Az influencerek és a figyelmünkért vívott élet-halál harc korában még a tudományos ismeretterjesztés (edzettebb olvasókkal teli) piacán is merész vállalkozás új könyvsorozat indításába kezdeni. A műfaj mesterei Jordan B Peterson-tól  Yuval Noah Harari-ig nem csupán egy-egy téma „időszerűségére” éreznek rá, de azt is tudják, hogyan kell az akadémiai szakcikkek száraz tényeiből izgalmas és közérthető narratívákat építeni. A verseny ezen a területen is óriási és ennek az olvasók örülhetnek a legjobban.

A Progress könyvek tudományos esszéi (a borítón szereplő fülszöveg szerint) „a magyar társadalmat manapság leginkább foglalkoztató kérdéseket kívánják megtárgyalni”. Andor László azon válogatott szerzői gárda tagja volt, akik megadták a sorozat alaphangját és kedvet csinálhattak volna a későbbi darabokhoz is. Elgondolkodtató, hogy egy magát baloldaliként pozícionáló sorozat szerkesztői miért érezték úgy, hogy a hazai establishment köreibe mélyen beágyazott, végtelen publikációs és megszólalási lehetőséggel rendelkező (ex)politikusok és tanácsadóik a legalkalmasabbak erre a feladatra – az elmúlt években úgy tűnt, mások némileg sikeresebben éreztek rá az aktuális közhangulatra.

Noha életpályájának kacskaringós íve miatt időnként magyarázkodni kényszerül barátai és ellenségei előtt, a volt uniós biztos olyan felkészült és széleskörű tapasztalattal rendelkező szerző, akinek elemzését várakozással telve veszi kézbe a jóléti államok vagy az Európai Unió iránt érdeklődő olvasó. Könyvismertetőm elején rekonstruálom Andor esszéjét, majd a cikk második felében kritikai, de reményeim szerint konstruktív megjegyzéseket teszek az elemzéssel és a baloldali tudásterjesztéssel kapcsolatban.

A négy megatrend

A könyv világosan felépített, jól tagolt. Andor a mű elején röviden áttekinti a jóléti állam eredetét és fejlődését napjainkig, majd négy megatrendet azonosít, melyek véleménye szerint kihívást és lehetőséget is jelentenek a szociálpolitika, valamint az „európai szociális modell” számára. E folyamatok a globalizáció, az európai monetáris rendszer (valutaunió), a technológiai forradalom, valamint az Unió keleti bővítése.

Szembetűnő, hogy bár utal Polányi Károly egyik legfőbb felismerésére (ami szerint a szabadpiaci rendszereknek mindig szüksége van ellensúlyokra), Andor nem határozza meg konkrétan esszéje központi fogalmát. Nem csupán a „jóléti politika” vagy a „jóléti állam” szűken vett definíciója szerint gondolkodik a témáról, hanem rengeteg területet érint eszmefuttatása során. A „jóléti politika”, „jóléti állam”, „jóléti kapitalizmus”, „szociálpolitika”, és „európai szociális modell” fogalmainak szabad és némileg önkényes használata lehetővé teszi, hogy a szerző egyszerre vessen fel kérdéseket hazai és uniós szintű újraelosztással, a munka állam általi szabályozásával és általánosan a gazdaságpolitikával kapcsolatban is.

Andor szerint napjainkban a globalizáció^[1] harmadik szakaszáról beszélhetünk, ami geopolitikai értelemben abban különbözik az előzőktől,^[2]hogy a világgazdaság központi szereplője, az Egyesült Államok immár „nem stabilizáló erő, hanem […] aláássa a globális együttműködés addig létezett formáit” (33.). A szerző úgy véli, hogy az olyan válságjelenségek, mint a brexit arra mutatnak rá, hogy nem csak az integrációt kell jobban „megszerettetni”, de „az EU gazdasági előnyeit [is jobban szét kell teríteni], és ez nem bízható kizárólag a nemzeti kormányokra” (34.). A növekvő egyenlőtlenségek korában Andor szerint az Unió eredményesebben korlátozhatja a neoliberalizmus legfőbb haszonélvezőinek, a multinacionális nagyvállalatoknak túlhatalmát, mint a nemzetállamok.

A „fejlett és a feltörekvő országok közötti szociális szakadék” a szerző szerint csökkenőben van, legfőképpen azért, mert „a gondoskodó állam a világgazdaság más régióban, az ún. feltörekvő térségekben is megvetette a lábát” (45.). A globalizáció másik, látványos megnyilvánulását, a migrációt röviden elemezve Andor arra a következtetésre jut, hogy a politika populista szólamain túl látnunk kell azt is, hogy a korábbinál intenzívebb külső-belső vándorlás „felerősíti a közös szociális szabályozás igényét” és a válság után már nem csak „szükség, hanem lehetőség is van a szociális koordináció megerősítésére” (44.).

Valutaunió alatt Andor azt a valutatanácshoz hasonló működést érti, ami egy olyan összeurópai monetarizmus felé tereli a gazdaságpolitikát, melyben a társadalmi kohézió szempontjai a rövid távú pénzügyi egyensúlynak vannak alárendelve. Szerinte „ez ma a legfontosabb tartalmi kérdés az EU napirendjén”, mert

amennyiben az eurózónán belüli centrum–periféria feszültség nem csökken, az nem csupán a közös fizetőeszköz, hanem az egész EU stabilitását veszélyeztetheti.

A szerző úgy véli, az Unió közelmúltjának legnagyobb pénzügyi-politikai projektjének (49.) negatív hatásai^[3] javarészt „negyedszázaddal ezelőtt elkövetett tervezési hibák” (55.) eredményei.

Andor szerint a rendszerhibák kijavítása érdekében „a Dél reformkészségének össze kell találkoznia az Észak támogatási készségével” (60.). E reform legelőrehaladottabb része jelenleg a Bankunió, ám a továbblépéshez újra kell gondolni az Európai Központi Bank mandátumát és meg kell kezdeni a fiskális kapacitások kiépítését. Az új fiskális eszközök^[4] stabilizátorként működhetnének a valutaunióban, így erősítve azon tagországok autonómiáját, akik az elmúlt években kiszolgáltatva érezték magukat (62.).

A szerző szerint a „robotfrász” (hullámokban visszatérő) diskurzusa ma leginkább az alacsony képzettséget igénylő, szolgáltató és kisegítő munkahelyek elvesztése körül forog, bár legalább ugyanennyi kérdést vet fel a „bonyolultabb, kreatívabb tevékenységek és szakmák robotok általi kiszorítása” (67.), valamint a „digitális forradalom nyomán megváltozott munkaszervezési és foglalkoztatási módok” (70.) hatása a szociális jogokra is. A digitális kapitalizmus korában egyesek úgy vélik, hogy a nagyobb jólét felé az út a Feltétel Nélküli Alapjövedelmen, mások szerint a növekedés és versenyképesség ösztönzésén keresztül vezet majd (75.). Andor bemutatja mindkét megközelítés érveit, és arra a következtésre jut, hogy

„Magyarországnak is elsősorban több, az európai trendekhez jobban igazodó humántőke-beruházással kellene válaszolnia a »munka jövőjével« összefüggő kihívásokra” (78.).

Így érünk hazai terepre: Andor az Unió keleti bővítéséről szóló fejezetben a régi és az új („alulfejlett”) tagországok közötti aszimmetriát és az ebből fakadó feszültségeket elemzi, röviden érintve a rendszerváltás utáni hazai közgondolkodás („paradigmák”) hatását a magyar jóléti politikákra. Fő állítása, hogy „Magyarország éppen akkor fordult el a jóléti állam kiépítésétől, amikor az Európai Unió a szociális dimenzió megerősítését hirdette meg” (86.). Andor szerint hazánk 2010-től a szociálpolitikát tekintve is „elkanyarodott az európai főáramtól” (91.) és bár a kormány intézkedéseivel papíron csökkentette a szegénység által fenyegetettek számát, „kifordított szociálpolitikája” növekvő egyenlőtlenséghez és alacsony társadalmi mobilitáshoz vezetett (86–92.).

Hogyan tovább?

Andor a trendek bemutatása után előre néz: a válságból való kilábalás lehetséges útjait keresi. Úgy látja, az EU nem tud megerősödni anélkül, hogy szociális dimenziója bővüljön. Bár elméletben a „szociális piacgazdaság” szerződésekbe foglalt elvének garantálnia kellene az Unió közös felelősségvállalását az integráció társadalmi költségeiért, a gyakorlatban nehéz látványos változást elérni a rendszerben, hiszen a „jóléti politika” nem EU kompetencia, a jóléti kiadások felett nagyrészt a tagállami kormányok rendelkeznek (103–108.).

Ennek ellenére Andor szerint az EU sokat tesz, hogy szakpolitikai koordinációval, valamint az általa bevethető jogalkotási és költségvetési eszközökön keresztül előrelépést érjen el: stratégiák, iránymutatások, ajánlások, eredménytáblák és egyéb uniós dokumentumhalmok jelzik a Juncker (és Barroso) Bizottságok elkötelezettségét a szociális dimenzió megerősítése iránt.

Andor szerint nemcsak a joganyagot kell aktualizálni a munka világát érintő legújabb változások fényében, hanem „konkrét, anyagi szolidaritást kell vállalni egy közösségen belül” (106.).

A következő évtized nagy kérdése egyrészt az „euróreform megvalósíthatósága”, másrészt „a keleti peremrégió további felzárkóztatása az eddig tapasztalt belső polarizáció nélkül, illetve annak visszafordításával” (106.).

Andor úgy gondolja, sokak „szemében az EU akkor nőne nagyot, ha hathatósabban, több eszközzel tudna vigyázni a jó munkakörülményekre és a jóléti rendszerekre” (107.).

A szerző külön alfejezetben foglalkozik az Unión belüli munkabérek koordinációjával kapcsolatos dilemmákkal: úgy véli, hogy „egy közösen kidolgozott, s minden tagállamban követendő európai minimálbér-módszertan konstruktív mederbe terelhetné” (111.) a kérdéssel kapcsolatos vitákat és tárgyalásokat is. Andor szerint elengedhetetlen, hogy a válság keresleti oldalát is kezeljük: csapdának tartja, hogy sokan még mindig a bérek visszafogását tartják a versenyképesség-fokozás legeredményesebb módszerének és megjegyzi, hogy itthon mindig kigyullad „egy-két piros lámpa, amikor valaki a belső kereslet élénkítéséről beszél” (111.). A „bérpolitikai fordulatnak” – ami figyelembe veszi, hogy a bér(-tömeg) nem pusztán költség-, hanem makroszinten keresleti tényező is – egy általánosabb gazdaság- és humánpolitikai paradigmaváltásba kellene ágyazódnia (112.).

A kohéziós politika jövőjéről szólva úgy véli, az „akkor tud megújulni, ha maguk az érintett régiók állnak elő a gyorsabb fejlődésüket szolgáló, életképes javaslatokkal, például az EU-források felhasználását illetően” (114.). Andor a brexit tanulságának tartja, hogy „a kohéziós politikát nem lehet kivonni a fejlettebb tagországokból [sem]” és „nem szabad hagyni, hogy a kormányok megfeledkezzenek egyes leszakadó térségekről” (116.). Andor szerint bár elképzelhető, hogy 2020 után kevesebb forrás áll majd rendelkezésre, nem szükségszerű, hogy a kohéziós politika megszűnjön. Ennek érdekében viszont a következő EU-s költségvetés tárgyalási köreiben hatékonyan kell fellépnie Magyarországnak, lejjebb tekerve a politikai szólamokat, és törekedve a kohéziós pénzek felhasználása körüli visszaélések megszüntetésére (116–117.).

Az esszé végén Andor bemutatja azt a szereplőt is, amelyről úgy gondolja, a leghatékonyabban segítheti a fenti kérdések megoldását, a jóléti állam és az európai szociális modell „társadalmi támogatásának megőrzését” és „intézményeinek karbantartását”. Ez a szerző szerint a „szociáldemokrácia” (117.).

Andor szerint a szociáldemokrácia „másfél évszázad során a jóléti reformok, illetve a szociális Európa kezdeményezője, támogatója, működtetője volt” (117.), ma pedig vezérmotívumai a „globális keynesianizmus, az erősebb szociális dimenzióval rendelkező EU és egyfajta »jóléti világgazdaság« felé mutatnak” (120.). Úgy véli, „az 1989-es politikai fordulat a szociáldemokrácia reneszánszát hozta el a rendszert váltó kelet-közép-európai térségben” éppen akkor, „amikor Nyugaton az egyik legfontosabb törekvése [a jóléti állam] válságba, vagy legalábbis holtpontra jutott” (121.). Andor úgy látja, a szociáldemokráciának ebben a helyzetben kettős feladata van: „egyrészt a nemzetközi gazdasági rend intézményeinek fejlesztése […], másrészt […] az országokon belüli méltányos jövedelemosztás előmozdítása és általában véve az egyenlőtlenségek mérséklése” (121–122.).

„Európa”, cselekvők és európai cselekvők

A könyv egyes részeinél azon gondolkoztam, melyik Andor Lászlót olvasom éppen: az elismert egyetemi kutatót vagy a volt (jelenlegi?) szocialista politikust/politikai tanácsadót. Nincs ellenvetésem egyik szereppel szemben sem, azt viszont problematikusnak találtam, hogy a „tudományos esszé” néhány fejezetében mintha összemosódott volna Andor politikai meggyőződése a megalapozott, a tudomány belső szabályrendszerét követő elemzéssel és következtetésekkel. Nem gondolom, hogy a „tudomány” lehet mindenható vagy ideológiamentes, de a terület egyik hazai szakértőjétől szívesebben olvastam volna egy kevésbé dogmatikus (és emiatt kiszámíthatóvá váló) elemzést mind az Orbán-kormányok társadalompolitikájáról (és annak vitatható, de néhány „jóléti” területen talán létező eredményéről^[5]), mind pedig az érezhetően a szerző szimpátiáját bíró „jóléti kapitalista modellről” is.

Másokkal egyetértve úgy vélem, hogy ennek a – nem csak Andor Lászlóra, de a „régi” és az „új” baloldal több beszélő fejére is jellemző – hozzáállásnak egyik oka a politika polarizált, értelmezési és PR versennyé váló természetén túl az „antipopulistának” vagy „technokrata modernizátornak” nevezhető politikafelfogás szinte elkerülhetetlen félperifériás adottsága. „Kinyitva az ablakot Európára, a kontraszt a kelet-közép-európai régió és az európai főútvonal között nagyon is lesújtó” – tájékoztat a könyvsorozat fülszövege, majd folytatja – „Nyugat-Európa sok tekintetben számunkra a »jövő a jelenben« világát jelenti (…)”. Nem szükséges Mandiner előfizetőnek lenni ahhoz, hogy az ember kínosan feszengeni kezdjen a könyvet átható „haladó európaiságtól”: úgy látszik, az idő mégsem gyorsult fel annyira, mint a szerkesztők szerették volna.

Andor esszéjének másik fájó pontja, hogy a történeti áttekintésében és a jelen dinamikáinak elemzésénél is zavaróan hiányoznak az aktorok a folyamatok, az egyes eseménysorok mögül. Andor többször utal a „szociáldemokráciára” e kontextusban, de úgy vélem, ez az elemzés és a megértés szempontjából egy túlságos tág és absztrakt fogalom, ami kevéssé alkalmas a jóléti állam és az Európai Unió komplex történeti fejlődésében szerepet játszó cselekvők meghatározására. Azt gondolom, hogy

a jelen kihívásainak megértéséhez is jobban hozzájárult volna, ha – a politikatörténeti és makrogazdasági áttekintés mellett – pontosabb képet kapunk azokról a társadalmi erőkről (ha úgy tetszik osztályokról és érdekcsoportokról) is, amik az olyan, szinte önmozgónak feltüntetett intézmények és folyamatok mögött állnak, mint pl. az EU („létrejötte”, „bővítése”), a jóléti állam („válsága”, „átváltozása”, „megszüntetése”) vagy éppen „a szociáldemokrácia”.

„A jóléti államra is vonatkozik, hogy fennmaradása függ az alkalmazkodás és a megújulás képességétől” (99.) – ezekkel a megállapításokkal nehéz az olvasónak mit kezdenie, hiszen (ahogy azt Andor a könyv néhány pontján maga is bemutatja) a jóléti állam nem tud „önállóan mozogni”. Meggyőző kritikai elemzések sora érvel amellett, hogy azt világgazdasági ciklusok, történeti-geopolitikai dinamikák és legfőképpen osztályok és osztályfrakciók közötti küzdelmek és megegyezések „mozgatják”: ezektől függ bárminemű „képessége” a „mozgásra”.

Ugyanilyen zavaró az elemzés néhány pontján, ahogy Andor mesterségesen szétválasztja a társadalom egyes szféráit és úgy beszél róluk, mintha azok egymástól független mezők lennének.^[6] Magam úgy vélem, hogy félrevezető lehet (akár csak az elemzés céljaiból is) ilyen formában elkülöníteni szociális és gazdasági modelleket: ezek nem egymástól független elemek a társadalmi viszonyok totalitásában, hanem szervesen összetartozó, egymást is meghatározó-konstruáló részei a (globális) tőkés termelés és újratermelés egészének. Ha egy ilyen, politikai gazdaságtani nézőpontból tekintünk rá a szerző által elemzett folyamatokra, akkor különböző felhalmozási ciklusokat, világrendszerbéli pozíciókat és ellentétes érdekeket látunk, nem pedig „tervezési- és rendszerhibákat”, „fejlett” és „fejletlen” térségeket vagy egyszerű közpolitikai kihívásokat.

E politikai gazdaságtani szempontok megjelenítésében segíthetett volna Andornak az a növekvő számú hazai kritikai irodalom^[7], ami ebben a keretben gondolkodva gazdagítja mind a „Magyarországról”, mind „az Európai Unióról” szóló tudásunkat. Véleményem szerint nem megengedhető, hogy 2017-ben a globalizáció hazai irodalmára utalva egy szerző, csak Ágh Attila 1987-es – egyébként valóban kiváló – könyvére^[8] és egy 2008-ban megjelent tanulmánykötetre^[9] hivatkozzon. Nem gondolom, hogy attól lesz olvasmányosabb vagy „fogyasztóbarátabb” egy könyv, ha szegényes az irodalomjegyzéke. Úgy érzem, Andor méltatlanul elhanyagolta a rendkívül színvonalas kortárs elemzések eredményeinek felhasználását (vagy kritikáját) a könyv írása során.

Mi nyer meg a „baloldali eszméknek”?

Andor László művéről összességében azt gondolom, hogy a „kevesebb több lehetett volna”. A könyv jól szerkesztett, olvasmányos, de túl sok területet érint túl felületesen ahhoz, hogy valódi vitaindítóvá válhasson akár a jóléti állam, akár az Európai Unió jövőjével kapcsolatban. A széles fókusznak köszönhetően alapos áttekintést kapunk a jóléti államot és az EU-t aktuálisan körülölelő főáramú diskurzusról, de az esszé képtelen az egyes folyamatokat (és saját beszélői pozícióját) mélyebben, kritikai-történeti szempontból elemezni, így sokszor unalomba fullad és néhány helyen zavaros megállapításokat tesz. Ez azért különösen fájó, mert biztosak vagyunk benne, hogy a szerző ismeri és érti a témakör vonatkozó kritikai szakirodalmát is.

Nagy szükség volna pedig olyan „kritikai” könyvekre, amik képesek feltűnést kelteni, vitát provokálni a még-nem-business-school egyetemek folyosóin, online és offline kiadványok lapjain, körúti és szövetkezeti kocsmák összetolt asztalai között vagy kollégiumi olvasókörök éjszakába nyúló beszélgetésein.^[10]

Kiszabadítani a „baloldali” elemzést a brosúra-szerű „ezt-kell-gondolni” fogalmiságból, nem félni radikálisan mást és máshonnan mondani, mint ami a megszokott, a kényelmes, a biztonságos: elgondolkodtatni és felrázni – Andor esszéjéből sajnos pont ez hiányzik.

A Fidesz kultúrharcának kellős közepén, a könyvkiadás NER-izálása és átalakítása előtt a hazai kritikai értelmiségnek talán érdemes átgondolnia, mit tud szembehelyezni egyrészt az „új jobboldal” sokszor fájóan találó elemzéseivel, másrészt a várható „unortodox tudományos” dömpinggel. A hagyományos könyvforma úgy látszik, egyelőre velünk marad. A Jóléti modellek, európai válságokhoz hasonló kiadványokkal kevésbé tűnik valószínűnek, hogy a baloldal képes lesz szellemileg stimulálni önmagát. Ha valamikor, akkor a „demokratikus ellenzék” közeledő és mindent/mindenkit magába olvasztó vonzásában kell bátornak lennie a kiadóknak, szerkesztőknek, íróknak és olvasóknak annak érdekében, hogy valóban radikális, friss és inspiráló szempontok-gondolatok jelenjenek meg a baloldal szellemi életében a könyvkiadáson keresztül (is).

Lehet, hogy a kereslet nagyobb lenne rá, mint gondolnánk.