Orbán Viktor már 2009-ben Kötcsén megüzente, hogy a Fidesz alatt a kulturális elit nem választhat bizonyos létformákat, már amennyiben „szépen, nemesen és választékosan kíván élni” – azaz, ha továbbra is az elithez szeretne tartozni. Mára bebizonyosodott, hogy ez azt jelentette, az értelmiségnek az a dolga, hogy a politikai felhatalmazást nyert hatalmat segítse és szolgálja, hiszen a szemünk előtt zajlott le a kultúra szabadságának lerombolása az elmúlt 10 évben.

Erre mutatott rá Rényi András művészettörténész a Háttal Európának – A kultúra, az oktatás, a tudomány és a média leépítése Magyarországon című jelentés sajtóbemutatóján kedden. Az átfogó tanulmányt az Oktatói Hálózat adta ki, és 30 független magyar értelmiségi mutatja be, milyen szisztematikusság fedezhető fel abban, ahogy az Orbán-rezsim szép lassan kivéreztette a művelődés különböző területeit.

Az újságokból napi szinten lehet értesülni az aktuális „ellenségre” lesújtó intézkedésekről, arra viszont nem nagyon volt még kísérlet, hogy a mélyebb összefüggéseket is érthetően tálalják. Pedig most erre van szükség: komplett rendszerkritikára.

A sajtótájékoztatón 7 oktató mutatta be a kiadvány egyes fejezeteit, miközben az OHA további tagjai és ellenzéki képviselők ezzel párhuzamosan az Európai Parlamentben is prezentálták a tanulmányt angolul. Ugyanis szeretnék megmutatni az uniónak, hogy itt nem egyszerűen a fékek és ellensúlyok lebontásáról van szó, hanem az európai értékekkel szembemenő kormányzásról. Mindezt pedig fontos lenne látni Brüsszelben is, ugyanis a szakértők úgy vélik, más országokban is megtörténhet ugyanez, és az EU-nak fel kell készülnie, hogyan kezelje ezeket a problémákat. Az alábbi területekkel foglalkozott a szakanyag, amely – szögezték le a szerzők – nem politikai dokumentum, de ha annak minősül, az is csak a helyzetet minősíti.

Kulturális politika

Az első részben Bozóki András politológus a kultúra homogenizálásáról beszélt:

„A nemzet a hivatkozási alap. Ha kereszténységre hivatkoznak, az is homogén, tehát nem az, amiről mondjuk Ferenc pápa gondolkodik. Ennek megfelelően a kultúra politikai célokat is szolgál, a hatalomnak van alárendelve, a célja pedig az, hogy egy meg nem nevezett, vagy olykor megnevezett ellenféllel szembeni harc eszközéül szolgáljon” – mondta el Bozóki.

A politológus utalt arra is, hogy Demeter Szilárd éppen néhány napja mondta azt az Inforádióban, hogy most nem békeállapot van, hanem háború, ez a kreált „harci viszony” pedig pont az, aminek keretében gyökerestül megváltoztatták a 2010 előtti állapotokat. De hogyan is ment ez végbe?

• Az egyik az intézményrendszerek megkettőzése. Bozóki itt a kormányközeli Magyar Művészeti Akadémia létrehozását hozta fel példának, de több példa is akad a fejezetben erre. A lényeg, hogy a folyamat mindig ugyanaz: kitömik őket pénzzel, majd a régi, ugyanazon szerepet ellátó szervezetet forrásmegvonással kivéreztetik. Ez a végletes centralizálás egyik hatékony eszköze.
• Ehhez kapcsolódóan a másik, hogy nincsenek már szakértő kultúrpolitikusok, államtitkári vagy miniszteri szintek, „hűbérurak igazgatják a kultúrát”. Bozóki szerint érezhető, hogy a cél a belső káosz, amit csak a vezető lát át, így saját akarata szerint alakíthatja át a rendszert.
• A kulturális területek önállóságának visszavétele szintén sarkalatos pontja a kormány kulturális politikájának: már nem a tartalom a fontos, hanem hogy az alkotók vagy intézmények „velük vannak-e vagy ellenük”.

Szimbolikus politika

Rényi András a szimbolikus politikát, azaz a kulturális-világnézeti üzenetek jellemzőit foglalta össze. Ő és szerzőtársai megállapították, hogy a rezsim tetemes költséget fordít a NER belső legitimációjára, és ennek fontos része az identitás építését megcélzó politizálás.

„Orbán kormányzása egészét politikai kormányzásként aposztrofálja, ami a hatalom megtartását és tovább szilárdítását jelenti, minden szakpolitikai megfontolással szemben” – kezdte összefoglalóját.

• A Fidesz szimbolikus politikájának egyik fő jellemzője, hogy Orbánnal céltudatos, vas akaratú vezető személyében garantálja a magyaroknak a fizikai védelmet és biztonságot, miközben folyamatosan fenntartják a fenyegetettség és a félelem pszichózisát. Annál erőteljesebben generálható az összetartozás érzete, minél egyszerűbben definiálhatóak a nemzet összellenségei.
• Az etnikai alapú és a határokon túlnyúló nemzetegyesítésre fókuszáló identitáspolitika fontos eleme még az is, hogy a hivatalos nemzetpolitika a határon túli magyarokat a nemzettest részének tekinti, miközben a nemzeti szimbólumokat is kisajátítják politikai célokra. A nemzeti összetartozást a faji, vérségi alapon a magyar őstörténet szimbólumaira építik.
• Fontos látni, hogy a propagandájuk a társadalmi hierarchia alsó fokain álló csoportok lojalitását hivatott fenntartani, és igyekszik elterelni a figyelmet arról, hogy eközben a társadalmi egyenlőtlenségek folyamatosan nőnek, a Fidesz gazdaság- és társadalompolitikája pedig elsősorban a tehetősebb középosztály érdekeire koncentrál.

Közoktatás

Bajomi Iván szociológus a közoktatás területéről beszélt. Ahogy eddig, itt is a központosítás volt az egyik legfőbb tétel. A szerző szerint jól látható, hogy rögtön 2010 után el is kezdték az iskolák államosítását (lásd: KLIK), és bár az ürügy minderre az esélyegyenlőség növelése volt, valójában a PISA-tesztek évről évre kimutatták, hogy ebből semmi nem valósult meg, sőt – a szakadék tovább nőtt.

Ez azt jelenti, a közoktatás még azt az alapvető feladatát sem tudja jelenleg ellátni, hogy csökkentse a társadalmi különbségeket. Hozzájárul ehhez többek között a tankötelezettség idejének csökkentése, valamint az előző kormányok deszegregációs programjainak a leállítása is.

Mindez pedig nemcsak a diákok helyzetét nehezíti, hanem a tanárokét is. A KLIK-kel elvették az oktatásban dolgozók autonómiáját, lecsökkent a szabad döntések száma:

„A központosítás lehetővé teszi, hogy a rendszerben a gondolatok érvényt kapjanak: például a heti 5 testnevelés óra beiktatása úgy, hogy ehhez nincsenek meg a kellő feltételek. Ehhez képest azt tapasztaljuk, hogy a közoktatás nyitottá vált a felülről jövő beavatkozásokra, lehetővé téve azt, hogy olyan tartalmak kerüljenek előtérbe az oktatásban, amik az ideológiához kapcsolódnak, de gyakran ellentmondanak a tudománynak.”

Bajomi felsorolta még fő problémaként a tankönyvek ideologikusságát és megkérdőjelezhető minőségét, az iskolai lőterek bevezetéséről szóló terveket, valamint – akárcsak a kultúránál – a közoktatás mögül is eltűnt a tudományos, szakértői bázis, helyette maradt az indoktrináció.

Eközben nagyon egyenlőtlen a források elosztása is, itt is az „annak adunk, akinek mi akarunk” elve érvényesül, hiszen az egyházi iskolák kiemelt támogatásban részesülnek. Ahogy egyébként korábban mi is megírtuk a Mércén, jelenleg az állami iskolákban tanuló diákokra fejenként 80 ezer forint jut, míg az egyházi intézményekbe járó gyerekekre fejenként 320 ezer forint.

Felsőoktatás

Máté András filozófus az elején leszögezte, hogy az egyetemi autonómia nem egy „liberális rigolya”, ez Európában a középkor óta alapvetés – kivéve nálunk. A felsőoktatási törvényben ugyanis nincs is benne ez a szó, az viszont annál inkább, hogy nem a kutatás és tanulás szabadsága, hanem a nemzet lelki és szellemi megújítása a fontos. Az indoktrinációs tendenciák tehát még itt is kiütköznek, akárcsak a szimbolikus politika alappillérei.

Problémának nevezte meg azt, hogy az egyetemektől elvették a rektorválasztás jogát, amit aztán visszaadtak, de csak akkor, amikor már kinevezték az intézmények élére azokat a kancellárokat, akiket ők akartak.

Máté szerint a „rövid pórázon tartás” technikái főleg financiális természetűek: a minisztérium diszkrecionális döntéseitől függő összegek aránya 10%-ról 25%-ra nőtt, miközben az államilag támogatott helyeket drasztikusan visszaszorították az állami egyetemeken, és inkább az egyházi egyetemeknek kedveztek az ingyenes oktatást biztosító helyekkel.

„Egyetlen intézmény volt, amire ezzel nem lehetett hatni: a CEU” – összegezte a filozófus.

A probléma pedig itt is a társadalmi különbségek növekedése és a diákok esélyegyenlőségtől való megfosztása. A számok ugyanis azt mutatják, amíg 2009-ben az EU-s átlag körül volt a felsőoktatásban tanuló magyarok aránya (62%), addig 2017-re az Unióban ez 75% lett, itthon pedig 51.

„Egy ilyen szűkítés mindig a leggyengébb háttérből jövők kiszorítását jeletni: az, hogy a hátrányos helyzetből a tanuláson keresztül vezessen ki az út, gyakorlatilag évről évre lehetetlenebb”.

Tudomány

Kenesei István nyelvész arra emlékeztetett beszédében, hogy a CEU elküldésekor még senki nem gondolta volna, hogy a következő célpont a Magyar Tudományos Akadémia lesz, ugyanis az egy meglehetősen konzervatív intézmény. Mégis, a 2018-as sajtóhadjáratot valódi intézkedések követték, amelynek eredményeképpen az MTA elveszítette a kutatóhálózatát, a kutatóhálózat pedig az autonómiáját.

A központosítás a kulcs a tudomány területén is, hiszen a kutatóhálózat költségvetését a Palkovics László által vezetett Innovációs és Technológiai Minisztérium alá rendelték.

Kenesei hozzátette, korábban alulról felfelé történt a kutatás megszervezése felügyelőkkel, igazgatókkal, tanáccsal és közgyűléssel, de ezt felrúgták. Az új intézményi struktúra közvetlen hozzáférést biztosít a kormányzatnak a nemzetközi pályázatok, mindenekelőtt az Európai Unióból érkező kutatás‐fejlesztési keretprogram, a Horizont Európa révén érkező forrásokhoz.

A miniszteri nyilatkozatokból az derül ki, hogy a műszaki-természettudományos kutatások kiemelt támogatást kaphatnak, miközben a történettudomány terén az emlékezetpolitika áll a középpontban. E téren az önálló kutatóintézeteket felszámolták, és a kormány saját emlékezetpolitikájának megfelelően hozott létre egy újat, neki kedvezőt – ismét egy húzás, amit a kulturális politikánál is láthattunk.

Ahogy az a kiadványban olvasható, a cél valószínűleg az, hogy hegemón helyzetbe hozzák a hivatalos történetírást és a tudományosság látszatát kölcsönözzék a magyar történelemmel kapcsolatos kormányzati narratíváknak.

Kulturális örökség

A kulturális örökségeket illető kormányzati politikáról Lővei Pál művészettörténész számolt be az eseményen. A fő probléma, hogy 2012-ben feloszlatták a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt, és azóta az állami műemlékvédelem megszűnt Magyarországon, miközben szétszóródott a személyi állomány, fellazultak a szakmai kapcsolatok, a szakmai eszmecsere fórumai pedig nem léteznek többé.

„A lényegi döntéseket a politikai vezetés határozza meg, a legkisebb lehetősége sem maradt meg annak, hogy egységes, országos szakmai szempontok érvényesüljenek” – mondta el Lővei.

További aggodalomra ad okot az is, hogy már bármelyik műemlékkel kapcsolatos terv kiemelt beruházásnak nyilvánítható, ezáltal pedig kivonható a hatósági ügyintézés szabályai alól, és így szabadon végbe mehetnek az „értelmetlen presztizsberuházások”.

A művészettörténész itt a Budai Várnegyedet hozta példának (emlékeztetőül: többek között a Pénzügyminisztérium is itt kezdett el építkezni, és mivel a kormány kiemelt beruházásnak minősítette, nem kellett építészeti-műszaki tervtanácsi véleményt beszerezni; nem volt helye településképi véleményezési eljárásnak; nem kellett településképi bejelentési eljárást lefolytatni; építészeti-műszaki tervpályázati eljárást sem kellett lefolytatni, továbbá közterület alakítási terv készítésének és alkalmazásának sem volt helye a Magyar Közlöny szerint).

„A kormányzati kulisszaépítkezések a történelem visszafordíthatóságával rombolják a nemzet történelmi tudatát” – mondta el Lővei Pál.

Média

A beszámolók sorát Vásárhelyi Mária szociológus zárta, aki elmondta, hogy a médiapiac torzulását valószínűleg nem kell bemutatni, így inkább olyan pontokra fókuszált, amelyekről kevesebb szó esett eddig a Fidesz médiapolitikájával kapcsolatban.

• Az első a nyelvpolitikai erőtér teljes megszállása, hiszen a nyelvi megszállással szinte észrevétlenül tudnak hatni az emberek gondolkodására és érzelmeire. Itt az új szavak kreálása, a trágárság, a rövidítések és a szavak eredeti jelentésének megváltoztatása jellemző, valamint a közbeszéd militarizálása, a giccses metaforák és a politikai ellenfelek dehumanizálása.
• Vásárhelyi kitért az információs szabadság korlátozására is: a közérdekű dokumentumokat igyekeznek titkosítani, miközben eleve le is szűkítették azt, mi minősül közérdekű, mindenki számára nyilvános adatnak. Eközben az anonim és ismételt adatigénylést megszüntették, és felemelték a közérdekű adatigénylésért fizetendő összeget. Szerzői jogvédelem alá helyezték a külső megbízással készült szakértői anyagokat, és önkényessé tették a döntéselőkészítő anyagok titkosítását.
• A harmadik fő probléma pedig a közéleti média tudatos bulvárosítása. A szociológus szerint ezzel a Fidesznek a kormánypropaganda hatékony terjesztése a célja. „A sikeres agymosás érdekében, egyszerű, érzelmekre ható üzeneteket ismételnek folyamatosan, ellenségképet konstruálnak, alternatív valóságértelmezésekbe bocsátkoznak és elmossák a határt az igazság és a hazugságok között.

Mi a cél?

Az igencsak hosszúra nyúlt, ám annál lesújtóbb bemutató után a közönség főleg arra volt kíváncsi, milyen praktikus cselekedetekbe lehet fogni most, hogy mindennek a tudásnak a birtokában vagyunk a totális centralizációról és a megkonstruált nemzeti értékek indoktrinációs és propagandisztikus felhasználásáról.

Abban azonban egyelőre megoszlanak a vélemények, hogy magának az Oktatói Hálózatnak mennyire dolga elmozdulni az aktivizmus irányába, hiszen végtére is egy akadémiai körről van szó. Egy azonban biztos: ez a kiadvány mindenképpen jó elméleti alapot nyújt bárkinek, aki ezeken a területeken gyakorlatban küzd a változásért és az érdekérvényesítésért.