A koronavírus után hosszabb távon nincs visszaút a régi világrendbe – többek között Herman Daly és J.E. Lovelock nyomán a világjárványok az ökoszisztéma súlyos sérülése következtében szaporodhatnak, és már önmagának a koronavírus-járványnak is súlyos globális és lokális következményei lehetnek. Mindez felerősíthet olyan folyamatokat, melyekre már a vírus megjelenése előtt is mutatkoztak tendenciák.

Rövid, és talán középtávon – mint arra a Fordulat folyóirat szerzői is rámutatnak – a gazdasági hatalmi viszonyok radikális átrendeződése várható, mely a tőkekoncentráció további erősödését eredményezi.

A kapitalizmus tehát egy darabig stabilizálhatónak tűnhet, és – miként az a 2008-as globális válság nyomán történt – a mentőcsomagokkal is megerősített tőke a válság terheit ismét megpróbálja majd a hatalmi struktúrákból kirekesztettetekre, a közép- és alsó társadalmi rétegekre hárítani.

E folyamatok recessziós hatásainak várható nagyságrendje ma még felbecsülhetetlen. Hipotézisem szerint azonban ez a recesszió, pontosabban az önmagát is gerjesztő globális keresletcsökkenés mértéke, a mostani hatalmas pénzügyi mentőcsomagok ellenére is, felérhet majd egy több világrégiót érintő háború pusztító erejével.

Ennek egyik oka a munkanélküliség soha nem látott növekedése, a másik pedig a keresleti oldalon elhelyezkedő humán tőkének a járvány, járványok nyomán bekövetkező súlyos sérülése. Ezek a tényezők pedig önmagukban is mélypontra húzzák a fizetőképes keresletet – eddig nem tapasztalt mértékben nem lesz kinek eladni a koncentrálódott tőke által termelt termékeket.

A globális visszaesés és nyomában a nyomor és kilátástalanság lehet olyan mérvű is, mely az emberekben az eddigi tendenciák folytatódásaként hatványozottan felerősíti az erős, autokrata vezérek iránti vágyat, a bűnbak-keresést és ezzel együtt a nacionalizmust is. Ebből a helyzetből születik meg a válság „kezelésének” első szcenáriója: a globalizáció leállása, a nemzetállami határok megerősítése, az erős, egyenesen katonai diktatúrák elszaporodása, gazdasági téren az önellátásra való törekvés.

Nagyon kiélezett és túlzó megfogalmazásban: visszatérés a földműveléshez és a gyűjtögető életmódhoz – mely tulajdonképpen nem lenne más, mint a mai jobboldali zöldek álmának teljesülése. A nacionalizmusok összeütközése miatt ennél a kimenetelnél megsokszorozódik a háborús veszély.

Még mindig nagy, de azért mérsékeltebb recesszió esetén a mai kapitalizmus más, az előzővel ellentétes tendenciái erősödnének fel. A második szcenárió: a face to face kapcsolatok további rohamos visszaszorulása, a digitális hálózat egyeduralkodóvá válása az emberi viszonyokban, a fertőzésveszély által felgyorsított robotizáció, az emberek szinte teljes kiszorulása a termelésből.

Következménye: az otthon, magányosan üldögélő embereket előbb-utóbb elnyeli a virtuális valóság. Hogy az előállított termékeket el lehessen adni, majd odalöknek nekik valami alapjövedelmet – de így csak egyszerű fogyasztókká degradálódnak. A valóságos közösségiség, a társadalmilag hasznos munka hiánya kikezdi identitásukat, így előbb-utóbb emberi mivoltukat is.

A valóságban nagyon is elképzelhető az eddig vázolt két forgatókönyv valamiféle mixtúrája: a nemzetállamok kettéhasadása egy önellátásra berendezkedő feudális részre, és a globális termelési láncolathoz kapcsolódó, kapitalista digitális világra. Ez nem lenne teljesen új: bár halványabb kontúrokkal, de a félperifériák, perifériák nagy részének gazdaság- és társadalomszerkezete már ma is ezt a képet mutatja.

*

A mai helyzet tényleg új: korábban is voltak nagy világjárványok, melyek mélyreható változásokat hoztak a társadalmi és gazdasági viszonyokban – mindazonáltal a nemzetállami határok valamelyest korlátozták terjedési sebességüket, és segítették lokalizálásukat.

A globalizáció erősödésével ezek a korlátozó tényezők gyengülnek, bár az is igaz, hogy az „ellenszérumot” is gyorsabban meg lehet találni. Igen ám, de mire az egyik ellenszer megvan, az ökoszisztéma súlyos sérülése miatt már jön is a következő járvány – Gréta Thunberg igazát a koronavírus nem halványítja, nem elfedi, hanem nagyon is felerősíti.

Korábban is voltak világválságok, de ilyen mélyen és kiterjedten, mint most, nem érintették az emberi kapcsolatokat. „Mindenki maradjon otthon!” – ez ma az egész világ uralkodó szlogenje. És ez a gazdagokat és hatalmasokat is érinti, bár egyéb téren teljesen nyilvánvaló, hogy az ő védekezési lehetőségeik nagyságrendekkel jobbak.

*

Hogyan érinti mindez Magyarországot? Most, a katonai diktatúra küszöbén még nem tudni, hogy a világban „elöl járunk”, vagy csak követjük az általános tendenciát – az első szcenárióra gondolok itt. Annyi bizonyos, hogy ha a válság nyomán a német tőke elveszti érdeklődését hazánk iránt, akkor az Európai Unió teljesen magunkra fog bennünket hagyni. Ha csak ő maga is nem esik szét. És akkor végképp betagozódunk az autokrata, sőt helyenként diktatórikus Keletbe.

*

Létezik azonban a világ számára egy harmadik, optimista szcenárió is: kevesebbet termelünk és fogyasztunk, mint ma, de azt egyenlőbben osszuk el

– sok progresszív gondolkodó nemnövekedés koncepciója ez (lásd többek között Tony Turner, Mohandász Karamcsand Gandhi teóriáit). Ezzel enyhülhetne az ökoszisztéma terhelése, így megállhatna a világjárványok exponenciális növekedése is. Ez az alternatíva tehát nem csak igazságosabb, de az emberiség fennmaradása szempontjából egyben racionálisabb is.

És itt jön a bökkenő: kapitalista viszonyok között nem megvalósítható, mert a gazdasági hatalom, a termelési eszközök radikális átstrukturálása nélkül nem megy – ami egyet jelent a ma adott tulajdonviszonyok meghaladásával. És így egyet jelent a bérmunka meghaladásával is.

Ami maradna belőle – és kell is maradnia – az az egy meghatározott célért, célokért tett erőfeszítés, sőt sokszor áldozat fennmaradása. Az embereknek, ha emberek akarnak maradni, szükségük van arra, hogy valamiért a verítéküket hullassák, kreativitásuk csak így tud fennmaradni, kibontakozni. Mindebből következően ebben a modellben a cél sem nem a profittermelés, sem nem a létfenntartás, hanem a MÁSIK EMBER segítése lenne.

És hogy mindebből ne szülessen egy autoriter, sőt diktatórikus, az embereket totális megfigyelés alatt tartó és manipuláló világkormány – nos, ehhez kellenek az alulról szerveződő, baloldali civil mozgalmak.

Sőt mi több, ezen mozgalmak nélkül az itt vázolt optimista szcenárió megvalósulására nincs is esély. Az olasz munkásság körében erre már vannak jelek, a válság hatására megkezdődött önszerveződésük. Máshol már létező önszerveződési kísérletek erősödnek most fel. Hazánkban is az önzetlen segíteni akarás számos példájával találkozhatunk manapság.

Vágyfantázia mindez? Lehet, de hosszabb távon fennmaradásuk egyetlen lehetősége…