December 2-15. között rendezték Madridban az ENSZ maratonira nyúlt klímakonferenciáját (COP25), ahová a Párizsi megállapodást aláíró mintegy 195 ország küldöttsége érkezett. A megállapodás néhány részletszabályának tisztázása mellett a fő tét az volt, hogy az országok vállalásaikat közelítsék a 1,5 fokos célhoz (vagyis hogy az éghajlat melegedése az évszázad végére ne lépje túl – a tudomány által még biztonságosnak ítélt – 1,5 fokot).
„Csalódott vagyok a COP25 eredményében” – sommázta António Guterres ENSZ- főtitkár a végeredményt, és ezzel még nem mondott sokat.
Sajnos a 14 tárgyalási nap után semmivel nem kerültünk közelebb a bolygónk, vagyis az azt benépesítő élőlények – köztük az emberiség – megmentéséhez. A konferencia minimum kudarcba fulladt. Ha keményebben akarunk értékelni, akkor legalábbis megkérdőjeleződött az ENSZ égisze alatti folyamat értelme.
„Még nincs meg a konszenzus az ambíció olyan szintű emeléséről, amire szükség lenne… Az új generációk többet várnak tőlünk” – ezekkel a szavakkal bocsátotta útjukra a delegáltakat Carolina Schmidt, a COP25-öt levezénylő chilei miniszterasszony.
„A kormányoknak alapjaiban újra kell gondolniuk ezt az egészet, mert ami itt történt, az elfogadhatatlan” – értékelte Jennifer Morgan, a Greenpeace International igazgatója a eredményt.
És valóban. A tárgyalások eredményét akkor lehetne kudarcnak tekinteni, ha lett volna valódi szándék a megállapodásra, csak végül valamiért az mégsem sikerült. Ehhez képest inkább azt lehet érezni: az országok csak a saját érdekeik mentén mozognak, sőt, egyeseknek kifejezetten a szabotálás volt a célja.
Mi másként lehetne azt értékelni, hogy pl. az Egyesült Államok, még úgy is, hogy jövőre ki kíván lépni a Párizsi Megállapodásból, folyamatosan akadályozta a szegény és a klímaváltozás miatt már károsodott országoknak fizetendő kompenzációról szóló tárgyalásokat? Vagy hogy Brazília a végsőkig ellenezte, hogy a COP25 záródokumentumában megemlítsék az IPCC földhasználatról szóló tudományos jelentését, ami – egyebek mellett – megfogalmazza azt az amúgy nyilvánvaló alapvetést, hogy a társadalom és a gazdaság nem tud létezni a talaj és az ökoszisztémák által biztosított szolgáltatások és erőforrások nélkül?
De akkor sem használnánk túl erős jelzőt, ha simán trollkodásnak minősítenénk a Brazília és Ausztrália által játszott szerepet. Mégis hogy lehetne jobban leírni, hogy amikor a kibocsátás-csökkentési vállalások szigorításáról folynak a megbeszélések, ez a két ország azért harcol, hogy a maga részéről továbbra is értékesíthesse a megmaradt kiotói (kibocsátási) kvótáit? Miközben a bennragadt kvótákat valójában el kellene törölni, hiszen a velük való kereskedés csak kiskapukhoz, további kibocsátásokhoz teremtenének lehetőséget?
Az éghajlatváltozási konferenciák 25 éves történetében talán soha nem volt ennyire távol az eredmény az elvárhatótól.
Évtizedek óta tudjuk, mit mond a tudomány, mégis, évről évre sodródunk a katasztrófa felé. A kibocsátásokat nem sikerül visszafogni, sőt, globálisan egyre növekednek.
A 2015-ös Párizsi megállapodás reményt adott, hogy az országok egy közös célért akcióba lendüljenek. Azonban a jelenlegi intézkedések, ha végre is hajtják őket, még akkor sem közelítik meg azt, amire szükség lenne: legalább 3 fokos melegedés felé hajtják a bolygót, ami katasztrofális következményekkel járna az emberiség számára. A tárgyalások lassabban haladnak, mint ahogyan a gleccserek és a grönlandi jég olvad, pedig azonnali, radikális cselekvésre lenne szükség. A COP25 jelmondata végig ott díszlett a molinókon, kivetítőkön: #TimeForAction (ideje cselekedni). Hiába.
A nagy kibocsátók nem mozdultak, a fosszilis energia kitermelésében érdekelt országok és vállalatok befolyása láthatóan nagyobb, mint azoké az országoké, amelyek cselekednének.
Pl. hiába áll lángokban Ausztrália az extrém szárazság és hőség miatt, az ország a világ harmadik legnagyobb fosszilis nyersanyag exportőre (Oroszország és Szaúd-Arábia után). Feltehetően ezért látta jobbnak, hogy a karbonkereskedelmi szabályok kiskapuinak nyitvahagyása mellett érveljen, minthogy bármiféle korlátozás mellett állt volna ki.
Eddig 73 ország jelentette be , hogy jövőre az eddiginél erősebb vállalást tesz. Mielőtt hátradőlnénk, tudnunk kell, hogy ezek jellemzően kicsi és fejlődő országok, összesen a globális kibocsátás körülbelül 10 százalékáért felelősek. A nagy kibocsátók nem tudnak és nem akarnak eltávolodni a végtelen GDP-növekedés és gazdasági fejlődés gondolatától, pedig ez a logika eddig csak a kibocsátások folyamatos növekedését okozta. Kína, India, Szaúd-Arábia, Brazília, Japán, Ausztrália és természetesen az egyezményből kilépő USA mélyen hallgatnak arról, hogy nekik is meredeken kellene csökkenteni kibocsátásaikat.
Greta Thunberg is gyakran idézi azt a tudományos tényt, hogy ha így haladunk tovább, az úgynevezett karbon tartalékunk (carbon budget – az a CO2-mennyiség, amely kibocsátásával a Föld felmelegedése nem haladja meg a 1,5 fokot) tíz éven belül kimerül. Ezzel biztosan meghaladnánk a párizsi 1,5 fokos célt, és gyermekeinknek eddig példátlan, sokkal szélsőségesebb körülmények közt kellene élniük, vagy drámaibban fogalmazva: túlélniük.
Nem túlzás azt állítani, hogy már most milliók szenvednek a klímaváltozás miatt. „Ennek tagadása az emberiség elleni bűnként is értelmezhető” – mondta ki Tuvalu küldötte, amire sokan gondoltak. Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO épp Madridban mutatta be új jelentését, amely szerint légszennyezés (vagyis a fosszilis tüzelők elégetése) 7 millió ember korai halálát okozza világszerte, ráadásul a káros hatások aránytalanul nagy mértékben érintik a szegény régiókban élőket.
Ég a ház, de a politikusok még mindig csak a részletekről vitáznak – miről születtek, illetve nem születtek megállapodások?
A karbonpiac (vagyis a kibocsátási engedélyekkel, kvótákkal való országok közti kereskedelem és annak szabályozása) az egyik olyan kérdés, amiben megegyezésre kellett volna jutni Madridban, és jórészt ez volt az, ami miatt az eredetileg tervezett zárás péntek estéről vasárnap délutánra tolódott – a tárgyalások történetében példátlan módon.
Végül nem sikerült közelíteni az álláspontokat, ezért a kérdés lezárását jövőre halasztották. Ez bizonyos szempontból nem rossz hír, mivel a jelenlegi tervezet tele van kiskapukkal, így karbonkereskedelemre igen, de kibocsátáscsökkentésre nem lenne alkalmas. Egyes országok (pl. Brazília, Ausztrália) ragaszkodnak az előző – lazább – rendszerből megmaradt kibocsátási egységeik megtartásához, ezek mögött valódi teljesítés nem állna. Mások kiskapukat hagynának az elszámolások terén. Nem sikerült kizárni azt sem, hogy egy-egy kibocsátáscsökkentési lépést duplán, azaz a kreditet megvásárló és az intézkedést végrehajtó oldalán is számításba vegyenek-e. Nem csak környezetvédő és szakmai szervezetek, de az éghajlatváltozás által leginkább érintett kis szigetországok és az EU is erősen kritizálták ezeket a pontokat.
A másik vitás kérdés a vállalások időkerete volt, vagyis hogy az országok 5 vagy 10 évente vizsgálják-e felül céljaikat és terveiket. Az éghajlatvédelem szempontjából mindenképpen a rövidebb ciklusok lennének célravezetőek, hiszen 10 év alatt rossz politikákkal nagyon elszaladhatnak a kibocsátások, valamint a tudomány és a technológiák gyors változása is szükségessé teszi, hogy gyakrabban felülvizsgálják az intézkedéseket és hatásaikat.
Az emberi jogok, igazságosság és a nők szerepe az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásban olyan témák, amelyek hosszú idő után áttörték a tárgyalások ingerküszöbét, ami pozitív fejlemény.
A COP25 egyik kis eredménye, hogy sikerült elfogadni egy gender akciótervet, ami célul tűzi ki a nők teljes, egyenlő és érdemi bevonását, figyelemmel a nemi szempontokra az Éghajlatvédelmi Keretegyezmény megvalósítása során.
A klímaváltozás által okozott hosszú távú veszteségek kompenzálására a fejlett (vagyis a klímaváltozást okozó) országok – bár már 10 éve ígérik – Madridban sem fogalmaztak meg erről szóló garanciákat, tovább mélyítve a fejlettek és fejlődő országok közti ellentétet. A sérülékenyeknek nyújtandó pénzügyi támogatás egyik legnagyobb kerékkötője az USA volt, aki pedig jövőre már valószínűleg nem is lesz része hivatalosan az egyezménynek.
Mi történik ezután, mi az EU és Magyarország szerepe?
Az EU, bár retorikában erős volt, és több helyen próbálta az ambíciózusabb vállalások irányába terelni a tárgyalásokat, csak a klímakonferencia (hivatalosan) utolsó napjára tudta elfogadni azt a konszenzust, amely értelmében megcélozza 2050-re a nettó zéró kibocsátást. Mint emlékezhetünk, Magyarország (Lengyelországgal, Csehországgal és Észtországgal közösen) még júniusban Brüsszelben megvétózta ezt a 2050-re szóló közös klímacélt. A mostani, december 12-én tartott brüsszeli EU csúcstalálkozón hosszas egyezkedés után végül sikerült erről megállapodni, de ez így már nem volt elég arra, hogy lendületet adjon a madridi tárgyalásoknak.
A párizsi megállapodás szempontjából azonban ennél is fontosabb, hogy a következő 10 évre, 2030-ra milyen célt tűzünk ki. Európának a következő, 2020 novemberi glasgow-i COP-ra egy, a 1,5 fokos céllal kompatibilis tervet (NDC) kell bemutatnia.
Ahhoz, hogy elkerüljük, hogy totális katasztrófába forduljon az éghajlatváltozás, az EU-nak 2030-ra 65%-kal kell csökkentenie a kibocsátását, a karbonsemlegességet már 2040-re elérve. Madridban is láthattuk, nagyon nem mindegy, hogy az EU mit képvisel, és mennyire hitelesen tudja a fejlődő országoknak megmutatni, hogy saját háza táján igen jól halad a kibocsátáscsökkentéssel. Legkésőbb szeptemberig el kellene fogadni azt a kellően ambiciózus 2030-as klímatervet, amelyet az EU a 2020 szeptemberi bilaterális EU-Kína találkozóra már magával vihet. Ha Kínát sikerül az EU-nak maga mellé állítania, a két gazdasági hatalom együttes ambíciója már felpörgetheti a vállalásokat, és közelebb kerülhetünk a párizsi célhoz.
A Zöld Megállapodás (Green Deal) csomag és az EU költségvetés is új forrásokat mozgósít klímavédelemre, összesen kb. 100 milliárd euró összegben. Az uniós országok a fosszilis energiahordozóknak nyújtott támogatások felszámolásával további forrásokat irányíthatnának át a fenntartható gazdaság felé való igazságos átmenetre. Fontos, hogy ezek a források már valóban fenntartható technológiákba áramoljanak, fellendítve az energiahatékonyságot, a megújuló energiákat, a drága és szennyező fosszilis és nukleáris ipar helyett.
Magyarország ugyan rendre klímabajnokként hirdeti magát az EU-n belül, de egy nemrég publikált jelentés, az Éghajlatváltozási Teljesítmény Index szerint (ami az intézkedéseket is figyelembe veszi, nem csupán a szocialista ipar összeomlása miatt keletkezett történelmi kibocsátáscsökkenést)
kifejezetten rosszul teljesítünk, 57 országból a 47. helyen kullogunk. Az ország kibocsátása 2013 óta növekvő pályán van, míg a megújuló energiák aránya csökken hazánkban.
Ezt a folyamatot kell sürgősen megfordítani az EU-s és a hazai források segítségével.
Hogyan tovább – új utak felé
Az utóbbi év pozitív fejleménye, hogy a fiatalok és rajtuk keresztül a tudomány hangja egyre erősebben jelen van a klímacsúcsokon és a közéletben. A madridi konferencia valószínűleg leginkább várt beszédét Greta Thunberg tartotta, aki szokásától eltérően kevésbé érzelmes, de nagyon erős üzenetet hozott: a tudomány kristálytisztán megmutatja, ez így nem mehet tovább.
Nem sokkal később, a tárgyalások történetében először fordult elő, hogy a plenáris ülésen a színpadot fiatalok (Fridays for Future) foglalták el úgy, hogy nem egy maroknyi zöld kisebbségként tekintettek rájuk, hanem fiatalok millióinak küldöttjeként. „Megállíthatatlanok vagyunk, lehetséges egy másik világ!” skandálták, amíg a biztonsági szolgálat el nem távolította őket. A Greta Thunberg iskolasztrájkjából kinőtt mozgalom tehát tarol, és ahogy Greta kijelentette, ez még csak a kezdet. 2020 a cselekvés éve lesz.
A világszerte és Magyarországon is zajló klímatüntetések komoly hatással vannak a politikára. A konferencián is számtalanszor hivatkoztak arra, nem vehetjük el gyerekeink esélyét, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mit vár tőlünk a külvilág.
Az egyre erősödő nyomás hatására tehát jövőre szintet kell lépniük az országoknak és valódi, radikális, a párizsi céllal kompatibilis vállalásokat vinni a glasgow-i COP-ra. Félő azonban, hogy ha ez jövőre sem sikerül, akkor végképp eltávolodunk a megoldástól, és a párizsi megállapodás és az ENSZ tanácskozások jelentősége csökkenni fog.
Így egyre nagyobb szerepe lesz az országos és helyi szintű cselekvésnek, az üzleti szféra, a befektetők, vagy például a városok, térségek összefogásának. Az USA például jövőre kiléphet a párizsi megállapodásból, de Madridban 25 amerikai tagállam jelentette be, hogy továbbra is arra törekszik, hogy a Párizsban rögzített célt elérjék.
A mostani ENSZ-klímacsúcson ismét kiderült: a politikai döntéshozók a rövid távú haszonszerzést szem előtt tartva, és a fosszilis cégek érdekei szerint cselekszenek. Ezzel mindannyiunk jövőjét sodorják veszélybe. A klímameneteken részt vevő több millió fiatal nem ezzel a mandátummal hatalmazta fel a világ vezetőit. Sok magyar fiatal is megmozdult, és elvárja, hogy Magyarország kormánya és minden politikai döntéshozó hazánkban a jövő érdekében cselekvő vezetőként viselkedjen.
Az összefogásra most még nagyobb szükség van, mint eddig. Csak együtt tudjuk megértetni a politikusokkal és a vállalatokkal: ez így nem mehet tovább, nem kérünk tovább a kifogásokból, az emberiség jövője érdekében modellváltásra van szükség. Ehhez olyan vezetők kellenek, akik érdemi lépéseket tesznek, hogy garantálják a biztonságos jelenünket és jövőnket a klímaválság kellős közepén!
