A 2018-19-es rabszolgatörvény-ellenes tüntetések és autóipari sztrájkok újra feltették hazánkat a szakszervezeti mozgalom világtérképére. A kapcsolatok a globális munka legfőbb szerveivel azóta a legfontosabb szakszervezeti szövetségekben egyre meghatározóbbak. Valter Sánchessel, a világszerte 50 millió munkást tömörítő IndustriAll Global szakszervezeti világszövetség Genfben is dolgozó főtitkárával Budapesten, a sikeres sztrájkéven túllévő Vegyipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége (VDSZ) budapesti tisztújító kongresszusán beszélgethettünk a magyar dolgozói mozgalom jelentőségéről, az ipar és kizsákmányolás globális helyzetéről, arról, miért kell egy szervezett munkásnak kiállnia például Bolívia, vagy Észak-Szíria népe mellett, és a zöld kapitalizmus új kizsákmányolásának kihívásáról is.

Mérce:  Miért tartotta fontosnak, hogy ellátogasson a VDSZ tisztújítójára?

Valter Sánches: Először veszek részt a kongresszuson, főleg Székely Tamás, a VDSZ alelnökének invitálására válaszoltam, aki a végrehajtó bizottságunk nagyon aktív tagja,  jelentősen járul hozzá küzdelmünkhöz.

De azért is jöttem, hogy többet tudjak meg a magyarországi helyzetről, hiszen a magyar az egyik leginkább szakszervezet-ellenes kormány, és a világon az egyik legrosszabb példát mutatja ebben az én hazám, Brazília kormányával együtt.

De természetesen azért vagyok itt, hogy ismereteket szerezzek a valódi viszonyokról az országban.

M: Hosszú csönd és szünet után tavaly és ez év elején nagyon fontos és nagy sztrájkokra került sor a magyar iparban. Mit gondol, mi volt a relevanciája ezeknek a mozgalmaknak szélesebb, nemzetközi értelemben, és volt-e ilyen relevanciájuk?

VS: Szerintem nagyon fontos volt, mert tudja, különösen, ha az európai alszervezetünk, az IndustriAll Europe kampányára gondolunk a mindenhol bevezetendő kollektív szerződésekért és a számottevő béremelésért ezekben a szektorokban. Az európai integráció ugyanis nem azt jelenti, hogy használj olcsó, keleti munkaerőt, és hordj el minden javat nyugatra. Azt is jelenthetné, hogy a munkások jogai kiterjednek, szélesebb körűvé válnak minden országban. Ebben az értelemben nagyon fontos -és ezt a kongresszuson a beszédemben is kiemeltem – a rabszolgatörvény elleni küzdelem, és például a dunaújvárosi Hankooknál lefolytatott sikeres sztrájk, amely miatt én különösen boldog vagyok, hogy most Budapesten lehetek.

M: Az IndustriAll global jól ismert arról, hogy nem ijed meg a markáns, politikai vélemények, nyilatkozatok kifejezésétől. Politikai ügyek mellett is nyíltan kampányol a világban. Például nyíltan puccsnak nevezték azt ami az elmúlt hetekben Bolíviában lezajlott, és Ön hosszú ideje a nemrég szabadon engedett Luiz Ináció Lula da Silva brazil elnökért is kampányolt. Itt Magyarországon gyakran elhangzik az a vélemény, hogy a szakszervezeti mozgalomnak „nem kellene politizálnia.” Mit válaszolna azoknak akik szerint ez nem helyes?

VS: Az én szakszervezeti hagyományomban, amely hagyományban az IndustriAll Global is osztozik, természetesen azt akarjuk, hogy minden szakszervezet független legyen a politikai pártoktól. Ez a célunk. Ez nem jelenti, hogy a szervezett munkásság, a szakszervezeti tagok ne legyenek párttagok is, sőt, azt gondolom, jó, ha pártok tagjai. De a szakszervezeteknek minden ügyben, minden tagjukat meg kell védeniük. Szóval ennek a tevékenységnek a vezetőik pártpolitikai szimpátiái fölött kell állnia természetesen.

Ez az én felfogásom.

De: ugyanilyen fontosnak tartom, hogy a szakszervezetek bekapcsolódjanak politikai ügyekbe mert a kormányok határozzák meg egy-egy állam közpolitikáját. Ha a dolgozók nem képviselik itt platformjukat, álláspontjukat a vezetésre jelöltek felé, fontos esélyt szalasztanak el. És az abszolút legitim dolog szerintem, hogy ha a dolgozók bemutatnak egy álláspontot, azután pedig politikai vezetők elkötelezik magukat eziránt az irányvonal iránt, felvállalják a követeléseket. És ez a munkások jogainak képviseletére gyakorolt, legitim pártpolitikai beavatkozás.

M: Az IndustriAll Global ezenkívül a törökök észak-szíriai offenzíváját is elítélte. Mit tehetnek a munkások Európában vagy Amerikában, hogy az ilyen agressziónak elejét vegyék, mint ami ott a kurdokkal történik?

VS: Azt gondolom, hogy a szakszervezeti mozgalomnak mindenhol békepártinak is kell lennie. Az ilyen katonai agresszió minden formája ellen fel kell lépnünk. Ebben a speciális esetben a török kormányzat azzal indokolja ezt a katonai beavatkozást a török népnek, hogy a határok megvédéséről szól. De Törökországot senki nem támadta meg, a szíriai kurdok meg különösen nem. Épp ellenkezőleg, a támadás a török hadseregtől érkezett. Félünk attól, hogy ennek a kurd nép elleni tömegmészárlás lesz a vége, azoknak a legyilkolásától, akik olyannyira sikeresen harcoltak az Iszlám Állammal. De értékrendünk szerint, noha ebben török tagszervezeteink körében nincs konszenzus, az agresszió-nélküli, diplomáciai megoldások és a béke pártján kell állnunk, bárkiről is van szó, bárhol, itt is az ENSZ mediációjára kellene bízni a megoldást.

M: Az IndustriAll nagyon speciális helyzetben van, hiszen bányászok és ipari munkások között aktív Afrikában is. Nemrég különösen érdekes szakszervezeti kongresszusra került sor a Száhel-övezeti országok részvételével, de a szövetség a Szaharától délre található országok dolgozói között is nagyon aktív. Komoly konfliktusok vannak persze a klímaválság és az amúgy Afrikában célként kitűzött iparosítás, energiatermelési kapacitás-növelés között. Hogyan lehet mindezeket a célokat harmonizálni a régióban, és hogyan segíthetnek ebben az európai dolgozók és szakszervezetek?

VS: Rengeteg országba látogatok el a világon, köztük sok afrikai országba is. És néhány helyen még a helyi kormány képviselőivel is sikerül találkoznom. Sajnos nem sok kormányzati szándékot látok erre, de amire az afrikai kontinensnek leginkább szüksége van, az a valódi iparosítás. A legtöbbje a szubszaharai országoknak teljesen a nyersanyag-erőforrásoktól függ gazdaságilag: ásványkincsek, olaj, földgáz, ilyesmi. Ezeket a nyersanyagokat a külföldi nagytőke egyszerűen kibányássza és elviszi ezekből az országokból.

A kormányokat láthatóan arrafelé nem érdekli, milyen szerepre kényszerülnek a globális gazdaságon belül. A nagy cégeket Afrikában két dolog érdekli: új nyersanyagok felfedezése, és olcsó munkaerő exportálása.

Szóval a régió kormányzatainak viszont semmiféle stratégiájuk nincsen arra, hogy ezen változtassanak, hogy az országaikban tartsák a technológiát, a fejlesztéseket, és arra, hogy a befektetések hozzájáruljanak a népgazdasághoz, például a legalapvetőbb formában, befizetett adókkal.

Olyan stratégiára lenne szükségük, amellyel a nyersanyagok haszna Afrikában marad: saját finomítók, saját vegyipar.

Hadd szolgáljak egy példával: Kongóban, a Kongó-deltában van a világ legnagyobb kobalt-lelőhelye. Az ideális, és legolcsóbb az lenne, ha maga Kongó gazdasága csinálna ebből minél több elektromos akkumulátort, mobiltelefonok és járművek számára. Ehelyett egyszerűen beengedik a kínai és svájci multinacionális tőkét, akik elviszik a kobaltot, és máshol elkészítik az akkumulátorokat, amelyek a hozzáadott értéket képviselik, de ez végül Európában, Kínában, Japánban köt ki. A helyi ipar kiépítése szüntetheti egyedül meg ezt a kizsákmányolási formát.

M: De mint ahogy kérdeztem: ezek a célok és a klímaváltozás fenyegetése hogyan egyeztethetőek össze? Hogyan lehet a petrolkémiai, a szénhidrogén-alapú ipartól egy ilyen helyzetben akár hosszútávon elmozdulni?

VS: Nos a helyzet az, hogy mi az iparosítás szükségességének koncepcióját Afrikában mindenképpen megvédjük. A kormányzatoknak emellett természetesen szabályoznia kell az ipart, a kitermelést, iparpolitikájuknak, közpolitikájuknak tükröznie kell a fenntarthatósági, és tiszta energetikai célokat. A szénhirdogén-alapú gazdaságból viszont ezek az óriáscégek, és a nagytőke immár évszázadok óta profitál, ezért nekik kell elsősorban átállniuk, nekik kell a helyzetet saját erőforrásokból kezelniük, nem a dolgozóknak, vagy egy-egy kormányzatnak.

A globális olaj- és gázipar „hét nővére”, a hét nagy vállalat (ma négy vállalat: Chevron, Royal Dutch Shell, ExxonMobil és a British Petroleum). Száz éve szinte minden hasznot ők fölöznek le ebből az iparágból, dollármilliárdokat keresnek minden évben a nyersanyagok felfedezésén, és bányászatán is. A klímaváltozás miatt szükséges átállásért csakis nekik kell fizetniük, hiszen a helyzetért is őket terheli a felelősség.

És ha másként lesz, ha hagyjuk, hogy ezek a társaságok maguk intézzék a dolgaikat, szépen zöldre mázolják magukat és a dolgozókat hagyják magukra majd először. Máris azt állítják, hogy ők „energetikai cégek”, szépen átállnak a megújuló forrásokra, de a dolgozókat kidobják, és magukra hagyják.

M: Tehát az új kihívás már egyenesen a zöld kapitalizmus? Itt Magyarországon az Audi, ahol januárban nagyon sikeres sztrájkakció zajlott le, válaszul mostanra már leépítésekbe fogott, miközben robotok gyártják az új, elektromos motorokat. Mit lehet ez ellen a jövő ellen tenni?

VS: Először is, azt gondolom hogy bármi, ami kevesebb károsanyag-kibocsátást okoz, jó, de nem hagyhatjuk, hogy maguk a nagy cégek vezetőik döntsenek, mert ha hagyjuk, a munkásokkal nem törődnek majd. Ugyanakkor fontos, hogy egy elektromotornak jóval kevesebb alkatrész szükséges, mint egy belső égésű motornak például. Ugyanakkor számtalan új munkahelyet teremt az, hogy ezeket a robotokat meg kell tervezni, össze kell rakni, akkumulátorokat, energiaforrásokat kell hozzájuk gyártani. Egyszóval, vannak azért új munkahelyek ebben az átalakuló iparban is. Hogy több avagy kevesebb munkahely lesz a végén, arról komoly vita folyik ma is.

De nekünk ,a szakszervezeteknek a legfőbb kihívás az, hogy ezeket az új munkahelyeket, és dolgozóikat meg kell szerveznünk.

Hiszen legtöbbjük veszélyeztetett pozícióban, ideiglenes szerződésekkel és bármiféle jogok nélkül robotol jelenleg. Természetesen új módszerekre, eszközökre is van szükség, hogy az ipari átállás alatt a szakszervezetek alkudni, tárgyalni tudjanak.

Éppen most júliusban alkudtunk ki új kollektív szerződést a Canoo elektromos autóipari óriással, akiknek 186 ezer dolgozójuk van világszerte, amely szerint minden automatizálást, digitalizálást bármelyik országban, ahol jelen vannak, meg kell előznie egy új, kollektív szerződésnek, amelynek keretében újra kell alkudni a munkafeltételeket. Ez minimumkövetelményeket állít fel a dolgozók újraképzésére világszerte, tehát nem lehet átképzés nélkül elküldeni náluk senkit. Képzéseket kell a menedzsment számára is szervezniük egy-egy átállás előtt, hogy azt kezelni tudják. Jó példa mindez arra, hogyan lehet a nagy cégeket megfelelően korlátozni.