Ha hivatalosan még nem is, de minden jel arra mutat, hogy a végéhez közeledik a Demokrata Párt előválasztása: Joe Biden újabb nagyarányú győzelmet aratott Bernie Sanders felett, március 10-én több olyan államban is felülkerekedett a vermonti szenátoron, ahol a demokratikus szocialista politikus négy évvel ezelőtt győzelmet aratott Hillary Clinton felett.

A néhány hete még temetett Biden hamvaiból feltámadó főnixként tért vissza az előválasztás élvonalába, Barack Obama alelnöke a február végi dél-karolinai választás óta sorra nyeri a megmérettetéseket, és sikeresen szilárdította meg támogatottságát pártja centrista táborában. Ugyan még hátra van számos fontos állam, ahol Bernie Sanders még jó eséllyel rúghat labdába, de nem látszik, hogyan fordíthatna az egyre reménytelenebbnek tűnő helyzetén, és válhatna pártja jelöltjévé a novemberi elnökválasztáson Donald Trumppal szemben.

Kétségtelen, hogy Bernie Sanders saját maga is felelős azért, hogy az általa évek óta képviselt, az amerikai gazdasági-politikai status quo radikális megreformálását hirdető politikai forradalma nem volt képes átvenni a hatalmat a Demokrata Párt felett. Sanders talán túlságosan is bízott abban, hogy az őt rajongásig szerető fiatalok, politikai aktivisták majd akkora számban vesznek részt az előválasztáson, hogy ellen tudnak tartani azoknak a választói csoportoknak – vagyonos külvárosiak, idősebb szavazók – akik elutasítók a szenátor általános egészségbiztosítást, ingyenes állami felsőoktatást, progresszívebb adózást hirdető programjával szemben.

Bernie nem tudta országosan megismételni azt, ami a saját kis államában, Vermontban sikerült neki, vagyis hogy azok is mellé állnak, akik sok kérdésben merőben mást képviselnek (hiszen nem árt elfeledni, hogy a vermonti szavazók 2018-ban több mint kétharmados arányban választották őt újra, miközben 55 százalékuk a hivatalban lévő republikánus kormányzónak is bizalmat szavazott). Ez egy olyan kudarc, ami mindenképpen további elemzésre szorul, ehhez nem is férhet semmi kétség.

Ugyanakkor Bernie „bukásában” ennél sokkal nagyobb szerepet játszott az a tény, hogy a demokrata pártelit tagjai, élükön Joe Bidennel sikeresen hitették el a választókkal, hogy az elsődleges feladat most Donald Trump legyőzése kell hogy legyen, ez pedig minden egyéb szempontot felülír. A pártelit – és az azzal hagyományosan jó kapcsolatot ápoló, elfogultságát alig leplező mainstream média – támogatásának hála Bidennek nem kell mást tennie a jelöltség elnyeréséhez, mint fennhangon hirdetnie, hogy az USA-ra leselkedő legnagyobb veszély jelenleg maga Donald Trump, akit csak és kizárólag ő állíthat meg.

A hosszabb távú víziók – amelyekben Biden nem bővelkedik – most lényegtelenek, hiszen egy olyan haramia uralja a Fehér Házat, aki, ha még négy évig garázdálkodhat, akkor végérvényesen tönkreteszi a világ legnagyobb gazdasági-katonai hatalmát.

Az egykori alelnök ugyan több évtizedes karrierje alatt sok kérdésben képviselt védhetetlen álláspontot, és megszámlálhatatlan bakija volt az elmúlt években – de vele Amerika legalább visszatérne a normalitáshoz, az alapvető értékeihez, sugallják támogatói –  bár Biden nem segít tisztázni, hogy pontosan mik is lennének azok az alapvető értékek.

Ez az álláspont jól illeszkedik abba, amit a Demokrata Párt az elmúlt négy évben képviselt, kezdve a végtelenségig erőltetett, de végül eredménytelen Mueller-jelentéssel, egészen a tavalyi impeachment-fiaskóig, ahol a párt nagy öregjei már úgy festették le a helyzetet, mintha a tét Amerika elfasizálódásának megakadályozása lenne.

Ha az ember csak a CNN-n és az MSNBC helyzetjelentéseit követte az elmúlt években, akkor valóban könnyen tűnhetett úgy, hogy az Egyesült Államok a pusztulás szélén áll, és amennyiben Trumpot idén novemberben újraválasztják, akkor az USA, sőt hovatovább a teljes nyugati liberális demokrácia lehúzhatja a rolót.

Érdemes azonban picit elgondolkodni azon, hogy ezek az állítások mennyire megalapozottak, illetve mennyire a jelenleg ellenzékben lévő politikai tömb hatalomvágya inspirálja őket.

Amerika talán a világ leginkább intézményalapú demokráciája, ahol az állampolgárok akaratára épülő, a szűk elitekkel szemben a társadalom széles(ebb) rétegének elképzeléseit megvalósító politikai berendezkedés ereje nem csupán a különböző hivatalokat aktuálisan betöltő egyének döntéseiből, hozzáállásból, hanem az évszázadok során megszilárdult hagyományokból fakad. Ennek következtében egy amerikai elnök befolyása nem igazán terjedt tovább annál, amit ezek az intézmények megengednek neki.

Függetlenül attól, mekkora felhatalmazással lesz valaki az USA államfője, számos olyan hatalmi ág kontrollját kell elfogadnia, ami fölött nincsen közvetlen befolyása: kezdve a tagállamok választott bíróitól, akik – ahogy az elmúlt évek tapasztalatai mutatják -, simán keresztbe tehetnek az elnök döntéseinek, egészen a legtöbb esetben a főhatalmat betöltő személlyel ellentétes politikai elképzelésekkel rendelkező tagállami kormányzókig, kongresszusi képviselőkig, akik a parlamentáris demokráciához szokott európai szemnek elképzelhetetlen szinten csuklóztathatják az elnököt, ha az olyat tesz, ami nekik, összehasonlíthatatlanul kisebb társadalmi legitimitású döntéshozóknak nem a kedvére való.

Ebből következőben Trump hiába tűnik botrányos, mindent precedenst megtagadó vezetőnek, eddigi négyéves elnöksége során pont annyira volt korlátozva a hatalomgyakorlásban, mint a mainstream normáknak megfelelő elődjei.

A bevándorlásellenes elnököt ugyanúgy megakadályozhatta a Washington állami bíróság a muszlim országokra kiterjesztett beutazási tilalom bevezetésében, mint ahogy az Obama-kormányt bíróság elé citálhatta néhány republikánus kormányzó, miután az kiterjesztette az egészségbiztosítást.

A néha autokrata hangokat megütő New York-i milliárdost az ellenzéke bármiféle törvényhozási többség nélkül ugyanúgy megakadályozhatta a DREAMER-ek (az országba egykor kiskorúként, vízum nélkül beutazók) deportálásában, mint ahogy a republikánusok elszabotálhatták Obama fegyvertartást-szigorító rendelkezéseit.

Éppen ezért eleve téves Donald Trumpot az elmúlt idők legveszedelmesebb elnökének beállítani. Csak mert az összeférhetetlenség és a reality tévék műanyag világának bűzét árasztó kormánya teli volt holmi szerencsétlen banánköztársaságokat idéző botrányokkal, napi rendszerességű lemondásokkal, még nem gyakorolt akkora hatást az USA működésére, mint mérsékeltebb, államférfiúi magasztosságot sugárzó elődei.

George W. Bush lehet ezerszer megnyerőbb személyiség volt Trumpnál (vagy akár az ellene induló demokrata aspiránsoknál), de elnöksége nyolc éve alatt mindennapossá váltak az amerikaiak által elkövetett emberiség-ellenes bűncselekmények a Közel-Keleten és a befolyásos gazdasági érdekcsoportok korábban sosem látott módon kaptak szabad kezet Amerika irányításában.

Bill Clinton lehet sokkal inkább képviselte a kilencvenes évek középosztályának optimizmusat és „józan paraszti eszét” machiavellista politikai kihívóinál, de két ciklus alatt sikeresen deregularizálta a tőzsdét, tette még rasszistábbá az igazságszolgáltatást, építette le a jóléti államot, és tagadta meg szinte a létezést jogát is azoktól a nem-heteroszexuális amerikaiaktól, akik az életüket áldozták volna a hazájukért a hadseregben. Ezek ezerszer komolyabb súlyú változások voltak, mint hogy a cizellált obamai szónoklatok után az USA feje helyesírási hibáktól hemzsegő tweetekben kommunikál a világgal és, hogy egy egészségtelenebb tízéves érettségével veszi a felé irányuló kritikát.

Trump relatív jó újraválasztási esélyeit éppen az adja, hogy inkompetenciájának hála nem tudott valós befolyást gyakorolni országa működésére.

Nem egy Ronald Reagannel állunk szemben, aki 1984-ben úgy került elsöprő többséggel újraválasztásra, hogy az azt megelőző négy évben a neoliberális kísérletével kisebb recesszióba, eladósodottságba vezette a hazáját, hadat üzenve az akkor még relatíve befolyásos szakszervezeteknek és alapjaiban kérdőjelezve meg az olyan uralkodó alaptéziseket, mint hogy a társadalom vagyonosabb tagjainak a magasabb adókon keresztül kell kivenniük a részüket a közteherviselésből.

Jelenleg van egy olyan elnök, aki tétlenségének következtében szárnyal az alapvető működésében érintetlenül hagyott gazdaság, és a NATO-s emberkedései ellenére ugyanaz a szövetségi rendszer biztosítja Amerika zavartalan dominanciáját a nyugati féltekén, amivel szemben a populista elnök sokkal kritikusabb álláspontot képvisel internacionalista elődeinél.

Persze félvállról sem szabad venni Donald Trump eddigi három éves ténykedésének negatív következményeit: amióta ő az elnök, az USA kilépett a Párizsi Klímaegyezményből, felmondta a nyilvánvalóan nem tökéletes, de a Közel-Kelet stabilitásához létfontosságú iráni atomalkut, illetve súlyosabb szintre emelte az ország déli határához érkező menekültekkel szembeni embertelen bánásmódot.

Ám azt nem szabad elfelejteni, hogy ezek a fejlemények sok tekintetben inkább tanúskodnak a Republikánus Párt radikalizálódásáról, mint egy egyszeri anomáliáról. A párt 2016-os előválasztásának tizenhét résztvevője közül pontosan tizenheten ellenezték az iráni atomalkut, Trumpot pedig 2017-ben az akkor 52 fős republikánus frakcióból 22 szenátor sürgette egy nyílt levélben a Párizsi Egyezményből való kilépésre. A párt általános jobbratolódásának következtében így ezek a döntések inkább jelenítik meg a republikánusok jelenlegi mainstreamjét, mint valami szélsőséges vadhajtást.

Az egyetlen lényeges különbség, hogy Trump ezt a mianstreamet párttárásaihoz képest példátlanul botrányos köntösbe csomagolja. Ennek hála pedig anélkül lehet őt vehemensen támadni (ahogy azt az elmúlt években láthattuk), hogy mélyebbre ásnánk a bugyuta megszólalásainál, páratlan hozzá nem értésénél.

Az elnök stílusa azoknak is átélhetővé teszi a politikáját, akiket az valójában nem is érint negatívan. Mára már közhely, hogy a demokraták 2018-ban úgy vették vissza a Képviselőházat, hogy sikeresen szólították meg azokat a vagyonosabb külvárosiakat, akik korábban évtizedekig a republikánusokat támogatták. Ezeket a szavazókat nem a status quo-val szembeni elégedetlenségük motiválta korábbi pártjuk elhagyására, hanem az, hogy két év alatt elegük lett a napi szintű botrányokból és a republikánus államfő „államférfiúhoz nem méltó’ viselkedéséből – éppen ezért a demokratáknak elég volt azt hirdetniük, hogy ők véget vetnének ennek az ámokfutásnak.

A jelölti vitákon több centrista aspiráns is amellett érvelt, hogy a pártnak olyan elnökjelöltet kell választania, aki elnyeri ezeknek a felső-középosztálybeli szavazóknak a szimpátiáját, akik a párt jövőbeli bázisát adhatják. Ebből az látszik, hogy a demokrata pártelit úgy döntött, elsősorban azokat az amerikaiakat fogja képviselni, akik a kertvárosi otthonaik kényelmében a Trump-elnökség összes negatívumától megszabadulhatnának a tévéik kikapcsolásával. Akiknek nem jelent gondot az egészségük megőrzése, a számlák kifizetése, a gyerekeik iskoláztatása. Akik nyertesei annak a gazdasági berendezkedésnek, ami emberek tízmillióinak teszi pokollá a létezést is, akiknek tényleg nincs komolyabb gondjuk az életben, mint hogy milyen botrányos kijelentéseket tesz az elnökük.

Ahogy négy évvel ezelőtt Donald Trump el tudta hitetni a rozsdaövezet munkásaival, hogy nem az amerikai kapitalizmus teszi tönkre az életüket, hanem a Mexikóból érkező bevándorlók – úgy a demokrata pártelit is képes volt elérni, hogy a szavazóik ne a rendszert akarják megváltoztatni, hanem a hivatalban lévő elnökben lássák minden probléma forrását. Hogy a klímaváltozásért, a fegyveres erőszakért, az idegengyűlöletért ne a befolyásos érdekcsoportok lobbiját, a rasszista igazságszolgáltatási rendszert, hanem csak és kizárólag egy trash-reality celebet hibáztassanak.

A politika halálát mindig az mutatja, amikor az aktuális ellenzék az éppen hatalmon lévők megszállottjává válik, és a saját elképzeléseiért való kiállás helyett egyedül a hatalom megszerzésében válik érdekeltté. Ezt látjuk Magyarországon már lassan tíz éve, ez vezetett a demokraták 2004-es és a republikánusok 2012-es bukásához is.

Ennek a megszállottságnak következtében pedig a pártelit mindent megtesz azért, hogy hatalomhoz való jogukat senki se kérdőjelezhesse meg, még akkor is, ha ehhez azt a jelöltet kell kiiktatniuk, aki a mezőnyben egyedüliként rendelkezik egy vízióval, ami gyökeresebb változást hozna annál, hogy demokrata vagy republikánus-e az ország vezetője.  A demokrata hatalmi elit Sanders ellehetetlenítésével mit üzen a kizsákmányolt munkásoknak, az erőszak és kilátástalanság szegregátumaiba üldözött etnikai kisebbségeknek? Csupán annyit, hogy innentől nem egy New York-i milliárdos, hanem egy delaware-i ex-szenátor hagyja majd őket cserben.

Bernie Sanders felívelését látva sok önmagát mértékadónak mondó médium kongatta meg a vészharangokat, hogy a vermonti szenátor jelölésével megismétlődik 1972, amikor Richard Nixon földcsuszamlás-szerű győzelmet aratott a radikálisnak mondott George McGovernnel szemben. Mi volt McGovern bűne, amivel elidegenítette magától az akkor befolyásos demokratákat? Például az, hogy a vietnámi háború azonnali befejezését és a szegényeknek járó alapjövedelem bevezetését hirdette. Hovatovább alelnök-jelöltje egy depresszióval küzdő szenátor, Thomas Eagleton volt, aki kénytelen volt visszalépni a versenyből miután kiderült, kórházi kezelést kap mentális betegségére.

McGogern radikális változást hozó ígéreteivel csupán egyetlen államban és Washington DC-ben győzött, és sokak szerint ez a sors várna a demokratákra idén is, ha Bernie Sanderst jelölnék: az állami egészségbiztosítással és a diákhitelek eltörlésének szimpatikus elképzeléseivel kampányoló politikus megalázó vereséget szenvedne Trumppal szemben, ezért veszélyes őt választani kihívójául.

Ezt az érvelést hallva akaratlanul is felmerül a kérdés a politikát nem hivatásként gyakorlókban, hogy mi a fontosabb: a hatalom mindenáron való megszerzése vagy a fontos ügyek mellett való bátor kiállás? Jobb saját magunkat arcon köpve győzni, mint emelt fővel veszíteni, tudván, hogy nem hoztunk nemtelen kompromisszumokat, és a saját pozícióinknál jobban érdekelt minket tágabb közösségünk mindennapjainak jobbá tétele?

Persze lehet azt mondani, hogy ez nem több holmi szélsőbalos idealizmusnál, és ideje lenne már leszállni a magas lóról, és szembenézni a jéghideg valósággal. Lehet legyinteni, és azt mondani, az erkölcsi győzelem mit sem ér, amikor a tét az ország túlélése. Ez valóban igaz is lenne abban az esetben, ha tényleg ez forogna kockán. De ahogy a fentebb leírtakból kiderült, 2020-ban nem áll fenn ilyen vészhelyzet az Amerikai Egyesült Államokban. Még négy év Trump nem fasizmust, pusztulást, csendet és havat és halált hozna, hanem egy egyre diszfunkcionálisabb politikai-gazdasági rendszer továbbélését.

Így a kérdésnek elsősorban nem annak kellene lennie, hogy melyik demokrata aspiránsnak van a legnagyobb esélye a kormányrúd átvételére Trumptól novemberben. Hanem hogy a párt felvállalja-e, hogy az amerikai status quo – bár sok tekintetben még nekik is kedvező -, de fenntarthatatlan és erkölcstelen, ezért pedig alapjaiban kell szembehelyezkedni vele, még akkor is, ha ez rövidtávon vereséget eredményez.

Ezt már csak azért is érdemes lenne megtenniük, mivel a Demokrata Párt volt az, amely történelme során többször is képes volt kilépni a komfortzónájából, hogy megtegye azt, ami erkölcsileg helyes. A demokraták voltak azok, akik bevállalták a déli államok egypártrendszerének és a szinte garantált kongresszusi többségnek a feladását, hogy felszámolják az afroamerikaiak szegregációjat. Ők voltak azok, akik az 1929-es világválság után fel merték vállalni az állam olyan fokú gazdasági szerepvállalását, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Az ő egyik legnagyobb ikonjuk mondta azt, hogy „Úgy döntöttünk, hogy még ebben az évtizedben eljutunk a Holdra, és megteszünk más, ehhez hasonló lépéseket. Nem azért, mert a feladat könnyű, hanem azért, mert nehéz…”.  Illetve azt, hogy „A konformitás a szabadság börtönőre és a növekedés ellensége”.

Lehet azt mondani, hogy a politika több annál, mint az ideológiai tisztaság és a saját nézeteinkbe vetett megkérdőjelezhetetlen hit. Azzal is lehet érvelni, hogy történelmi példák megmutatják, hogy az ilyen típusú ideológiai dogmatizmus mennyi problémához vezethet.

Ám azt nem lehet szó nélkül hagyni, amikor azt látjuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok, az ország, amely évszázadok óta példázza, hogy egy demokráciában is lehet valódi változást elérni – úgy dönt, elszalasztja a lehetőségét annak, hogy egy olyan politika mellett foglaljon állást, amely az egész világ számára mutathatná meg, hogy lehetséges meghaladni azt a politikai-gazdasági rendszert, amely csak egy egyre szűkülő elit számára garantálja a boldogulást, az út szélén hagyva mindenki mást.