„Jogerősen is életfogytigra ítélték a bőnyi rendőrgyilkost” – minden magyar internetes újságban evvel vagy majdnem azonos címmel jelent meg a hír Györkös István pöréről.

Én még ilyen gyáva és ostoba sajtóval, mint a mai magyar, nem találkoztam. Ugyanis a hír helyes címe a következő:

Elítélték a neonáci terroristát.

A magyar sajtó szisztematikusan elhallgatja vagy meghamisítja azt a tényt, hogy az országban van neonáci terrorizmus.

Györkös István egy kisebb neonáci szervezet ismert, nyíltan és nyilvánosan működő vezetője volt, s amikor a fegyverraktárát föltáró rendőrség házkutatást végzett nála, hidegvérrel lelőtte az egyik rendőrtisztet.

Nem „magánemberként”. Nem dühében. Neki csak a tisztán faji, totalitárius állam volt elismerhető, tehát a mostani – nyomokban még demokratikus elemeket tartalmazó – állam nem. Ennek az államnak a hatósági képviselője neki háborús ellenség volt, ezért (a maga szemszögéből következetesen) megölte.

A magyar sajtó szokásos frivolitására, sekélyességére, politikai vakságára vet éles fényt, hogy ezt is – mint megannyi súlyos esetet – bizarr tréfaként kezelte, mintha a nácizmus Magyarországon amolyan idétlen anakronizmus lenne, egzotikum, humorforrás. Akkor is, amikor gyilkol. Isten őrizz, hogy „politikumot” fedezzenek föl bármilyen ún. napihírben. Fasiszták? Nyilasok? Nácik? Höhöhö.

A 2008/2009-i neonáci terrormerényleteket mint „romagyilkosságokat” írta le a gyáva és ostoba magyar sajtó, mintha itt (hát ugye) a cigányokkal nem nagyon rokonszenvező „szkinhedközösség” (így jellemzi a magyar Wikipedia!) figurái követték volna el őket, kétségkívül szervezetten és személyes okok fönnforgása nélkül, de hát ezek csak amolyan elfogult különcök, akiknek „közük volt” (sőt: „közük lehetett”) a katonai titkosszolgálathoz.

Holott teljesen világos, hogy a rasszista terrormerényleteket titkos neonáci sejt követte el.

Egyben kiderült, hogy a nácik szépecskén behálózták a magyar katonai titkosszolgálatot (és nem fordítva), ahol komoly vizsgálatról, leváltásokról, elbocsátásokról ez ügyben nem hallottunk. (Volt egy-két áthelyezés, távozás közös megegyezéssel, de csak gyanítható, hogy emiatt.)

Magyarországon volt – amennyire tudjuk, jelenleg nincs (vagy alkalomra vár) – neonáci terrorizmus, amely anélkül ölt meg hat embert (köztük egy gyereket) és sebesített meg többeket pusztán roma származásuk miatt, hogy a közvélemény tiltakozott volna. El nem lehet képzelni olyan európai országot – drága hazánkon és pár szomszédján kívül – , amelyben a neonáci terrorizmust ne nevezték volna nevén, ahol ne lett volna százezres tömegtüntetés, ahol ne vett volna részt az államelnök, a miniszterelnök, az esztergomi érsek, ötven Kossuth- és Széchenyi-díjas az áldozatok temetésén.

Ehelyett színes kalandregényeket olvastunk – tisztelet a teljesen hatástalan, ám derekas kivételnek – a nyomozásról és a bírósági tárgyalásról, amelyek főszereplője leginkább az egyik terrorista szeretője, bizonyos Nyafi lett – ez is milyen jellemző – , miközben az országot tönkretevő romaellenes rasszizmusról (amely íme nyíltan és szervezetten gyilkolt) úgyszólván szó sem esett. Könnyfakasztó riportokat olvastunk, amelyekben úgy tűnhetett föl, hogy a megtámadott roma családokat súlyos baleset érte vagy természeti katasztrófa. „Csorba Robikáról” – ez is milyen jellemző – mindenféle érzelgések láttak napvilágot, de arról, hogy végül is mi volt az, ami megölte őt, alig íródott le értelmes mondat. S annak a kevés mondatnak se volt visszhangja.

A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali médiakatlan meg a „közösségi médiák” kemencéje – nem nagy erő ma Magyarországon, bár létezik. Ami veszélyessé teszi, az a közvélemény szinte teljesen hiányzó antifasizmusa, úgy értem: valódi antifasizmusa.

Egy-egy kósza antiszemita megjegyzés vagy holmi nyilas dilettáns művecskéinek állítólagos sikere nagyobb politikai visszhangot kap, mint amekkorát kapott a faji okokból elkövetett, profi módon kivitelezett, neonáci terrorcselekmény-sorozat.

Az NSU (Nationalsozialistischer Undergrund) – nyilvánvalóan a magyar neonáci terroristák mintaképe – 2000 és 2006 között tíz gyilkosságot követett el törökök, kurdok és egy görög ellen, rendőrt is öltek, ott volt a neonáci tettesek között az ottani titkosszolgálat embere (tudjuk, hogy a Bundeswehr, a német szövetségi rendőrség és a titkosszolgálat tele van nácikkal, de ezt hivatalos vizsgálatokból tudjuk). Ott is próbálta, de ott nem az egész, csak a szélsőjobboldali bulvársajtó banalizálni az eseménysorozatot („Dönermörde”, kb. kebabgyilkosságok), ám ez nem sikerült, az ügy – bár régebbi, mint a magyarországi „romagyilkosságok” – még mindig a politikai napirenden szerepel.

Györkös Istvánt afféle bolond öregemberként írta le sajtónk, amiről szó sincs. Öregnek öreg, de meggyőződéses, kemény ember, aki pontosan tudta, mit csinál, egész életét a nemzetiszocialista ügynek szentelte, és úgy járt el, ahogyan a meggyőződése diktálta.

Ez nem bohózat.

De a gerinctelen magyar sajtó igen.