A hetvenes-nyolcvanas években világszinten kiépült neoliberális kapitalizmus a 2008-as válság után – amikor szinte mindenki számára egyértelművé váltak a gazdasági rendszer hatásai – kétféle reakciót váltott ki a rendszer központjában (Nyugat-Európában és Észak-Amerikában).

Az egyik politikai reakció egy újfajta jobboldali radikalizmus volt, amely sok tekintetben szakított mind konzervatív, mind szélsőjobboldali elődei irányvonalával, de továbbvitte azok legalapvetőbb stratégiai meggyőződéseit. A másik egy szintén újszerűnek ható baloldali radikalizmus volt, amely a neoliberalizmus előtti szociáldemokrácia gyökereihez nyúlt vissza, hogy újra a tőke és munka viszonyát, illetve a gazdasági elosztásbeli kérdéseket hozza az évtizedek során megfakult polgári demokrácia középpontjába.

Mindkét irányzat azt ígérte, hogy a neoliberális globalizációval szemben visszaadja a centrumországok állampolgárainak önrendelkezését, visszaveszi az ellenőrzést a különböző átláthatatlan és elszámoltathatatlan globális erőktől. Retorikai szempontból tehát mindkettő választ igyekezett adni a neoliberális kapitalizmus fokozatos lejtmenetére, amely leglátványosabban az évtizedek óta stabilan csökkenő profitabilitási szintekben mutatkozik meg.

A hasonlóságok ezen a ponton véget is érnek.

Az elmúlt években az már egyértelművé vált, hogy a két politikai út közül a jobboldali az, amely a választói politika szintjén sikeresebb, és – ettől nem függetlenül, de vele nem is egyenes oksági viszonyban – kiépült egyfajta jobboldali politikai-gazdasági-ideológiai hegemónia. Ezzel párhuzamosan sorra múlja alul a vele szemben támasztott reményeket és elvárásokat a neoliberalizmus utáni baloldal.

A csütörtöki brit választások ma reggelre lassan véglegessé váló eredményei, a Jeremy Corbyn vezette baloldali projekt látványos veresége csak egy újabb epizód ebben a folyamatban.

Az európai baloldal nagy, paradigmaépítő reménységei változatos formában, változó mértékben, de mindannyian kifulladtak:

• a Sziriza behódolt a trojkának, és annyit ért el csupán, hogy átvehette a balközép PASOK helyét;
• a Podemos középpártként betagozódott a spanyol intézményes politikába, és ezzel jelentősen elveszítette transzformatív potenciálját;
• Corbynt megsemmisítette a Brexit;
• a májusi EP-választások megmutatták, hogy Nyugat-Európa balközép pártjaival versengő balpártjai mindannyian elértek egy viszonylag alacsony plafont, aminél feljebb nem nagyon tudnak már menni.

A következő napokban minden bizonnyal rengeteg elemzés fog megjelenni Corbyn vereségének okairól, én itt most csak egy dimenzióra hívnám fel a figyelmet – jelezve, hogy az eredmények átfogó elemzéséről magyar nyelven ez a Partizán-műsor adja a legátfogóbb képet:

Minden lokális kontextusbeli változó mellett a mostani brit választásokon is megfigyelhetünk néhány olyan tendenciát, amelyet Európában láthattunk az elmúlt években:

• a baloldal és a liberálisok is egyre inkább beszorulnak a városokba, miközben vidéken a jobboldal tarol, és a hagyományos munkásosztályból is nagy szeleteket harap ki;
• a nemzetállami önrendelkezésre, jóléti sovinizmusra és kulturális konzervativizmusra, a „többség” identitáspolitikájára alapuló ideológiai konstrukciók rendre jobban rezonálnak a választópolgároknál, mint az egyenlőségre, tőke- és kapitalizmuskritikára összpontosító politikai képződmények.

Corbyn vereségében emellett óriási szerepet játszott a brexit kérdése, amely mentén a brit Konzervatív Párt magához tudott láncolni olyan választókerületeket, amelyek hosszú évtizedek óta balra szavaztak, de az egyértelmű álláspont hiánya, a Munkáspárton belüli centristák és radikálisok közötti konfliktus feloldatlansága miatt átálltak Boris Johnson mellé. Ezt támasztja alá, hogy az egyértelműen maradáspárti Liberális Demokraták sem tudtak előretörni, vagyis a brit választásokat alapvetően határozta meg az EU-ból való kilépés választópolgári akarása.

A Sziriza, a Podemos és Corbyn politikai íve megkerülhetetlenné teszi, hogy leírjuk: a 2008-as válság utáni baloldal pártpolitikai mainstreamesedésének stratégiája jelen formájában véget ért.

A világban semmi sem tart örökké, mindenesetre az biztos, hogy itt és most jobboldali dominanciával kell számolnunk még egy darabig. A világ folyamatosan változik, és ez folyamatosan változtatja majd a politikai „kereslet-kínálat” egyenleteit is, és ami ma a slágertermék, az egyszer csak elveszíti nimbuszát, és fordítva.

Amióta van kapitalizmus, azóta van baloldal is, és amíg lesz kapitalizmus, addig lesz baloldal is, de az itt és mostban, a nativista jobboldal hegemóniájának korában nem lesz elegendő csak kivárni, amíg átfordul a történelem kereke.

Ehelyett néhány alapvető dilemmát kell megvitatni a következő időszakban, és eldönteni, hogy milyen politikai stratégiákat is igényelnek. Pillanatnyilag egyetlen dilemma sem látszik feloldottnak, és vannak különböző irányokba mutató tendenciák is.

Az egyik ilyen dilemma a társadalmi bázis kérdését illeti. Minimum a második világháború óta a nyugati polgári demokráciákat a nagy néppártok határozták meg. Ez a néppártok jellegzetessége, hogy több különálló társadalmi kategóriából képesek voltak választói koalíciókat felépíteni, közös nevezőre hozni sokszor nem egyértelműen összeférő érdekeket és értékrendeket.

Az új jobboldali hegemónia nagy vívmánya, hogy képes volt átalakítani a neoliberális válság időszakára ezt a választói koalíciót, új társadalmi csoportokat tudott ebbe bevonni, és ilyen értelemben tényleg néppártinak maradni.

Ebben szerepet játszott a globalizáció jobboldali kritikája, a nemzeti önrendelkezés visszaszerzésének hangsúlyozása, a migráció és a különböző kisebbségek identitáspolitikájának elutasítása és egy „többségi identitáspolitika” megalkotása.

Vagyis a neoliberális kapitalizmus társadalmakat dezintegráló hatásaival szemben egy integratív politikai retorika- és indentitáskészletet épített fel.

A másik oldalon viszont ez a fajta társadalmi dezintegráció politikai széttöredezettségben csúcsosodott ki. Egyre nagyobb a szakadék és a nyílt politikai ellentét egyrészt a progresszív városi középosztály és a plebejus rétegek között, másrészt pedig a különböző etnikai hátterű alsóbb osztályok közötti együttmozgás politikai feltételeit sem sikerült egyértelműen megteremteni/megvédeni.

Így vérre menő viták alakultak ki az új baloldalon belül is politika kulturális dimenziói kapcsán. Olyan dilemmák maradtak mind a mai napig feloldatlanok, hogy vajon hogyan hozhatók egy platformra a materiális emancipáció és fragmentálódó életmódok és identitások emancipációjának egyaránt jogos törekvései. Ezekre aztán rárakódnak a baloldal és a liberális centristák közötti viták, amelyek ezeket  kulturális-identitásbeli kérdések mellett a gazdaságpolitikai koncepciók közötti különbségeket is tematizálják – és állítják részben kényszerpályára is.

Ezek az ellentmondások régóta látszanak, még 2017 tavaszán írtam erről a következőket:

már az is kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e ez az egyben tartás, vagy épp ellenkezőleg bizonyos helyeken a szélsőjobb és a harmadik utas közép szembenállása állandósul, máshol pedig a „baloldal” plebejus populista pártokra és urbánus, technokrata liberális pártokra szakad szét.

Azóta eltelt majdnem három év, a fragmentálódott társadalmi célközönségek közös platformra hozása semmit sem haladt előre. Márpedig ennek kérdése nemcsak a választási győzelmi esélyek szempontjából fontos, hanem a társadalmak és (a globális tőke által intenzíven ostromlott) összetartó intézményeiknek teljes szétesésének megakadályozása miatt is.

A másik dilemma a polgári demokrácia keretén belüli intézményes politizálás kérdését illeti. Az elmúlt években teljesen egyértelművé vált, hogy a jelenlegi politikai, gazdasági és médiakörnyezetben az osztályharcot a felül lévők sokkal hatékonyabban és sikeresebben folytatják.

Az egész brexit – és az új jobboldali hegemónia úgy általában is – nem más, mint a tőke törekvése arra, hogy az alapvető gazdasági-társadalmi viszonyrendszerek, hierarchiák és működési mechanizmusok megváltoztatása nélkül fogja be a rendszerrel szembeni népi elégedetlenséget.

Magyarán, az „úgy megváltoztatni mindent, hogy ne változzon semmi” évszázados stratégiája ez.

Ezzel szemben az establishment intézményei nem is akarnak és nem is tudnak szembeszállni. A média- és gazdasági elitek végtelen nagy teret és támogatást adnak az új jobboldal szereplőinek. Vagyis a polgári politizálás intézményi és infrastrukturális keretei között a pálya nagyon erősen nekik lejt, miközben az új baloldal csak pezsgő mozgalmi gyökereire támaszkodva tudta ezt a strukturális hátrányt ideig-óráig kompenzálni.

De elég egyértelmű, hogy ez távolról sem elegendő ellenerő ezen a terepen.

A dilemma tehát, hogy ki lehet-e vagy kell-e vonulni teljesen erről a terepről. Ha a válasz a nem-kivonulás, akkor kérdés, hogy milyen módon teremthetők meg az ellenhegemónia mélyintézményei – a tőkelogikából kivont gazdasági hátországtól egészen a nem-árucikként elképzelt tájékoztatás intézményeiig – amelyek aztán hosszabb távon is képesek politikai erőket fenntartani.

Ha pedig a kivonulás a válasz, akkor nem lehet elmenni amellett, hogy mi is a konkrét alternatíva a purista bezárkózás és az idő végtelenségébe kivetített forradalom gondolatán túl.

Részben ehhez kapcsolódóan a nemzetköziség kérdése sem megkerülhető.

A legnagyobb jószándék mellett kormányzó baloldal sem lenne képes azokat a strukturális tényezőket megváltoztatni, amelyek a választópolgárok kisemmizését okozzák és dühét táplálják.

A szabadkereskedelmi szerződések és gigantikus offshore-központok korában a tőke nemzetállami keretek közötti megregulázása – vagy ha tovább megyünk: a tőkés termelési logika felszámolása – teljességében elképzelhetetlen vagy értelmetlen. Hogyan csinálsz újraelosztást, ha a tőke a Kajmán-szigeteken köt ki? Hogyan garantálsz fogyasztóvédelmet vagy környezetvédelmet, ha a szabadkereskedelmi egyezmények teljesen kiszolgáltatnak a legprofitábilisabbnak ítélt (értsd: a környezetet leginkább terhelő, a termékminőséget tekintve leggyengébb) termelési és kereskedelmi logikának, gyakorlatban véve ki az ellenőrzést a demokratikus kormányzatok kezéből.

A másik oldalon viszont csak ezek a nemzetállami keretek azok, amik igazán – teljesen érthető módon, évszázados gondolkodási minták következtében – elképzelhetők az állampolgárok többsége számára; a világgazdasági folyamatok, a globális egyenlőtlenségek hiába határozzák meg napi szinten az életünket, választásokat rájuk építve nem lehet nyerni. Főleg nem egy olyan korszellem idején, amikor a világ radikális kinyílása után mindenki a lokálisba, az ismertbe, a saját kis világba való reflexébe kapaszkodik.

Márpedig a baloldal nemzetközi lesz, vagy túl sok értelme nincs a létezésének. De közben azt is érdemes elkerülni, hogy a nemzetközi dimenziók hangsúlyozása ne reprodukálja a „felvilágosult progresszív értelmiségiek” és az „idegengyűlölő, rasszista nép” közötti kultúrharcos ellentéteket, melyek a baloldalon belül erősen destruktív hatással jártak és járnak.

E három dilemma mellé bizonyára lehet még kismilliót felsorolni. Annyi azonban biztos, hogy csak ennek a három dilemmának a feloldása elképesztően magas szintű szervezettségre és innovatív stratégiai gondolkodásra lesz szükség.

A jelen viszonyai ekkora teret engedtek az új baloldal intézményes politikai erőinek Európában, mint amennyit az elmúlt években láttunk. Minden kritikus újraértékelés mellett, szégyenkezni nincs okunk miattuk. Továbbgondolni annál több.

Annál is inkább, mert az elmúlt évek baloldali építkezéseinek eredményei – minden visszaesés, a maximális célok elérése nélkül is – itt maradnak velünk. Corbyn lemondásával nem szűnik meg az a vitalitással teli politikai közösség, amelyet az elmúlt években felépítettek, és ez a kontinensen máshol is igaz.

A jelen viszonyai megváltoztathatók, és jobb irányba is változtathatók. A baloldali politikának ez az alapvetése évszázadok óta. És tennivaló ma is akad bőven.