Noha a Brexit-szappanopera fináléjáig aligha fog a sor elejére furakodni a brit belpolitikát meghatározó témák között a BBC finanszírozási modelljének újratervezése, a decemberi előrehozott választás előtti rövidke kampányban Boris Johnson olyan fenyegető gesztusokat tett a brit közszolgálati médiakonglomerátum irányában, amelyeknek bizonyosan lesz folytatásuk a közeljövőben.

A brit parlamenti patthelyzet és a brexit-diskurzus közepette alig keltett feltűnést a miniszterelnök nyilatkozata, amelyet a kampányhajrában tett. Johnson a BBC finanszírozási modelljét firtató javaslatával hozakodott elő, vagyis azzal, hogy dekriminalizálják az Egyesült Királyságban a televíziós előfizetési díjak be nem fizetését, magyarul sima szabálysértéssé minősítenék át a tévézésért fizetett különadó jelenleg bűncselekménynek számító elkerülését.

Az országban a jelenleg hatályos törvények szerint akkor lehet legálisan műsorfolyamot közvetítő televíziókészülék egy háztartásban, ha annak tulajdonosa befizeti az évi 154,5 fontos (kb. 60 ezer forintos) „licence fee”-t azaz előfizetési (vagy ahogyan Magyarországon hívtuk: „készülék-üzembentartási”) díjat, ami aztán BBC kasszájába folyik be. Igaz, nem éppen tegnap óta van ez így: ez az adónem 1923 óta létezik, bár akkor még értelemszerűen csak a rádiók tulajdonosainak kellett fizetniük.

A választás után két nappal aztán kiderült: nem blöffölt Johnson, a konzervatív kormány tényleg vizsgálatot indít annak a lehetőségéről, hogy a BBC működését biztosító előfizetési díj nem fizetése ne járjon jogi következményekkel.

A közszolgálati műsorszolgáltató becslése szerint instant évi 200 millió fontos kiesést okozna a díjak be nem hajtása, a hosszú távú következményei pedig felbecsülhetetlenek a BBC jövője szempontjából. Az, hogy a BBC fenntarthatósága szempontjából mit jelentene az előfizetési díjból érkező bevételek csökkenése, jól mutatja, hogy ebből az adónemből tavaly 3,6 milliárd font bevétele lett a társaságnak, ami teljes költségvetésének 75 százalékát teszi ki (a többi bevétel hirdetésekből folyik be).

Azt azért ki kell emelni: az előfizetői díj intézményének tényleges eltörlése igen valószínűtlen: Bármilyen lényegi változtatáshoz a BBC működését szabályozó, 2027 végéig érvényes Royal Charter módosítása szükséges, amit a jelenleg 80 fős többséggel rendelkező kormány az alsóházon át tudna nyomni, de a lordok feltehetően akadályokat gördítenének a jóváhagyása elé. Amitől viszont igazán tarthat a BBC, az az adó konkrét mértékének eldöntése, ami csak 2022-ig fix, az utána következő időszakra azonban még nyitott kérdés.

Növekvő elégedetlenség

Egy több szempontból rendkívüli és sűrű, iszonyú nagy téttel bíró kampányidőszak után könnyű lenne azt mondani, hogy a Johnson-kormányt politikai bosszú motiválja a patinás intézmény egyik alappillérének aláásásában. Vagy éppen azt, hogy a piacpárti toryk helyet akarnak csinálni a piacon a kereskedelmi médiának a köz által fenntartott nonprofit intézmény kárára.

Ezek talán egyenkénti részigazságokként megállják a helyüket – sőt a profitelvű szektor növelésének szándéka a brit médiapiacon különösen fontos és baljós szempont hosszú távon -, azonban a teljes képhez hozzátartozik, hogy

a közönség egészen egyszerűen egyre elégedetlenebb a BBC minőségével, szűkebben véve az évek óta tartó maratoni brexitviták és választási kampány során mutatott kiegyensúlyozottságával vagy éppen annak hiányával, Boris Johnson pedig egyszerűen nem habozik meglovagolni ezt az elégedetlenségi hullámot.

Ennek a kollektív csalódottságnak és dühnek persze politikai oldaltól függően más a fókusza. A teljesség igénye nélkül: a jobboldali szavazók a BBC vélt munkáspárti elfogultsága miatt akadtak ki, ami szerintük olyan médiaeseményekben kulminált, mint például Andrew Neil műsorvezető másfél perces kifakadása élő adásban a kemény interjúszituáció elől elmenekülő miniszterelnökre, vagy az, amikor egy klímaváltozásról szóló tévévitában a távolmaradó Boris Johnsont és Nigel Farage-t olvadozó jégszobrokkal helyettesítették.

Balról még változatosabb a kifogások sora: a konzervatív és liberális sajtóértesülések kritikátlan átvétele, elnéző, puha interjúk Johnsonnal, korábban szokatlan, nehezen igazolható sajtóetikai anomáliák hada, amelyekről itt írtunk bővebben.

Ez a felzúdulás akár természetes is lehetne egy választási kampány után, sőt a függetlenségükre büszke médiumok ilyenkor büszkén verhetnék a mellkasukat, hogy „na látjátok, minket minden oldal utál, akkor biztos jól csinálunk valamit”, pláne az ország történelmének egyik leghisztérikusabb időszakában.

A közszolgálati médiába vetett bizalom csökkenése azonban tapinthatóvá vált, és maguk a BBC munkatársai is egybehangzóan állítják: valami elromlott a motorháztető alatt, és egyre bizonytalanabbak a saját munkájukban, és abban, hogy mivel védhetnék ki az elfogultságukról szóló összeesküvés-elméleteket, valamint hogyan redukálhatnák szerkesztési hibák számát a mai médiakörnyezetben. Azt tehát a johnsoni populizmuson túl is érdemes tényként kezelni, hogy a BBC válsága valós, ami a tartalmi szempontokat illeti.

Kapaszkodni a függetlenségbe

Amit azonban Johnson pedzeget, sőt, 80 fős, kényelmes parlamenti többséggel a háta mögött ténylegesen el is indíthat, az nem egy konstruktív tartalmi változásokat elősegítő reform, hanem  egy olyan intézményrendszer megbontásának a kezdete, ami világszerte a mai napig hivatkozási alap és minta a demokratikus országok közszolgálati konglomerátumai előtt.

Persze annak, hogy a függetlenség és az objektivitás garanciáit létrehozni képes BBC-modell ilyen erős referencia lett az elmúlt évszázadban, számos összetevője van, amelyek leginkább a történelmi fejlődésből, a demokratikus kultúrából és a politikai környezet alakulásából fakadnak, nem pedig egyetlen egyedülálló, spanyolviaszszerű megoldás feltalálásának köszönhetők. Ezzel együtt az is kétségtelen, hogy ezeknek a komponenseknek az egyik létfontosságú eleme a Johnson célkeresztjébe került előfizetési díj.

Hogy mitől számít annak, azt talán pont Magyarország példáján keresztül érthetjük meg a legjobban.

Ma már szinte a prehisztorikus múlt ködébe vész az az állapot, amikor a magyar közszolgálati média, akkor Magyar Televízió és Magyar Rádió az alulfinanszírozottság problémájával küzdött. A NER-ben évről évre saját magára licitál az MTVA költségvetése, csak úgy röpködnek a még nagyobb számok: 80 milliárd, 90 milliárd, 100 milliárd; addig a közmédiában elképzelhetetlennek gondolt prémium közvetítési jogok megvásárlása, újabb és újabb csatornák létrehozása, emelkedő fizetések, infrastrukturális bővítések, cserébe viszont intézményesen kiépített kézi vezérlés jellemezte és jellemzi ma is a közmédiát.

A fideszes alkotmányozó többség, és a jelenlegi médiatörvény előtti időkben azonban épp az agyonfinanszírozással ellentétes folyamatokkal fűzte magához a hatalom a köztévét és -rádiót: noha intézményileg sokkal szabadabb, függetlenebb volt, mint ma, akkoriban leépítések, állandó egzisztenciális fenyegetettség uralkodott a közszolgálati média háza táján, így tartotta sakkban a költségvetésről aktuálisan döntő „erősebb kutya” – értsd: kormánykoalíció – az adóforintokból fenntartott elektronikus sajtót. Igaz, 2003-ig nálunk is volt „üzemben tartási díj”, amíg a Medgyessy-kormány „át nem vállalta” azt a lakosságtól.

Itt azonban érdemes megjegyezni, hogy a magyar rendszerben párhuzamosan volt bevétele a közszolgálati médiának a központi költségvetésből és az üzemben tartási díjakból, (majd később a reklámokból) így az államkasszától való távolságtartásra nem volt alkalmas a különadó.

A BBC előfizetési díjának intézménye többek között abban haladja meg a kevésbé működő demokráciák – és persze itt messze nem csak a magyar példára kell gondolni – közszolgálati médiaintézményeinek finanszírozási modelljeit, hogy a BBC tízévenként megújítandó működési engedélye, a Royal Charter rögzíti: a különadó – inflációhoz rögzített – mértékét és érvényességét mindig tíz évre előre garantálni kell, pontosan azért hogy kiszámítható, a regnáló hatalom akaratától független költségvetése legyen a közmédiának ahelyett, hogy költségvetési évről költségvetési évre az aktuálpolitika hullámveréseinek kitett központi büdzsétől és az újraelosztás szeszélyeitől függjön.

Hogy ez a gazdasági logika valójában mennyire garanciája a függetlenségnek, azt persze éppen a legutóbbi választási kampány után kérdőjelezik meg sokan. Az viszont bizonyos, hogy nem ennek az állapotnak a javítása felé mutat a konzervatívok mostani törekvése.

Így gyengülhet tovább a nyilvánosság immunrendszere

Hosszú távon a BBC-modell megrepedése vagy leépítése – a világsajtóban betöltött szerepének csökkenése mellett – olyan változásokat is elindíthat, mint például a brit duális médiarendszer kereskedelmi szegmensének növekedése.

Ezzel azonban éppen az a baj, hogy globális nyilvánosság még igazán a hagyományos profitorientált elektronikus sajtók által okozott károkra sem találta meg a megfelelő válaszokat, amikor megjelentek a nagy techcégek, velük az új médiaökoszisztéma, a digitális médiakörnyezet, a fake news aranykora és sok más, információszabadsággal kapcsolatos aggodalom és megoldásra váró probléma.

Ezekben az időkben  épp, hogy egyre nagyobb szükség lenne a „piaci kudarcok” foltozóira, valóban megbízható referenciaként működő közszolgálati médiumokra.

Nem véletlen, hogy sokan épp emiatt a tendencia miatt látják az előfizetési díj felülvizsgálati eljárása mögött a kormányfő hírhedt főtanácsadóját, Domininc Cummingsot, akiknek közismert mániája az USA-beli médiaszerkezet, azaz a parányi közszolgálati és a brutális hatalommal bíró, nagy méretű kereskedelmi médián alapuló struktúra.

A BBC egyelőre ugyan évi 5 milliárd fontos büdzséjével a legnagyobb költségvetésű brit műsorszolgáltató, a brit közönség pedig van akkora, hogy ezt még jelképes összegek befizetésével tudja fenntartni.

Persze az már ma is releváns kérdés, hogy meddig tartható ez az állapot a társadalmi igazságosság feltétele mellett úgy, hogy ne az adófizetőkre háruljon minden teher. Egyre drágább lesz ugyanis lépést tartani a kereskedelmi médiával és a techcégekkel, és egy idő után törvényszerűen fel fog merülni a lakosság igazságtalan túladóztatásának kérdése. Tavaly a BBC vezérkara például arra panaszkodott, ha nem emelkedik az adó mértéke vagy nem vetik ki azt a jelenleg mentességet élvező 75 év feletti lakosságra, csatornák szűnhetnek meg.

Erre a problémára javasolta 2018-ban a decemberi választást elbukó Jeremy Corbyn azt a megoldást – amiből az ismert körülmények tükrében mostanában biztosan nem lesz semmi -, hogy az adóelkerülés császáraiként számon tartott digitális monopóliumokra, a Facebookra, a Google-re és társaikra kellene kivetni egy célzottan a BBC finanszírozására létrehozandó különadót.

Ebben lenne is logika, hiszen a közszolgálati média ideális esetben definíciószerűen a piacra nem bízható információk őre lenne, és pont a piacot leuraló cégek által megsebzett nyilvánosságot lenne a feladata „meggyógyítani”.

Ha az a kérdés, hogy vannak-e súlyos visszásságok a BBC szerkesztési gyakorlatában, akkor a válasz: igen, vannak, de ezen egy cseppet sem segít, ha alapjaiban rengeti meg a kormány azt az intézményt, amelynek a létezése tartja a lelket mindazokban, akik világszerte jóhiszeműen járnak el a – BBC-nél egyébként szinte kivétel nélkül csak rosszabb állapotban lévő – keleti, akár más nyugati közszolgálati médiumokban, és ténylegesen azért dolgoznak, hogy jobbá tegyék azokat.

A katasztrófához pedig nem kell feltétlenül a BBC „haláláról” vagy „megszűnéséről” beszélni: ez aligha fog bekövetkezni. Ám éppen elég, ha az esetleges leépítések és megszorítások nyomán átalakul az a médiarendszer, ami innen, Kelet-Közép-Európából ma már igencsak szürreálisnak tetszik: amelyben a közszolgálati társaság csatornái a legnézettebbek az egész tévés piacon.