A 2019-es brit parlamenti választás eredménye sokakat sokként ért. Ugyan a YouGov közvélemény-kutató egy korábbi mandátumbecslése hasonló eredményt hozott ki, annak frissített verziója csökkenő tendenciát látott a Konzervatívok eredményében. A toryk 365 hely birtokában immár kényelmes többséggel vezethetik ki az Egyesült Királyságot az Európai Unióból, míg a Munkáspárt 203 mandátuma a párt legrosszabb eredménye a harmincas évek nemzeti kormányai óta (akkor az 1935-ös választáson 154, négy évvel korábban 52 (!) mandátumot szereztek).

Az eredmények ismeretében Jeremy Corbyn már a választás másnapján bejelentette, hogy a jövő év elejével távozik pártja éléről, és természetesen már meg is indult a spekuláció az utódjáról. Szintén új vezetője lesz a Liberális Demokratáknak, akik mindösszesen 11 helyet szereztek (kettővel kevesebbet, mint két éve), és a vezetőjük, Jo Swinson el is vesztette skóciai mandátumát, így nem is folytathatná a párt élén.

De mi történt ezzel két párttal, miközben mind Corbyn, mind Swinson komoly miniszterelnöki ambíciókkal vágott neki a választásnak? Hogyan sikerült történelmi vereséget szenvednie a Munkáspártnak, és hogyan bukták el a libdemek a nagyreményű próbálkozásukat, hogy a maradáspárti közhangulatot meglovagolva erősítsék a pozíciójukat, és akár átvegyék a második helyezést a Munkáspárttól?

A liberális zuhanórepülés

Az európai parlamenti választásokat követően a libdemek meg tudták erősíteni a pozícióikat, a felmérések szerint a párt támogatottsága 15-20% között volt, ami ekkor csak pár százalékkal volt a Munkáspárt mögött. Ráadásul ezt a pozíciót a választások kiírásáig viszonylag stabilan tudta tartani, sőt, pont október végén került legközelebb a két párt támogatottsága. Ez persze nem járt volna automatikusan szoros harmadik hellyel egy választáson a „győztes mindent visz” rendszer sajátosságai miatt (2010-ben a libdemek 6 százalékponttal kaptak kevesebbet, mint a Labour, de 202-vel kevesebb parlamenti helyet szereztek), de jó alapja lett volna a további növekedésnek és a Munkáspárt megszorongatásának, hiszen akkor elsősorban az ő kárukra nőttek.

Hogy ez adott esetben libdem mandátumszerzést jelentett volna, vagy ezekben a munkáspárti körzetekben befutott volna nevető harmadikként a tory jelölt, az jó kérdés; valószínűleg mindkettőre lett volna példa, ha meg tudta volna őrizni addigi pozícióját a párt. Ráadásul parlamenti frakciójuk is jelentősen megnövekedett, mivel csatlakozott hozzájuk több, a pártjukból távozó korábbi konzervatív illetve munkáspárti képviselő is. Ráadásul reménykedhettek, hogy új, fiatal és fiatalos vezetőjük, Jo Swinson, képes lesz újrateremteni a 2010-es sikerükhöz vezető Clegg-mániát, vagyis a pártvezető népszerűségére építő kampányt.

A párt három legfontosabb (és mindenképpen legnyilvánvalóbb) célpontja három londoni körzet – Finchley and Golders Green, Kensington, Cities of London and Westminster – volt. Finchleyben, a konzervatív Mike Freer ellen a volt munkáspárti, onnan többek között annak antiszemitizmus-botránya miatt távozó Luciana Bergert indították. Ez egy olyan körzetben, ahol a választók több mint 20%-a zsidó, nem tűnt kifejezetten rossz ötletnek. Sokkal problémásabb volt a szintén volt munkáspárti Chuka Umunna elindítása a Two Citiesben, és sok érthető kritikát kapott a volt tory államtitkár, Sam Gyimah elindítása Kensingtonban, ahol 2017-ben alig pár szavazattal győzött a munkáspárti Emma Dent Coad, aki maga is erősen maradáspárti.

A libdemek kampánya arra épült, hogy Swinson lehet az Egyesült Királyság következő miniszterelnöke. Ez, bár persze utólag könnyű okosnak lenni, azért kicsit túl nagy falat volt a pártnak, amely azért az elmúlt évszázadban legjobb esetben is csak erős harmadik tudott lenni a választásokon. Ráadásul a Swinson személye köré épülő kampány sem jött be, egyszerűen nem volt szimpatikus a választóknak, mint potenciális miniszterelnök. Ezen felül legendássá vált, hogy szórólapjaikon félreértelmezhető (és nyilván szándékuk szerint félre is értelmezendő) közvéleménykutatásokkal próbálják magukat előnyös helyzetben mutatni, a saját (vélt vagy valós) politikai észszerűségükre igen büszke maradáspártiak körében ez a nyilvánvaló hülyének nézés nem arathatott osztatlan sikert.

Továbbá a párt a nyár folyamán megváltoztatta a brexitpolitikáját. Míg addig a második népszavazás mellett kampányoltak, addig a választásokra azzal az ígérettel fordultak rá, hogy egy esetleges libdem többség már egy új népszavazás felhatalmazása nélkül is leállítaná a brexitet, vagyis visszavonná a kilépésről szóló kérelmet.

Ez ugyan alkotmányjogilag teljesen rendben lenne (a parlament szuverén, kis túlzással azt tesz, amit szeretne), de nyilván sokaknak kicsit túlzásnak tűnt a népszavazás parlamenti felülbírálata. Eközben a Munkáspárt, bár sokak várakozásával szemben nem ment el teljesen maradáspárti irányba, de azért egyértelművé tette, hogy győzelme esetén új népszavazást fog kiírni.

Mindemellett az új képviselők felvétele a párt ideológiai felhígulásával járt. Míg a munkáspárti és a tory képviselők hagyományosan viszonylag szétszóródnak a politikai skálán (még ha nem is igazán kényelmesen), addig a libdemek jellemzően nagyon hasonló állásponton szoktak lenni. Ebbe az exmunkáspárti centristák még csak-csak belefértek, de azért sokak számára erős húzás volt a maradáspárti, de társadalmi kérdésekben enyhén szólva konzervatív(pl. gyakran homofóbiával vádolt) Philip Lee felvétele a pártba, ami ellen a párt LMBT+ tagozata is tiltakozott. Ahogy pedig a 2015-ös választás megmutatta, a libdemeknek nem tesznek jót az ideológiai kompromisszumok.

Ehhez jött hozzá, hogy sok szavazó, aki szíve szerint a libdemekre szavazna, ismerve választókörzete realitásait, inkább leszavazott az esélyesebb jelöltek közül a szimpatikusabbra, valószínűleg leginkább a munkáspártira.

Az eredmény: ugyan a szavazatok arányán és számán tudtak javítani a 2017-es választás óta, de azért a 11,6%-os eredmény messze alulmúlja a néhány hónappal korábbi várakozásokat, a miniszterelnöki ambíciókat meg pláne. Ráadásul az egyébként egész tisztességes 4,2 százalékpont növekedés mellett csökkent a párt képviselőinek száma eggyel (2017-hez képest, a kibővült frakcióhoz viszonyítva tíz helyet vesztettek).

Ebben persze van némi átrendeződés – megszereztek két angol és egy skót körzetet, miközben elveszítettek három körzetet a torykkal szemben (négyet, ha az időközi választáson megnyert walesi körzetet is számoljuk), és egyet a Skót Nemzeti Párttal szemben). A nyertes körzetek közül kettő, North East Fife és főleg Richmond Park ráadásul csak pár szavazaton múlt ’17-ben, egyedül St Albansben sikerült átfordítani egy elég nagy konzervatív előnyt.

Ezzel szemben a három londoni körzet közül egyet sem sikerült elnyerniük, Kensingtonban erős harmadikok lettek, de ez csak arra jó, hogy idők végezetéig hallgathassák, hogy miattuk nem lett meg a Munkáspártnak ez a körzet. A másik két helyen sikerült második helyet szerzeniük A Two Citiesben Chuka Umunna 30,7%-ot kapott, a munkáspárti jelölt 27,7-et, míg Finchlez and Golders Greenben Luciana Berger 31,9-et, míg munkáspárti riválisa 24,2-t.

Mindkét hely könnyen meg lehetett volna jobb taktikai szavazással, de egyrészt (főleg a Two Citiesben) egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a libdem jelöltre kellene leadni a taktikai szavazatokat, másrészt pedig a két munkáspárti dezertőr valószínűleg túl keserű pirula lett volna a Labour elkötelezett szavazóinak. Azt hiszem, mindkét jelenség ismerős lehet a magyar politikában járatosaknak.

Összefoglalva, a libdemek kudarca egy elhibázott kampány, rossz taktikázás, némi alaptalan önbizalom és a választási rendszer őket jellemzően hátráltató sajátosságainak eredménye.

Így a libdemek megmaradtak abban a kispárti szerepben, ahova a 2010 és 2015 közötti koalíciós kormányzás után kerültek – a kérdés az, hogy valaha ki tudnak-e törni belőle. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a brexit-kérdés várható lezárásával a lehetőségük, hogy a maradáspárti mozgalom hátán visszaerősödjenek legalább az egy évtizeddel ezelőtti pozíciójukba, végleg elúszott.

A program és a kampány szerepe a baloldal kudarcában

A Munkáspárt sikertelensége ennél sokkal összetettebb. A 2019-es választáson ugyanis összeomlott az úgynevezett vörös fal, a Munkáspárt – egyik – hagyományos erőssége, az Észak-Walestől Északnyugat-Angliáig tartó volt iparvidék a számtalan hagyományos (tehát fehér, és társadalmi kérdésekben sokszor konzervatív) munkás szavazóval. Ők most a párt brexittel kapcsolatos teszetoszáskodása (ezek a területek erősen kilépéspártiak) és a pártvezetéssel szembeni elégedetlenségük eredményeként nagy számban átpártoltak a torykhoz, számtalan szimbolikus vereséget okozva a Munkáspártnak.

Ennek kapcsán meg is indult a vita, hogy a párt túl baloldali álláspontja, a pártvezetés és a mögöttük álló mozgalmak és a hagyományos munkásosztály közötti kulturális és „identitáspolitikai” különbségek, Corbyn – az elmúlt években erősen kompromitálódott és minden felmérés szerint elég népszerűtlen – személye és a corbynista mozgalom különféle szereplői, vagy pedig a párt és a vörös fal szavazói közötti brexitügyi szakadék volt-e az oka ezeknek a kudarcoknak.

Kezdjük az első érvvel: ha lehet hinni az Opinium intézet előbb idézett kutatásának, a párt gazdaságpolitikáját csak 12 százaléknyi szavazó nevezte meg a pártra nem szavazásuk elsődleges okaként, a párttól elfordulók közül pedig pusztán 6. (Persze ettől még lehet, hogy több szavazó számára volt probléma a párt gazdaságpolitikája, csak számukra nem ez volt a legfontosabb szempont.)

Ez megerősíti azt a tapasztalatot, hogy a baloldali gazdaságpolitikai intézkedések egyáltalán nem szoktak népszerűtlenek lenni. Ugyan a Munkáspárt programját még a Corbynhoz közel álló Momentum mozgalom vezetője, Jon Lansman is a kudarc egyik okaként nevezte meg, de

könnyen lehet, hogy nem annak baloldaliságával, hanem inkább fókusztalanságával és némiképpen Elizabeth Warrent idéző policy-javaslat dömpingjével volt a gond. Ettől függetlenül természetesen a pártvezetés feladata, hogy ne csak ötleteket dobáljon be, hanem azok mögé egy átfogó narratívát is nyújtson, mint Roosevelt New Dealje vagy Attlee Új Jeruzsáleme, vagy akár a Trump-féle „tegyük Amerikát újra naggyá” szlogen. Ez pedig ebben a kampányban elmaradt, ami komoly tanulsággal szolgál a policy-orientált baloldali mozgalmaknak.

A kulturális kritika a gazdaságinak szinte a fordítottja: Corbyn és főleg a mozgalma egyszerűen túl londoni, túl középosztálybeli, társadalmi kérdésekben túl progresszív, kulturálisan túl távol áll az ún. hagyományos munkásosztálytól (avokádós pirítós bruncholás, zablatte, Fuck Boris-éneklés), túl kozmopolita, túlságosan sokat „identitáspolitizál” (vagyis túlságosan sokat áll ki a nem fehérek, LMBTQ emberek, stb. jogaiért a gazdasági kérdések kárára), és nem érti annak a problémáit. Ja, és túlságosan brexitellenes.

Persze a két érv adott esetben össze is ér, hiszen, ha mondjuk Ash Sarkar az egyik érv szerint azért problémás, mert nyíltan kommunista, addig a másik érv szerint ő a munkásosztályt nem értő londoni lattemarxisták iskolapéldája, hangsúly a lattén. E két kritika nem is zárja ki egymást. De hiba lenne megfelejtkezni arról, hogy  a vörös fal azért nem idén és nem is Corbyn megválasztása óta kezdett omladozni, a Munkáspártnak már egy ideje problémái vannak ezzel a környékkel, amit a brexit-szavazás is megmutatott. A toryk nem véletlenül célozzák már ezeket a volt iparvidékeket egy ideje, és Boris Johnson álságos népgyermek-imidzse, a megszorítások visszafordítására tett ígéret, a rendpárti és bevándorlás-ellenes fókusz, valamint az erősen ezekre a szavazókra kihegyezett kampányszlogen („Csináljuk meg a brexitet!”) mostanra el is hozta az áttörést.

Másrészt – és mintha erről el tetszenének feledkezni a lelkes kritikusok – attól, hogy a londoni munkásoknak barnább a bőre, mint északkeleti társaiknak, vagy ha nem, akkor lengyel az anyanyelvük, attól még London (és a többi nagyváros) legalább annyira a hagyományos erőssége a Munkáspártnak, mint a vörös fal. Corbyn saját körzetében, az észak-londoni Islington Northban pl. 1937 óta minden választást a Munkáspárt nyert, és sokkal depriváltabb, mint néhány most elvesztett körzet.

Corbynnak mégis amiatt kell magyarázkodnia, hogy ő nem az islingtoni elit tagja, amit nyilvánvalóan mindenki hülyeségnek gondolt volna, ha a sokkal kevésbé deprivált Bolsover most kikapó képviselőjétől, a legendás Dennis Skinnertől kérdezik. A Munkáspárt már sorban másodjára nyert 49 londoni körzetben (ez a frakció most közel negyede, két éve közel ötöde), vagyis a londoni körzetek több, mint kétharmadában, valahogy azonban sosem hallani Londonról (vagy általánosságban a nagyvárosokról), mint munkáspárti erősségről. Nem egy új trendről van szó, Kelet-London már a huszadik század elején is baloldali-munkáspárti fészek volt (itt volt képviselő Clement Attlee is), és persze, a világ számos országában látunk hasonló trendeket.

A párt vezetése és a Brexit-pozíció

Nézzük azonban a két döntő faktort, a párt vezetését (a pártra nem szavazók 43%-a, illetve a párttól elpártolók 37%-a számára a legfőbb érvük a Munkáspárttal szemben a már idézett felmérés szerint) és a Brexit-pozíciót (17, illetve 21 százalék a megkérdezettek szerint).

Sokak szerint Corbyn személye egyszerűen túl balos ezeknek a választóknak, akik nem szeretnének egy állítólagos kommunistát miniszterelnöknek. Emellett Corbynt antiszemitának és terrorista-szimpatizánsnak látják, aki kiállt az IRA vagy a Hamasz mellett is.

Corbyn elhibázott személyi politikáját is fel szokás hozni: a párt öt legfőbb politikusa mind londoni képviselő (abból négyen egymással határos körzetekben), így a párt szükségszerűen „fejnehéz” lett, és az északi körzetekben nem teljesen ok nélkül érezhették magukat másodlagosnak a választók.

Az tehát már biztos, hogy Jeremy Corbyn nem marad a párt élén, csak a távozás menetrendje körül vannak még kérdések. (Gordon Brown és Ed Milliband egyből távoztak a párt éléről választási kudarcuk után, és a párt alenöke (mindkét esetben Harriet Harman) vette át a párt vezetését ideiglenesen – erre most nem kerül sor, hiszen Tom Watson alelnök már korábban is lemondott.)

Például kérdéses az, hogy a következő pártvezető mennyire lesz képes jobban teljesíteni Corbynnál. Elsősorban az észak-angol szavazók visszahódítására építi – egyelőre nem hivatalos – pártvezetői kampányát a mostanra kisváros-imádóvá mémesedett Lisa Nandy, aki brexitpárti álláspontjával is erősítheti azt az üzenetet, hogy ő újra tudja teremteni a harmóniát a párt és volt szavazói között. Szintén a kisvárosi és vidéki szavazók visszaszerzésére fókuszál a párt jobbszárnyának fő reménysége, Jess Phillips. Számukra felmerül a kérdés, hogy tudnak-e az észak-angol szavazók felé nem a párt többi szavazójának rovására, hiszen ha van tanulsága ennek a választásnak, az pont az, hogy senkinek a szavazatát nem lehet magától értetődőnek venni.

A két legnagyobb esélyes jelenleg azonban – ha lehet hinni a fogadóirodáknak –  Keir Starmer árnyék-brexitügyi-miniszter és Rebecca Long-Bailey árnyék-üzlet ügyek minisztere. Ők mindketten fontos tagjai a párt jelenlegi vezetésének Long-Bailey gyakorlatilag Corbyn folytatása lenne, Starmer pedig hiába mérsékeltebb Corbynnál, de őt különösen rosszul érinti a párt brexit-politikájának kudarca, hiszen ő volt a párt arca ezen a területen. Kérdés tehát, hogy a kudarc tényleg a Corbynnal szembeni ellenszenven múlott, és utódja túl tud-e lépni a jelenlegi vezetés problémáin.

A bukás másik fontos oka a párt brexit-politikája volt. Végül az volt a javaslatuk, hogy újratárgyalják a kilépési megállapodást, és az új megállapodás és a bennmaradás közötti népszavazást írnak ki. Erre utólag könnyű persze azt mondani, hogy túlságosan maradáspárti volt, és tagadhatatlan, hogy a tory kampánygépezet is kiválóan tudta spinnelni a „remainer Labour” narratívát.

De közben egy brexitpártibb narratíva valószínűleg a libdemek sokkal komolyabb erősödését hozta volna a londoni és délkeleti körzetekben, sokkal nagyobb galibát okozva a pártnak. Bár a libdemeknek nem lett volna esélye nagy számban vinni a londoni körzeteket, azért tudtak volna a mostaninál nagyobb bajt okozni a munkáspárti körzetekben.

Ráadásul egy „lexiter” Munkáspárt a saját tagságával is szembenállt volna az egyik legfontosabb politikai kérdésben. A brexit a Munkáspárt számára már évek óta komoly – és most úgy tűnik, feloldhatatlan – dilemmát okozott, amelyen sem egy egyértelműbb kilépéspárti, sem egy egyértelműbb maradáspárti álláspont nem tudott volna segíteni.

Szerencsére most úgy tűnik, hogy ez a dilemma lekerül a napirendről, bár ennek a Konzervatív Párt katasztrofális brexite az ára. A következő munkáspárti vezetésre hárul a feladat, hogy összeforrassza a brexit okozta szakadást a párt és egyes korábbi törzsszavazói között – vagy más utakat találjon bázisának újjáépítéséhez.