feje fáj, háta fáj, köhög, rázza a hideg, megy a hasa. Láza nincs, ezért nem tesztelték – jóllehet, tünetei megjelenéséig egy nagyvárosi kórházban tevékenykedett.

Az első jelzéstől (és tesztelési ígérettől) eltelt 23. órában felhívott a főnököm, hogy mi van már (neki se irreleváns, bezáratja-e rögtön osztályt, vagy sem). Mondtam, hogy semmi. Mondta, hogy akkor most már ő is megsürgeti. 10 perc múlva hívtak a háziorvosi rendelőből, újabb kérdéseket tettek fel. Majd 15 perc múlva ismét. Akkor azt is mondták, jóváhagyták mintavételt, lehet, hogy még ma kijön az OMSZ, üljek a fenekemen. 

Egy órával később felhívott főnököm, hogy járványügy részéről lefújva az OMSZ, azonnal menjek be a kijelölt járványkórház infektológiájára a gyerekkel együtt. Megmondta, kit keressek, leveszik azonnal a mintát. Visszahívtam a háziorvosi rendelőt, ahol a hölgy már üvöltött velem, hogy mit kavarok, ez a protokoll, ha azt mondták, kijön az OMSZ, akkor kijön, csak várni kell, az az egy-két nap már úgyse számít(?).

Visszahívtam főnökömet, hogy ezt akkor meccseljék le, én elindulok gyerekkel mintavételre. Félúton voltam, amikor visszahívott, hogy forduljak vissza, most hívták infektológiáról, hogy az egész kórházat fertőtlenítik, lélek az ajtón se be, se ki, ezt most inkább hagyjuk. Újfent beszélt a háziorvosi rendelővel, ahol arról tájékoztatták, hogy nyilvántartásuk szerint egy közelmúltbeli kongresszuson láttam egy koronás beteget (??; város megint nem stimmelt). Mindenesetre ígérték, hogy tényleg jön az OMSZ, lehet, hogy majd csak másnap; infektológia állítólag jelzett, hogy a gyereket is teszteljék le.

Godot-ra várva, sokadik felvonás. Este híradás már a járványkórházban fekvő csoporttársamtól: az ő tesztje is pozitív lett (nem vennék rá mérget, de erősen az rémlik, 11-én ő ült mellettem). 300 hivatalosan igazolt esetből kettő a 16 aznapi résztvevő közül. Elég menő.

Másnap délelőtt felhívott a háziorvosi rendelő, hogy mi van már a teszteredménnyel. Mondtam, még le se vették. Értetlenkedett, utánanéz. Jó.

Később beszéltem egy kollégámmal, aki két hete fekszik otthon lázzal, köhögéssel. Mivel kb. a járványhelyzet kezdete óta szabin volt, ami egyenesen ment át táppénzbe, kicsit el is feledkeztünk róla… Most említette, hogy neki is kiesett szaglás, ízlelés. Hirtelen csaptam homlokomra: hiszen egyik délután bejött szabadságról, megcsinálni egy vizsgálatot – és esetet megbeszélni velem… Ez a képzést követő napokban történt, tünetei 4 nappal a találkozásunk után indultak. Péntek délután 1 óra tájban jelentkezett az OMSZ telefonon, hogy most már ne egyek, ne igyak, mert mintavétel előtt 3 órával nem szabad. Nem gond, elmúlt 2 napban is erre készültem, többnyire böjtölve.

Végül 2 órával később – 51 óra várakozás után – kijött az OMSZ-tól egy nagyon készséges, de teljesen fogalmatlan asztronauta, és levette a mintát – tőlem, a lányomtól nem. Háziorvosi kérvény nélkül nem veheti le, ha le is veszi, nem értékelik ki. Kérdeztem, hogy ha hétvégén nincs háziorvos, ugye, akkor honnan fogok tudni eredményről – nem tudta. (Poén: orrból vette le, nem garatból, teljesen szükségtelen volt böjtölni.)

A mintavétel után értesítettem a főnökömet: ő arról tájékoztatott, hogy utánakérdezett az eredménynek: elvileg telefonon felhív a járványügy, hétvégén is, függetlenül az eredménytől, aminek 6 órán belül meg kell lennie.

Eltelt újabb 19 óra, és információt nem kaptam. Felhívtam ismét a járványügyi ügyeleti számot, ahol arról tájékoztattak, hogy ha pozitív lenne a teszt, már tudnának róla, de mivel nem tudnak… szóval valószínűleg negatív. Szaglásom egyébként négy napja rohamosan tér vissza; gyanítottam, hogy ha véletlenül valamelyikünk tesztje pozitív, az a lányomé lett volna.

Tanulság? Az nincs. Elmúlt napokban többféle harántimpulzus dolgozott bennem: 1. Nem kellett volna szólni senkinek, semmiről – jelentős mennyiségű túráztatást spóroltam volna meg magamnak, és a végeredményt tekintve nincs különbség. 2. Ha már szóltam, nem kellett volna ennyire őszintének lenni… ha azt mondom, lázam van, és fulladok, lehet, két nappal hamarabb túl vagyunk az egészen. 3. Le kéne menni az utcára, mindent összeszuszogni és végignyalogatni, ha már nem jelentek közegészségügyi kockázatot.

Az elmúlt két és fél munkanap során ezalatt zavartalanul folyt tovább a betegellátás a munkahelyemen is. Mi megvagyunk, én gyakorlatilag a feszültségtől, haragtól, szorongástól eltekintve teljesen jól, lányomnál kis hasi panaszok, torokfájás, bágyadtság, végtagfájdalom. Szóval megmaradunk. 

De bele se merek gondolni, hogy ha véletlenül mégis koronavírus harapott volna belém, munkakörömből, minimális tüneteimből és rendszerszintű balfaszkodásból kifolyólag hány további embert fertőzhettem volna le az elmúlt két hétben, akik 1. esetleg súlyos tüneteket produkálhatnak; 2. tünetmentesen és gyanútlanul terjeszthetik tovább a vírust. Nota bene, többen ügyködnek jelenleg is nap mint nap az egészségügyben a képzés résztvevői közül, egyelőre tünetmentesen, de – helye válogatja – jellemzően különösebb védőfelszerelés nélkül; esetükben természetesen fel sem merül a teszt elvégzése.