„A statisztika olyan, mint a bikini: sok mindent megmutat, de a lényeget eltakarja.” 

(Aaron Levenstein)

„2014 és 2019 között a nominális keresetek 60, a reálkeresetek közel 50 százalékkal nőttek. A KSH jövedelemstatisztikája szerint a háztartások jövedelme ebben a hat évben összesen 28 százalékkal emelkedett.

Csakhogy a GKI Gazdaságkutató Zrt. 1000 fős, havonta elkészített, reprezentatív lakossági felmérésének adatai alapján az emberek jelentős része ezt nem érzi”

– írja a hvg.hu.

„Ugyanakkor a nagy többség, a háztartások háromnegyede az elmúlt hat évben rendre változatlannak vélte pénzügyi helyzetét” – olvasható a GKI közleményében.

Nos, hogy az emberek nagy része miért nem érzi úgy, hogy nem javult a pénzügyi helyzet, annak ellenére, hogy szép emelkedést mutatnak a statisztikák, annak nagyon egyszerű oka van: azért nem érzik úgy sokan, hogy javult volna a pénzügyi helyzetük, mert a háztartások nagy részének nem javult a pénzügyi helyzete. Vagy legalábbis nem javult számottevően.

Lássuk a részleteket!

A KSH-statisztika szerint szépen nőttek a reálkeresetek, de még a reáljövedelem is (lásd az ábrát lentebb), de a KSH kereseti statisztikájával két nagy probléma is van: egyrészt, mint tudjuk, ez csupán a munkavállalók egy részének a kereseti átlaga, másrészt pedig átlag és nem medián.

Azt tudtuk, hogy a kereseti statisztika csak az 5 főnél többet foglalkoztató vállalatoknál foglalkoztatottak kereseteinek átlagát mutatja, de 2019. decembere óta azt is tudjuk, a Székely Sándor országgyűlési képviselő közérdekű adatigénylése nyújtott válaszból, hogy csak 2852357 alkalmazott fizetésének az átlagát közli a statisztikai hivatal. Az összes foglalkoztatott létszámából kivonva megadott számot kiderül, hogy a KSH kereseti statisztika 1,7 millió munkavállaló keresetével egyáltalán nem foglalkozik. A hiányzó 1,7 millió kereseti adat ráadásul alapvetően átlag alatti adat, hiszen a mikrovállalkozások, önfoglalkoztatók jellemzően alacsonyabb munkabéreket képesek kifizetni (az alacsonyabb termelékenységük okán), mint a nagyobb vállalatok.

A kereseti átlag tehát erősen torzít felfelé a számbavétel módszertanából adódóan.

Másrészt az átlag jellemző módon szépen tud növekedni akkor is, ha kevesek bére gyorsan növekszik, míg sokan keresnek kevéssel többet. Ahogy mondani szoktam, ha Mészáros Lőrinc és az én átlagos vagyongyarapodásunkat nézem, akkor boldognak kéne lennem, de nem vagyok az és ugye ki sem kell fejtenem, hogy miért. A statisztikai jelzőszámok közül a medián – mediánkereset – alakulása relevánsabb mutató, mert az azt mutatja, hogy hogyan alakul az a kereseti összeg, ami alatt és felett találhat a keresetek fele – fele. Az átlagkereset 2014-ben 21,5%-kal haladta a meg a medián keresetet (számokat lásd itt), és mivel nincs okunk feltételezni, hogy a különbség a két mutató között jelentősen változott volna, így valószínűsíthetjük, hogy a mediánkereset (ami alatt az összes kereset 50%-a található) korántsem nőtt olyan mértékben, mint az átlagkereset.

Ha már beástuk magunkat a statisztikába, akkor azt is vegyük észre, hogy mekkora az eltérés az átlagkereset és az átlagjövedelem változása (reál) között! A jövedelem egy része csupán a piaci jövedelem (amelynek egy része a bérjövedelem), a másik rész az úgynevezett társadalmi jövedelem (nyugdíj, segély, családi pótlék, stb.). Míg a piaci jövedelmek, legalábbis a jövedelemtulajdonosok egy része számára (Lőrinc) meredeken emelkedtek az elmúlt években, addig a társadalmi jövedelmek egy jelentős része egy forinttal sem emelkedett.

Az öregségi nyugdíjminimum például 2010 óta 28500 forint, amivel nem az a baj, hogy sok nyugdíjas élne ilyen kevés jövedelemből (nem), hanem az, hogy számos szociális juttatás szintjét ehhez képest állapítják meg különböző jogszabályok, amelyek összege ezért immár 10 éve változatlan. A GYES összege, hogy egy konkrét társadalmi jövedelmet is említsek, például megegyezik a mindenkori nyugdíjminimum összegével, így maradt 28500 forint az elmúlt évtizedben. Akik egyáltalán nem rendelkeznek, vagy nem rendelkeznek számottevő munka- és tőkejövedelemmel, azaz mindazok számára, akik alapvetően társadalmi jövedelemből élnek (nyugdíjasok, szociális ellátásokból élők, stb.) a társadalmi jövedelem nem vagy alig emelkedését nem korrigálja felfelé az emelkedő piaci jövedelmek emelkedő dinamikája (keresetek, osztalék, kamat, stb.)

Sokak számára tehát messze nem nőttek úgy és nem emelkedtek annyival sem a keresetek, sem a jövedelmek, ahogy a statisztika, pontosabban a statisztikai átlag sugallja.

A reálkeresetek és a reáljövedelmek alakulásának azonban csak az egyik összetevője a nominális keresetek és jövedelmek alakulása (számláló). A másik összetevő a hazai árszínvonal változása, vagyis az infláció (nevező). E kettő alakulásának dinamikája adja a reálkereset és a reáljövedelem alakulását. Azt állítottam, hogy a számláló felülbecsült és átlag mivolta elfedi a különböző társadalmi csoportokban nagyon is eltérően alakuló jövedelemváltozásokat. De mi a helyzet az inflációval, hiszen az egyformán érint mindenkit, nem? Azt legalább jól méri a KSH? Nos, sajnos itt is vannak problémák.

Egyfelől az infláció egyáltalán nem érint mindenkit egyformán.

Az átlagos árváltozás mögött ugyanis számos konkrét különböző árváltozás van. Ha a hús 10%-kal drágult, az alma ára pedig nem változott, akkor az ezek eredőjeként számolt „infláció” egészen mást fog jelenteni annak, aki fogyaszt, illetve és aki nem fogyaszt húst. A különböző társadalmi (jövedelmi) csoportok eltérő fogyasztási szerkezete evidencia (lásd következő ábra), és a KSH adataiból az is egyértelmű, hogy az alacsony jövedelmű csoportok által magasabb arányban fogyasztott javak (élelmiszerek) ára gyorsabb ütemben nőtt az elmúlt évek során, mint az egyéb árufőcsoportok átlagára. 

Ahogy egy korábbi cikkemben írtam:

az alacsonyabb jövedelműek fogyasztási szerkezetében meghatározóbb szerepet játszó javak ára gyorsabban emelkedett, mint a magasabb jövedelműek által fogyasztott javaké.

Ami a mérést magát, azaz a KSH módszertanát illeti, itt is támadhat kritikai észrevételünk. Az egyik kritika a KSH által használt módszertannal szemben az ingatlanpiaci és lakásbérleti piaci árváltozások alulsúlyozása a fogyasztói kosárban (a statisztika z átlagos fogyasztóra szabott fogyasztói kosár teljes árának változását veszi alapul). A KSH által képzett árindexben igen csekély súllyal szerepel a lakások és a bérleti díjak (albérletárak) emelkedése. „Magyarországon az infláció számításánál az ingatlan (tulajdonképpen a bérleti díj) áremelkedés nagyon kicsi (1,5 százalékos) súllyal esik latba. (Ellentétben ezzel például a csehek néhány éve jelentősen megnövelték az ingatlanok súlyát az infláció számításához használt fogyasztói kosárban, most 10 százalékos súllyal veszik figyelembe a saját tulajdonú ingatlanok áremelkedését. A cseh metodikával Magyarországon már több éve 5 százalék körül lenne az infláció.)” – írja Móricz Dániel az Index pénz beszél blogján. 

A másik probléma bizonyos szolgáltatások meglepően alacsony súlya a mért fogyasztói kosárban. Háztartási javítási szolgáltatások, takarítás, gyermekfelügyelet, ezek a szolgáltatások a valóságos tapasztalathoz képest kisebb szerepet kapnak a konstruált átlagfogyasztó fogyasztói kosarában. Az ok itt abban keresendő, hogy a KSH a valós fogyasztási statisztikákból kiindulva hozza létre a fogyasztói kosarat, a rendelkezésre álló fogyasztási statisztikák azonban csak és kizárólag a piacon legálisan vásárolt termékek és szolgáltatások mennyiségeit mutatják. A feketegazdaságban vásárolt és elfogyasztott szolgáltatások és termékek mennyisége kimarad az aggregátumokból. Magyarul azért szerepel csekély súllyal a gyermekfelügyelet a KSH fogyasztói kosarában, mert a háztartások ezt a szolgáltatást zömmel nem legális (mérhető) módon veszik igénybe.

A harmadik probléma a minőségi változások kezelése – amelyről bővebben olvashatunk például itt –, aminek következtében az újabb technológiákat tartalmazó termékek magasabb árának egy részét veszi csak figyelembe a statisztika valóságos áremelkedés gyanánt, míg egy részét (az árkülönbség 50%-át) a minőség javulásának áraként tekinti. Ekképpen adódik például a tartós fogyasztási cikkek esetében végső eredményként egy árufőcsoportos árcsökkenés, miközben a valóságban mi magunk ezt nem tapasztaljuk meg. A piacon nem lesz a mosógép vagy a hűtőgép évről évre egyre olcsóbb. A hétköznapi tapasztalat az, hogy nagyjából ugyanazért az árért (vagy drágábban) tudunk új hűtőt venni, olyan minőségileg új funkciókkal, amiket egyébként nem kértünk. Nem dönthetünk, hogy a tavalyit kérjük-e olcsóbban, vagy az ideit az új elemekkel drágábban. És a KSH majd nem veszi figyelembe a drágulást, hiszen nem az eredeti drágult, hanem az új funkcióért fizetünk többet.

Szóval „értjük”, hogy a KSH miért mondja, hogy a „tavalyi hűtő” olcsóbb lett, csakhogy mi nem tudjuk megvásárolni a tavalyi hűtőt a piacon.

Összegezve: az infláció hátrányosabban érinti az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezőket és a mérési módszertan bizonyos elemei miatt lefelé torzít.

Mindebből az következik, hogy bizonyosan vannak, valószínűleg nem is kevesen, akik jobban élnek (reálkereset, reáljövedelem értelemben) Magyarországon, mint egy, kettő, öt, vagy tíz évvel ezelőtt. De ne csodálkozzunk – a fentieket figyelembe véve –, ha nagyon sokan, a társadalom nagyjából kétharmada nem érzi úgy, hogy jobbá vált volna az anyagi, pénzügyi helyzete. Nem vált.

Akik makrogazdasági-statisztikai levezetést szeretnének olvasni arról, hogy miért nem nőhettek a reálbérek Magyarországon olyan ütemben, hogy a KSH vonatkozó statisztikája mutatja, az olvassa el Oblath Gábor „A magyarországi bér-paradoxon” című írását a Portfolio.hu-n.