Valamikor barátok voltunk.

Elég sokan tudják, hogy Roger Scruton a nagyobbik lányom keresztapja volt – a kisebbik fiam keresztapja pedig Charles Moore, korábban a The Spectator és a The Daily Telegraph főszerkesztője, Mrs. Thatcher hivatalos életrajzírója (három vaskos kötet!), akit maga a néhai miniszterelnök bízott meg végrendeletileg evvel a föladattal. Akkoriban, az 1980-as években élénken rokonszenveztem a brit (és az amerikai) konzervatívokkal. Írtam a lapjaikba.

Még Roger Scruton folyóiratába, a The Salisbury Review-ba is adtam egy vagy két dolgozatot: ezt még tory barátaim is túlzásnak tartották. Scruton tehetségét senki nem vitatta, de mindenki szélsőséges különcnek tartotta. Nem konzervatívnak, hanem ultrareakciós pozőrnek. Én nem szoktam törődni emberek rossz hírével, ha nem vélem indokoltnak, s ha nem egyezik a benyomásaimmal.

Az 1980-as évek legvégén a kelet-európai szabadságmozgalmak nyugati megítélése nem volt túl jó. Az establishment – George Bush, Margaret Thatcher, François Mitterrand, Helmut Kohl – a szovjet tömb reformereivel rokonszenvezett, nem a demokratikus ellenzékkel, amelyet zavarosnak, éretlennek, felelőtlennek és gyakorlatlannak tartott, ahogyan a mindenkori establishment a mindenkori forradalmárokat mindig, bár nem állítom, hogy ez egyáltalán nem volt indokolt. A nyugati diplomácia különösen utálta a lengyel Solidarność mozgalmat és egységesen ellenezte a német újraegyesülést.

Az akkori baloldal nem Havellal, Wałęsával, Szaharovval rokonszenvezett, hanem Fidel Castróval, Daniel Ortegával, Robert Mugabéval, Moamer el-Kadhafival, a szíriai és iraki Ba’ath párttal, az IRA-vel stb., ettől sokunkat kirázott a hideg. (Jegyezzük meg, hogy ez alól dicséretes kivételt jelentettek a trockisták és az antisztálinista, ha tetszik, „szovjetellenes” ultrabal többi áramlatai.) A mainstream nyugati balközép sajtó gyanakvó vagy értetlen volt az új Kelet-Európával szemben. A konzervatív sajtó meg lenéző és tudatlan.

Alig voltak támogatóink.

Kedves barátom, Noel Malcolm, akkoriban a The Spectator munkatársa (ma All Souls, Oxford, a nagyszerű kritikai Hobbes-kiadás szerkesztője), aki Bosznia és Koszovó mérvadó történetének és egy Enescu-monográfiának a szerzője (majd’ minden nyelven tud), a liberálisok közül pedig Timothy Garton Ash szinte egyedül törték át a londoni elitek ellenállását, és győzték meg a közvéleményt, hogy 1989 Kelet-Európája ér annyit a Nyugatnak, mint Hellász Byronnak.

Roger Scruton is jelentős szövetségese volt a rendszerellenes, demokratikus keleti mozgalmaknak. Erre már addig is jelentékeny életműve nem predesztinálta. A Meaning of Conservatism (1980) a hagyományos burke-i szellemben ellenez minden forradalmat. Természetesen mindenekelőtt a demokratikus és szocialista forradalmakat – Scruton 1968-ban lett jobboldali, amikor meggyűlölte a tüntető párizsi diákokat a helyszínen – , de még a reakciós fehér ellenforradalmakat is.

Ő is a megőrzés, a folyamatosság, a hagyomány híve volt, mint minden konzervatív – és mint minden konzervatív, bajban volt a modernség hagyományával, amely ma uralkodó (amit az is jelez, hogy sokan lázadnak ellene).

Különösen paradox, hogy Kelet-Európa uralkodó modern hagyománya a „valóságosan létezett szocializmus”, minden kelet-európai ország közvéleményének többsége többre becsüli a szociális biztonság, a lakótelepek, a nagyobb egyenlőség, a lassú változás és gyarapodás társadalmát, mint az új kapitalizmust és a pluralista politikai vetélkedést. Az egykori NDK lakossága tragédiának, katasztrófának tartja a rendszerváltást és megszállásnak az egységes Németországot. Ehhöz aztán végképp nincs és nem lehet közük a konzervatívoknak. De Scruton szolidaritását nemcsak a kommunistaellenessége motiválta. Lelkesítette azoknak a napoknak a morális szenvedélye, ami ellentmondott az elméletének, s amiről később azt mondta nekem, hogy liberális illúzió volt, megterhelve a Kelet romantikus („orientalista”) eszményítésével (az elmaradottság: tisztalelkűség). Elvetette a nyugati alkotmányos, jogállami eszményt, s pláne ennek a másodlagos, posztszovjet utánzatát. Nem az alkotmányos-jogállami szisztéma kudarcát nehezményezte: a sikerét egyenesen megvetette volna.

2000 után – amikor már nem voltunk barátok – nem azt bánta, hogy nincs szabadság Kelet-Európában, hanem azt, hogy még mindig törekszenek rá a gyökértelen nyugatmajmolók: emberi jogi csoportok, feministák, antirasszisták, szerinte az emberiség ellenségei, életveszélyes amatőrök és kísérletezők.

Amikor közelebb kerültem Scrutonhoz Angliában, akkor jelent meg talán legjelentékenyebb könyve, a Sexual Desire (1986), itt van a polcomon az ajánlásával – ezt mindenképpen érdemes volna lefordíttatni. J. M. E. McTaggart (1866-1925) nyomán – róla nálunk Nyíri Kristóf írt igen érdekesen, a szerzőt magam nem olvastam – fejti ki, hogy bár a szeretetben (szerelemben) szerepet játszanak a szeretett lény vonzó tulajdonságai, mégis, a szeretet megelőzi a barátságot, amire a szülői szeretet a példa: szeretjük a kisbabát, akivel az intellektuális-racionális érintkezés még lehetetlen; szeretjük a megható kis testet, a titokzatos gyermeki tekintetet, még azelőtt, hogy teljes emberi lényként megismerhetnénk. Márpedig a szülői szeretet elementáris, mint tudjuk, olykor pusztító. Intellektuális és erkölcsi indítékai nincsenek. Erre épül csak a többi, a megértés, a rokonszenv, a csodálat, a jóakarat, a gondoskodás.

Evvel függ össze, amit Scruton tömören ír a szokásról (A Dictionary of Political Thought, 1982), engedjék meg, hogy eredetiben idézzem, ez csak angolul hangzik jól, és stílusában is roppantul jellemző:

„[Custom is a] form of repeated rational action, in which past performance provides the reason for present repetition, by showing »what is done«. […] To do what is customary is to act intentionally, and for a specific reason, namely, that this is what is done.”

Magyarul, a szokás megismétlése korábbi észszerű cselekvéseknek, aminek az az indoka, hogy így szokás eljárni. Ez a száraz pleonazmus tipikusan angol: komoly, abszurd és humoros.

Német szemmel megtekintve: szamárság. Osztrák-magyar szemmel: mély tréfa. Francia szemmel: antropológiai érdekesség, amolyan brit pensée sauvage.

Angolul: hát így szoktunk beszélni.

Scruton rengeteg mindent összeírt, és – benyomásom szerint – elkezdett romlani. Cseh kapcsolatain keresztül (Kelet-Közép-Európából kizárólag csak Csehországot szerette, egyik utolsó írásában mindössze a cseh kitüntetését emlegette, bár a magyar kormánytól is kapott) Brnóban üzletelni kezdett, ami rosszul végződött. Egy másik „ügyben” kiderült, hogy a JTI dohánymulti (korábban R. J. Reynolds) titkos megbízása alapján bújtatott reklámcikkeket helyezett el több újságban a saját neve alatt hatalmas pénzért, ebből pör lett, számos sajtótermékből kitiltották, a kiadója szakított vele, a Birkbeck College megvonta tőle a tanári címét. A botrány elől pár évre Amerikába menekült.

Reakcióssága egyre banálisabb lett, nagy híve lett a rókavadászatnak (amelynek során a kutyák széttépik a lovasok által fölhajtott rókákat), nagy borszakértő és borgyűjtő, a színes népek és a bevándorlás ellensége, antifeminista gorombáskodó, és így tovább.

Ennek az ultrareakciós pózolásnak volt elkerülhetetlen állomása a nyilvános barátkozás Orbán Viktorral (akivel már korábbról voltak közös ismerősei), akinek osztozott 2006 utáni antiliberális, antidemokratikus és Európa-ellenes nézeteiben.

Magyarország presztízséhez ez sajnos semmivel se járult hozzá, hiszen a szélsőjobboldali botrányhőssé züllött Scruton – méltatlanul életművéhez és egyáltalán: saját magához – az utóbbi időben főleg rasszista, idegengyűlölő, nőellenes, homofób durvaságairól volt ismert, ami persze nem nagy ügy Boris Johnson Angliájában. Ráadásul antikonvencionális és nonkonformista színben is föltüntethette (alaptalanul), hiszen az ilyesminek a bírálatához épp oly kevés eredetiség kell, mint az elkövetéséhez.

Nagyon tehetséges ember volt, kár érte.