2020. január 28-án, Washingtonban megtörtént az a lépés, amelytől Izraelben és általában a Közel-Keleten sok idő óta, és sokan tartottak. Donald J. Trump, és Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök olyan „béketervet” jelentette be a zsidó állam és a Palesztin Területek viszonylatában, amely véglegesen, és hivatalosan is izraeli fennhatóság alá utalná vissza az ENSZ által egyértelműen palesztin területnek elismert földek egy nagyon jelentős részét.

A tervet a nemzetközi közösség nem támogatja, de ugyanakkor a térségben, ahol Tel Aviv mellett csak a Jordán Királyság lehet közvetlenül érdekelt, a gyakorlatban csupán az Egyesült Államok hivatalos beleegyezése is elég ahhoz, hogy bármilyen területet hivatalosan is elvegyenek a palesztin pszeudo-államtól.

Ez utóbbi területe eleve is eléggé képlékeny volt. Igaz, hogy az Izrael függetlenségi háborújának eredményeként megosztott, valamikori Palesztinai Brit Mandátum közel azonos porciókban, de egymást átszelve osztotta ki zsidó és arab többségű etnikai területekre a mai Palesztinát, ugyanakkor a gyakorlatban a függetlenségi háború, majd az 1967-es hatnapos háború eredményeképpen Izrael már hosszú-hosszú ideje jelen van a palesztin, arab (vallási értelemben muszlim és keresztény) többségű részeken is.

Mi sem mutatja ezt annál jobban, mint hogy az 1970-es években földtüntetésekkel lázadt a helyi földművelő lakosság az izraeli hadsereg ellen, majd 1987-ben az első „intifáda” felkelésével.

Még tovább bonyolította azonban a helyzetet, hogy a békefolyamat áttöréseként hirdetett 1993-ban megkötött „oslói megegyezés” nem regisztrálta azt a már akkor is egyértelmű tényt, hogy a Jordán-völgy melletti területek a nemzetközi jogi, és reálpolitikai értelemben is katonai megszállás alatt állnak, és a nem is állam, de nem is semmi megoldással létrehozta a Palesztin Autonóm Hatóságot, amelyet akkor a Jasszer Arafat vezette, félkatonai szervezet, a Fatah politikai hatáskörébe utalt – csakúgy, mint a mostani megegyezés által nem érintett Gázát, amelyet azonban éppen a terület jóval elkeserítőbb, politikai helyzete miatt az ott tartott első választáson a Fatahtól elhódított az iszlamista Hamasz.

Az autonóm terület létrehozásában éppen az volt a rossz, hogy elmosta a palesztin nemzeti önrendelkezés, és a fegyverszüneti állapotban lévő katonai függetlenségi mozgalom közötti éles határvonalat: A Palesztin Hatóság, de-facto Ramallah fővárossal olyan politikai képződménnyé vált, amelyet Izrael védelmi minisztériuma, hatóságai, vagy éppen a belső biztonságért, és terrorelhárításért felelős Sin Bét ha tetszik, félig önrendelkező palesztin autonómiának, ha pedig máshogy tetszik, megszállt „terroristafészeknek” tekinthetett az évek során.

Donald Trump az ominózus, keddi sajtótájékoztatón most, csakúgy, mint Bill Clinton 27 éve, ismét „az évszázad békekötéséről” beszélt. Míg – a sajtótájékoztatója közben otthon éppen korrupció miatt vád alá helyezett – Netanjahu vizenyős szemekkel arról beszélt:

„Izrael békét óhajtott palesztin szomszédaival egészen azóta, hogy 1948-ban megalakult.”

A Jordán-völgyben azonban a helyzet az, hogy míg a nacionalista ikon, Ariel Saron miniszterelnök ha kellett a Nyugati Parton és Gázában is zsidó telepeket számolt fel a békeszerződés fenntartása érdekében, addig Ehud Bárák baloldali kormányfő 2011-es kormányától kezdve az – általában nacionalista érzelmű, de emelkedő számban csupán kispénzű és fiatal – izraeliek tömegei költöztek át számukra létrehozott, zárt nyugati-parti telepekre, palesztin falvak és városok közvetlen közelébe.

Ezeket a városokat az arab társadalom kellős közepére pottyantott izraeli lakosok teljes elzártsága, és az arab szomszédoknál jóval magasabb életszínvonal jellemzi: sok palesztin faluban még az ivóvíz is gondot jelent, míg közvetlen zsidó szomszédaiknak sem ilyen, sem pedig élelemellátás-beli problémáik nincsenek. A határok, utak, és földek átjárhatósága sem egyenlő: míg egy izraeli telepes akkor közlekedik ki és be a mostani, hivatalos Izraelből, amikor kedve tartja – még autójának rendszáma is kék, nem pedig palesztin zöld – addig a palesztinok sokszor kórházakba, iskolákba sem jutna el a katonai ellenőrző pontokon keresztül, legyenek azok akár az ugyancsak Palesztin Hatóság területének nemzetközileg elismert Kelet-Jeruzsálemben, akár az izraeli Haifában.

Trump és Netanjahu mostani megegyezése értelmében egy jövőben rögzítendő időpontban Izrael katonai annektálás útján végleg elcsatolná a Palesztin Hatóság területéről, ezzel több ezer hektár földet is kiszakítva abból. Vége tehát a se hús – se hal hatósági helyzetnek: a megszálló hatalom annektál, tehát bekebelez területeket.

Mindez teljességgel ellehetetlenítené a nemzetközi közösség előtt is a z ENSZ által hosszú idő óta illegális, a békefolyamatot megszegő telepítések ellen tiltakozó palesztin politikai vezetőket. Mahmúd Abbász és kormányzata ugyanis éppen a telepesek és az őket kísérő ingatlanberuházások ellen, ellenfelei az izraeli és amerikai jobboldalon, valamint az európai szélsőjobboldalon arra építették stratégiájukat, hogy a világ egy idő után majd úgyis elfogadja, amit Izrael tesz, még azt is, ha konkrét annexióval szünteti meg a nemzetközi diplomáciában évtizedek óta lefektetett „kétállami megoldás” paradigmáját – ezzel ugyanis most éppen ez történt, és egy palesztin állam hivatalos kikiáltása is mind messzebb kerül.

Jeruzsálem hivatalosan izraeli fővárosnak való elismerése tehát úgy tűnik, csak az első lépés volt ennek az agresszív, militarista politikának a támogatásában.

Az eddig az Izrael elleni nemzetközi bojkott stratégiájára építő palesztin szolidaritási szervezetek azonban paradox módon még jobb helyzetben is kerülhetnek attól, hogy Trump nemetközi sajtótájékoztatón, és Netanjahu társaságában ismerte el, hogy Izrael a Jordán-völgyet és a Palesztin Hatóság területének nagy részét is valódi megszállás alatt tartja. Így a küzdelem követelései és céljai talán végre palesztin oldalról, és az őket támogató nemzetközi szolidaritási mozgalmon túlhatóan is teljesen világossá válhatnának.

Ez pedig mégiscsak tisztább helyzetet teremt, mint Trump vejének hamvába holt „béketerve” számukra.