Vendégszerzőnk magyar menekültek gyermekeként nőtt fel Nyugat-Németországban, Kelet és Nyugat újbóli egymásra találása – majd az ebből fakadó számos konfliktus – éppen ezért személyesen is érintette. A berlini fal leomlásának harmincadik évfordulója alkalmából írt visszaemlékezésében arra világít rá, milyen volt „idegenként” a fal leomlása utáni időszak, amely máig sem vezetett el odáig, hogy az ország két része szerves egészként tekinthessen a Német Szövetségi Köztársaságra.

Amikor a berlini fal leomlásának harmincadik évfordulójára gondolok, akkor belém nyilall, hogy (hét évvel ezelőtti Berlinbe költözésemet megelőzően) a legtöbb keletnémet, akit magyarországi menekültek nyugatnémet kisvárosban felnőtt és szocializálódott gyermekeként megismerhettem, olyasvalaki volt, aki sikeresen kiugrott Nyugatra, és új otthonra találhatott a Majna melletti Frankfurtban. Ez Nyugat-Németország legliberálisabb és legszínesebb városa: az itteni Paulskirchében ülésezett 1848/1849-ben az első demokratikusan megválasztott teljes német nemzetgyűlés, és itt volt annak a nyugatnémet 68-as mozgalomnak az intellektuális és politikai epicentruma, amely radikálisan szembefordult a náci múltat megtagadni képtelen szülőgenerációjával. Itt dobálta meg Joschka Fischer kövekkel a rendőröket,^[1]és itt lettek az új keletnémet bevándorlókból vállalkozók, orvosok, bankárok, politikusok vagy épp tudósok. 

Ilyen keletnémet volt az egy északi hanzavárosból származó barátom is, akivel 2006 őszén, legelső egyetemi évem legelső tanítási napján találkoztam – ő már akkor azt mondta: azért tanul politológiát, mert idővel német kancellár szeretne lenni. A kollégiumi íróasztalán ennek megfelelően mindig ott hevert a német alkotmány, a szekrényéről pedig a német lobogó lógott. Beszélgetéseink során felemlegette, hogy Frankfurtba költözése előtt csak egyetlen külföldit ismert – mégpedig egy oroszt, akivel együtt járt iskolába. Vagy fél évbe telt, mire le tudott szokni arról, hogy a villamoson meredten bámulja az Eritreából, Kongóból vagy Nigériából érkező polgártársait. Mert a szülővárosában nem volt megszokott a látvány. 

A nyugatnémet koordináta-rendszer

Emlékszem, mennyire irritált mindez akkoriban, mivel képtelen voltam beilleszteni a nyugatnémet koordináta-rendszerembe. Abban a nyugatnémet kisvárosban, ahol felnőttem, még a konzervatívabb ismerőseim is rég megszokták, hogy Németország lakossága nem csak fehér, úgynevezett bionémetekből áll. 

Nem szeretném persze romantizálni a helyzetet. Nagyon is jól emlékszem mindazokra a különbségtételekre, amelyeket a nyugatnémet mindennapokban tapasztaltam a „külföldiek” és a „németek” között.

A idegengyűlölet és a rasszizmus elleni politikai és társadalmi harc a kilencvenes évek Nyugat-Németországában nagyon is aktuális téma volt, hiszen az úgynevezett „bevándorló háttérrel” rendelkező emberek – köztük a családom és a barátaink ­– a saját bőrükön tapasztalhatták, milyen is idegennek lenni ebben az országban.

És ezt annak tudatában írom, hogy valamelyest kiváltságos helyzetben voltunk más külföldiekhez képest, hiszen nem voltunk láthatóan „mások”, és nem tűntünk fel nagyobb csoportként, mint például a hírhedten megkülönböztetett lengyel- és török-származású ​​polgártársaink. Ráadásul abban az időben még élveztük annak a jó hírünknek az előnyeit, amelyet a magyarokat a fal leomlásában játszott szerepük miatt szereztek. Ennek viszont mára vége. 

De ennek ellenére például nagyon élénken emlékszem még arra, ahogy édesanyám mesélte, hogy lakáskeresés közben az egyik bérlő azt mondta neki: „Hölgyem, maga nagyon kedvesnek tűnik, de sajnos mi nem fogadunk külföldieket.” 

Hogy anyám spontán viszontválasza („Akkor én meg egy büdös, német alkoholistát kívánok magának!”) segített-e a helyzeten, azt nem tudom. De a harc aktívan és nagyon is hangosan zajlott akkoriban – szerencsére az „idegenek” (akik sok esetben már évtizedek óta az országban éltek) álláspontját sokszor támogatta az akkori többségi társadalom is. A provinciális szülővárosomban például egy ismert neonáci megvásárolta magának az öreg mozi épületét, aminek hatására azonnal összejöttek az ellenállók: ezrek csatlakoztak az élőlánchoz – harcos antifasiszták szintúgy, mint a kereszténydemokrata párt tagjai. A náci végül úgy döntött, továbbáll. 

Ma már tudjuk, hogy Kelet-Németországban nem voltak hasonló ellenállókból verbuválódott struktúrák – sőt egy-két nagyváros leszámítva ma sem találunk ilyeneket. És azt is, hogy a Harmadik Birodalom idejét Kelet-Németországban sose voltak képesek rendesen feldolgozni – inkább elhallgatták, miközben a kommunista propaganda reflektálatlanul a „Fasizmus felett aratott győzelmet” ünnepelte. Ahol mai napig nácinak lenni sok helyütt egyértelmű részét képezi az ifjúsági kultúrának. Miközben Nyugaton a kilencvenes években indulgattak el igazán az elfogadásért és a részvételért folytatott harcok, amelyekkel a diszkrimináció és a rasszizmus szubtilisebb, strukturális formáinak próbálták elejét venni – megjegyzem, ez a harc máig is tart – addig Kelet-Németországban sokkal alapvetőbb ellenérzésekkel találkozott a migrációról és integrációról szóló diskurzus. Nyugaton egyre érzékelhetőbbek lettek a másod- és harmadgenerációs bevándorlók hangjai – és ennek megfelelően egyre többször meg is nyíltak előttük a kapuk. Ez vezetett például ahhoz, hogy a kétezres évek elején elindult a régóta halasztódó társadalmi vita arról, hogy bevándorlóországnak tekinthetjük-e Németországot.

Az igazi nácik, és az ő nyilvánvaló rasszizmusuk az akkori Nyugaton marginalizálódtak, és alig voltak észrevehetők. Ha fel is tűntek néha, őrültként, számkivetettként, páriaként tekintettek rájuk. Ennek megfelelően pedig – minden probléma ellenére – úgy tűnt, létezik egy társadalmi tűzfal, amely távol tartja őket a fősodratú diskurzustól. Az a benyomás, hogy a keleti és a nyugati társadalom ebben a tekintetben nagyon különböző korszakban van még, miközben éppen most újra egymásra talált, sőt összefűződött – felvetette azt a félelmet is, hogy a társadalom visszazuhanhat az évtizedek alatt kiharcolt demarkációs vonalak mögé. 

Benyomások

Az első találkozásunk után pár évvel a keletnémet barátom azt vette észre magán, hogy egyre inkább nyugatnémetté vált – ezért úgy döntött, a bal mellére tetováltatja a szülővárosa nevét. Később a nyugatnémet Hessen tartományban kezdett el egy török származású parlamenti képviselő mellett dolgozni, mára pedig maga is politikus egy nyugatnémet városban, akinek az integrációpolitika az egyik szakterülete. Ma azt mondja, hogy nyugaton azt a fajta nyitottságot meg sokszínűséget találta meg, amit otthonról mindig hiányolt. Amikor betéved szülővárosában az egykori kick-box egyesületének termeibe, régi barátai azt mondják neki, nyugodt szívvel szavaznának rá. 

Nemrég egykori főnökömmel beszélgettem, mégpedig volt munkahelyemen, a „Volkswirtschaft„ (egyszerre népgazdaság és közgazdaság) nevű diákkocsmában, pár háztömbnyire a frankfurti Társadalomtudományi Intézettől, ahol Horkheimer, Adorno és Habermas is dolgozott. Ő a rendszerváltás előtt pár hónappal menekült Lipcséből a prágai nyugatnémet nagykövetségre, majd onnan Nyugat-Németországba. Ma a gyerekei már nem értik az egykori NDK-ról (azaz a keleti Német Demokratikus Köztársaságról) szóló vicceket. De szerinte ezzel nincs is probléma. Ráadásul a keletnémeteket sem lehet mind náciként elkönyvelni – mondja. Majd hozzáteszi: arra vár, hogy kihaljon a régi generáció. Azután, azt reméli, egy csomó kérdés már fel sem vetődik. Idén először lépett fel újból az egykori punk-zenekarával egy lipcsei koncerten – ahol a rendszerváltás harmincadik évfordulója alkalmából újból feléledtek a nyolcvanas évek underground zenekarai. Lipcse annyira szép manapság, mondja, mindent felújítottak. Ő maga már nem is mindig találja benne a helyét, sokszor eltéved – bár ismeri még a régi utcákat, azok máshova vezetnek, mint az ő idejében.

Emlékszem arra az egykori chemnitzi kolléganőmre is, akivel egy ideig együtt dolgoztunk Budapesten. Nagyon sokáig rosszul mértem fel, milyen is ő valójában. Az autókon virító Nagy-Magyarország-matricákat „viccesnek” találta. Akkoriban azt hittem, ironizál. Egyszer arról mesélt nekem, hogy akkor volt életében először Nyugaton, amikor az osztályával ellátogattak a frankfurti reptérre – a török származású főigazgatóval beszélgettek, és nagyon nem értette a helyzetet. Odahaza, Chemnitzben „még a németek se” kapnak munkát – mondta. Azt hittem, ezzel csak reflektált akkori önmagára. Később viszont egy közös ismerősünk mesélte, hogy Budapesten, egy hetedik kerületi étteremben találkozott vele és az új élettársával, aki úgy nyilatkozott magáról „Utálom a zsidókat, hiszen német vagyok.” Volt kolléganőmnek nem volt semmi ellenvetése. Évekkel később, amikor a német sajtó tele volt a keletnémet Nemzetiszocialista Földalatti Mozgalom (Nationalsozialistischer Untergrund, NSU) gyilkosságaival, többször is eszembe jutott ez a történet. 

Élénken él bennem az az emlék is, ahogy az érettségi után egy müncheni barátommal Weimarba, Lipcsébe és Drezdába stoppoltunk. Ez akkoriban (a 2000-es évek közepén) még nagyon egzotikusnak számított. Minek menjünk Kelet-Németországba, ha Párizsba, Barcelonába vagy Amszterdamba is lehet menni? – tették fel sokan nyíltan, vagy csak magukban a kérdést. Kellett hozzá a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (Alternative für Deutschland, AfD) párt erősödése és az egyre látványosabbá váló szélsőjobbos erőszak, hogy aztán a nyugati újságírók, aktivisták, politikusok és zenészek vállt vállnak vetve odautazzanak megnézni, mi is történik Keleten – és megpróbáljanak végre „tenni valamit.”

Magyarként én mindig is azt éreztem, hogy összeköt valami a keletnémetekkel – és volt bennem valamifajta természetes érdeklődés is az irányukba.

Talán azért is, mert tudtam: ha a nyugatiak már a keletnémeteket is lenézik, akkor a magyarokat és a nagybetűs Keletet még ennél is nagyobb ignoranciával és arroganciával fogják szemlélni. Még a Magyarországról menekült apám is gyakran viccelődött „Németország sötétebbik felével,” (un. Dunkeldeutschland) amit én akkoriban a beilleszkedés egyik „sikeresebb” jeleként értelmeztem. Az egyetemi diákszállásom falán pedig ott virított a Titanic szatirikus magazin egyik korai címlapja, amin a (fiktív) keletnémet Gabi örvend élete első banánjának – még talán ma is ez a német egységről szóló egyik leghíresebb mémje.

Óraátállítás

De emlékszem arra is, ahogy október utolsó szombatján az vekkeremet a téli időszámításnak megfelelően visszaállítottam egy órával.

Hirtelen egyfajta gyermeki öröm lett úrrá rajtam, hogy az óramutatót egyre inkább visszafelé tekerjem a – nem is olyan régi – múlt felé.

Kis időre az az illúzió lett úrrá rajtam, hogy az idő urává váltam, és bármely tetszőlegesen kiválasztott időpontban beléphetek a történelembe. Az eddig megtörtént dolgok mind köddé váltak, én meg itt vagyok az újrakezdés lehetőségével. 

Ha így gondolkozunk az időről, és minden párhuzamosan futó eseményről – legyen szó a fal leomlásáról, a két Németország egyesüléséről, a gazdasági átalakulásról, és az ezekkel járó számos ellentmondásról – akkor az ember nagyon hamar megszédül.

 Jó lenne valamibe belekapaszkodni. 

Ezt hangoztatta idén Brandenburg egykori tartományi miniszterelnöke, Matthias Platzeck is, amikor nyilvánosan megosztotta afölött érzett csalódottságát, hogy a hatóságok nem támogatták a rendszerváltás visszásságaira reflektáló emlékművének tervét. „A nagy és erős közösség” mégiscsak adhatott volna a „gyengébb közösségnek pár kapaszkodót az új korszakra” – vélte Platzeck, aki úgy gondolta, sokkal több elismerést érdemelne a keletnémetek teljesítménye, és mindaz a teher, aminek ki lettek téve. 

Jelen állás szerint, Kelet-Németországban egyre többen nyomnák meg a „reset”-gombot és kívánnak egy új narratívát – szemben a problémamentes egyesülésről és a „nemzeti happy-endről” értekező hegemoniális nyugatnémet mesternarratívával.

Az derül ki annak a friss felmérésnek az eredményeiből is, amely arra volt kíváncsi, igazságosan zajlott-e a két Németország egyesítése. A nyugatnémeteknek több mint fele (56 százalék) mondott igent a kérdésre, míg a keletnémeteknek csupán negyven százaléka vélte úgy, hogy „igazságos” vagy „inkább igazságos” volt, ami a fal leomlása után történt. 37 százalék azt mondja, „inkább igazságtalan” és 15 százalék szerint „nagyon igazságtalan” volt.

A „siker” árnyékában

Érdekes, hogy az elismerés és az igazság iránti vággyal szemben áll az egyesítés utólagos értékelése – mégpedig mindkét oldalon. Arra a kérdésre, hogy ez egyesítés helyes volt-e, 2010-ben 82 százalék mondott Nyugaton és 88 százalék Keleten igent, míg 15 százalék (Nyugat) illetve tíz százalék (Kelet) tartotta akkoriban helytelennek. 

Tényleg felborult ez a kép az elmúlt évtizedben? Minden mostani felmérés azt mutatja,  éppen hogy az ellentétéről van szó. Harminc évvel a berlini fal leomlása után a keletnémetek jelentős többsége az egyesítés nyertesének tekinti magát – azaz Németország összességében profitált a fal leomlásából és a rendszerváltásból. A keletnémetek látszólag nem felejtették el, hogy a nyolcvanas években egy totalitárius állam ellenében vonultak az utcákra a szabadságukat követelni – mint ahogy azt sem, hogy a nyolcvanas évek végére az NDK gazdaságilag már teljesen padlón volt.

Ennek ellenére is egy olyan diskurzus dominálja ma a közbeszédet, amely azt kéri, „értsük meg a Keletet” és egyben felhívja a figyelmet az egyesítés igazságtalanságaira és szociális kihívásaira. Ez a lelkiállapot – mindazoknak a megalázása, akik a változások lehetőségeivel nem tudtak élni, akik másodosztályú állampolgárokká váltak, akik az NDK elvesztését a kulturális identitásuk elveszítéseként is érzékelték, akiknek hirtelen már nem volt emberi értékük és akiket mostanra nevetségesnek bélyegeztek – sokak véleménye szerint komolyan hozzájárult az AfD sikeréhez. A keletnémetek eszerint nem a széljsőjobboldali nézetei miatt szavaznak a szélsőséges pártra, hanem szavazatuk sokkal inkább tiltakozásnak tekinthető. 

Főként a Treuhand nevű vagyonkezelő szerv áll a figyelem középpontjában, amely akkoriban mindössze négy év alatt vezényelte le az NDK üzemeinek privatizálását, és éppen ezért sokak számára mindennél jobban szimbolizálja a Kelet megalázását. Ąmikor az úgymond tudálékos nyugatiak („Besserwessis„) átjöttek Münchenből, Kölnből és Hannoverből, hogy elmagyarázzák a kapitalista folyamatokban járatlan keletnémeteknek, mi minden volt náluk elfuserálva, az üzemeket pedig nyolcvan százalékban nyugatnémeteknek, 15 százalékban külföldieknek adták el – emellett sokakat bezártak, és csak maroknyi üzem maradhatott keletnémet kézben.^[2]

„A Treuhand tevékenysége mély sebeket ejtett Kelet-Németországon, és kitépte a lelkét” – mondta a Die Linke frakcióvezetője, Dietmar Bartsch. Pártja azt követelte az idei keleti tartományi választásokon, hogy a Bundestag (a német országgyűlés) állítson fel egy vizsgálóbizottságot a történtek felderítésére. Nem sokkal később az AfD is beállt a kérvény mögé, a többi párt viszont elutasította. Azt vetették a Linke és az AfD szemére, hogy instrumentalizálta a témát, hogy Kelet-Németországért aggódó pártként pozicionálhassa magát. 

Valamivel később a Treuhand egykori vezetője, Birgit Breuel azt mondta „Persze, hogy követtünk el hibákat. Az egy nagyon keserű időszak volt… Sokat kellett az emberektől elvárnunk.” Hogy egyáltalán fontosnak érezte, hogy megszólaljon a kérdésben arra utal, hogy a diskurzus képes volt elmozdulni a harmincadik évforduló alkalmából. Berlin román származású, zöld-párti gazdasági szenátora, Ramona Popp pedig úgy véli: „Hatalmas számban találunk kirakósdarabokat azon az úton, amelyen az emberek alapvetően helyesen cselekedtek. Természetesen követtek el hibákat is. Hiszen ez egy példa nélküli kísérlet volt: Hogyan vezényelsz le egy újraegyesítést? Sok helyütt sikerrel járt, másutt viszont sajnos nem. Ezekről a hibákról ma jogosan beszélnek.” Marcus Böick keletnémet történész, aki 2018-ban hosszú tanulmányt jelentetett meg a Treuhandról, így nyilatkozott: nem lepődött meg azon, hogy a téma visszatért mint emlékezetpolitikai csatatér. Mellette óva intett a téma populista felhasználásától. 

A gazdasági átalakulás szociális nehézségeivel kapcsolatos reflexió tehát megérkezett a szövetségi Németországba is. Kelet-Németországban közben már harminc éve érlelődött a felszín alatt – amit az érzékelt tények ellenére egy vállvonással lerendezett a fanyalgó keletieket lesajnáló Nyugat. Most valamivel nagyobb figyelem irányul feléjük.  

A nagy testvér segít téged

Persze ez a vita Magyarországra, valamint Közép- és Kelet-Európa más egykori szocialista országaira emlékeztet – a neoliberális európai integráció kritikájába beleolvadva pedig kifejezetten releváns. De Kelet-Németország? Az átélt problémákat, a nyugatiak arroganciája felett érzett dühöt és a kultúravesztés érzetét tudomásul véve is kimondható: az, hogy az említett mentális probléma ekkora figyelmet kap, és ezért egyre többen megértéssel tekintenek az AfD erősödésére, nem mindenkinek esik le.

A keletnémet emberek gazdasági helyzete sokkal jobb, mint a keletebbre található sorstársaiké – akik mellett nem volt egy nagy testvér, aki gazdaságilag felhúzhatta volna őket.

Ráadásul a jólét mellett a keletnémetek egy működőképes, szabadelvű demokráciában is élnek. Tudják, hogy összességében jól jártak azzal, hogy beleolvadtak a Szövetségi Köztársaságba. Ennek ellenére is sokan sértettséget éreznek, és áldozatszerepbe helyezik magukat.

Legyünk emiatt megértéssel a szélsőjobboldali AfD politikai sikere iránt? A demokratikus antirasszista civil társadalom nem érti már a világot. Számukra november 9. egyben a kristályéjszakai pogrom (1938) és a hitleri sörpuccs (1923) évfordulója is. Nyugtalanítja őket, hogy leomlott a szélsőjobboldali gondolatokat távol tartó tűzfal, valamint, hogy 2013-as alakulása óta bámulatosan megerősödött az AfD – és emiatt a politikai establishment szemére vetik, hogy nem volt képes a kezdetek óta marginalizálni ezt az erőt. 

A keletnémetek érzéseiről szóló, éveken át húzódó politikai és médiaviták nem elegendőek ahhoz, hogy komolyan vehető magyarázattal szolgáljunk arra, miért kaphatta az idei türingiai tartományi választásokon Björn Höcke fasiszta politikus az összes szavazat negyedét (mellesleg főként férfiaktól). A szemüket dörzsölik, és nem képesek nyugovóra térni afölött, hogy a német politika és a többségi társadalom az NSU többéves szélsőjobboldali terrorcselekmény-sorozata után sem volt képes beismerni, hogy Németországban komoly probléma a szélsőjobboldali extrémizmus – helyette évekig azon civakodnak, hogy vajon az AfD választóit lehet-e valódi náciknak tekinteni vagy sem. 

Jobb szemükre megvakulva

Sokat elmond az is, hogy egy 65-éves CDU-politikusnak, – a menekültek befogadása mellett felszólaló, és ezáltal az AfD-t és a szélsőjobbos köröket magára haragító – Walter Lübckének erőszakos halált kellett halnia ahhoz, hogy végre a mérsékelt konzervatívoknak is leessen a tantusz. Annegret Kramp-Karrenbauer CDU-vezér egy beszédében azt mondta, a Lübcke-ügy jól mutatja, ha nem határolódunk el nyilvánvalóan az AfD és társai gyűlöletbeszédétől, azzal egyre inkább hozzászoktatjuk a társadalmat ezekhez a gondolatokhoz – és nem kell csodálkoznunk, ha ez végül erőszakba torkollik. Ezzel Kramp-Karrenbauer indirekt módon az AfD-t is felelőssé tette a gyilkosságért. Miután október 9-én, amikor a keletnémet Halle városában támadás ért egy zsinagógát és egy dönerest, Horst Seehofer belügyminiszter először érezte úgy, hogy nyilvánosan is fel kell szólalnia amiatt, hogy a jobboldali terrorizmus komoly veszélyforrást jelent Németországban. 

Sokan, főleg, ha a többségtől eltérő bőrszínűk van, kétszer meggondolják, hogy keletre utazzanak-e. Hiszen félnek. Mivel a nagyvárosokon kívül más az ember biztonságérzete, mint Nyugaton. Mert nem bíznak abban, hogy vész esetén lesz keleti polgártársaikban annyi civil kurázsi, hogy kiálljanak mellettük. 

Nem akarnak keletnémet érzésekről beszélni – hiszen fontosabbnak látják, hogy a rasszizmusról és a diskurzus elvadulásáról legyen szó. Arról, hogy ma Németországban megint emberek millió érzik bőrükön a rasszisták fenyegetését és a politika irántuk való közönyét. Nem akarják elfogadni, hogy a bűnüldöző szervek a jobb szemükre megvakultak, miközben a társadalom közepe – ahelyett, hogy határokat húzna – hagyja, hogy az AfD felspanolja őket. 

Képtelenek felfogni, mennyire könnyen elillannak a rasszizmus, antiszemitizmus és idegengyűlölet elleni hosszú harc eredményei – az elfogadás, az inklúzió és a hozzátartozás egyértelműsége így a magát demokratikus ultrakonzervatív nacionalizmusként prezentáló AfD, idejétmúltnak hitt nácizmusában felszámolódjon.

Amikor mindezek fényében a fal leomlásának harmincadik évfordulóján gondolkodom, eszembe jut, hogyan költöztem egy évvel ezelőtt az új berlini lakásomba. Ez a lakás nagyon közel fekszik az egykori határvonalhoz, amely évtizedekig kettészelte a várost. 

Keleti vagyok most vagy nyugati?

A helyi közlekedési társaság mobilos applikációja Alt-Treptowban helyez el (keleten), míg az önkormányzat honlapja szerint Neuköllnben lakom (nyugaton). Megkérdeztem róla a barátaimat, de senki nem tudja igazán, mit válaszoljon. Keletnémet kollégám félig viccelődve, félig sértetten kérdezi tőle: Miért nem akarsz Alt-Treptowban lakni?  

Az igazat megvallva, leszarom. Ahelyett, hogy tovább gondolkoznék rajta, inkább fogom a kosárlabdámat, és lemegyek a Rüttli-pályára, a neuköllni Weserstraßéban. Játszom egyet az új szomszédjaimmal, akik többek között Kanadából, Franciaországból és Olaszországból érkeztek – közvetítőnyelvünk az angol, az NBA nyelve. Az eredeti berliniekkel, akik már itt születtek – bár otthon esetleg még törökül, lengyelül, bosnyákul vagy szászul társalognak (ahogy mi meg magyarul) – elcsacsogunk egy ideig németül. De most pár hónapot sajnos kikell hagynunk, jönnek a szibériai fagyok, és mindjárt leesik az első hó.

Majd tavasszal újra találkozunk – és akkor megint egy órával előrébb tekerjük a vekkert.

 

Németből fordította: Simon Krisztián