Chile lassan két hete a talpára állt. Október 18-a óta a fővárosban és néhány más zónában szükségállapot van érvényben, ennek ellenére a méltóságot követelő tüntetők száma egyre nő. Pénteken csak Santiago de Chile-ben egymillió kétszázezren lepték el az utcákat. Az országban, ami a neoliberális társadalmi kísérlet első és talán legvéresebb laboratóriumaként szolgált, ma éppen azok az intézmények vívják ki a népharagot, amelyek a Pinochet-diktatúrától örökölt neoliberális alkotmányt és berendezkedést szimbolizálják. Véget érhet-e ott a „kísérlet”, ahonnan 1973-ban útjára indult?
Egy felülről kényszerített kísérlet
A kereszténydemokrata párt leváltásával 1971-ben a Salvador Allende vezette Egyesült Néppárt (Unidad Popular) koalíciós kormányzása felvillantotta a demokratikus szocializmus lehetőségét. 1973-ban, a tavaszi választások után világossá vált, hogy az Unidad Popular záros határidőn belül nem váltható le demokratikus úton. A várakozásokkal ellentétben ugyanis Allende-ék még 1971-es szavazatszámukat is növelték.
A párt eredeti programjában fontos szerepet foglalt el az állam decentralizálása és a poder popular – néphatalom – általi helyettesítése helyi tanácsok alakításával mind kerületi, szomszédsági szinten mind a gyárak és közigazgatás területén.
A helyi tanácsokat a „népi parlament” volt hivatott nemzeti szinten összehozni, melynek képviselőit a tanácsok közvetlenül választották és bármikor visszahívhatóak voltak. A cink kitermelés és a bankszektor államosítása a szükséges forrásokat a kormányzat kezében összpontosította. A hatalmi harcok a koalíciós kormánypárton belül és a középosztálynak tett kényszerű gesztusok már 1972-ben megnehezítették a decentrálizáció további kivetelézését, 1973-ban pedig a külső katonai beavatkozás megelőzése érdekében már a katonai vezetés tagjait is bevették a kormányba.
A felső-középosztály és a CIA együttműködésével egyes társadalmi rétegeket (főleg a transzportágazat kisvállalkozóit) a koalíciós kormány által hátrányosan érintő politikák révén sikerült az utcán is megjeleníteni mint „népi” ellenzéket. A munkások ugyanakkor úgynevezett ipari kordon (cordones cerrilleros) megszervezésével vették elejét a szabotázsnak és biztosították a termelés folytonosságát, ami megmutatta a helyi szintű alulról induló kezdeményezések erejét és a populáris, „népi” társadalmi csoportok elkötelezettségét.
Az érdeksérelmeket szenvedő elitnek és szövetségeseiknek az USA-ban egy lehetőségük maradt. Szeptember 11-én, a helyi elitek a katonaság feletti irányítást átvéve, a CIA segítségével a Moneda-t, az elnöki palotát is bombákkal megszórva katonai puccsot hajtottak végre, hogy az ezt követő katonai diktatúrában kedvező feltételek alakulhassanak ki a neoliberális gazdaságpolitika teljeskörű megvalósításához.
Több, mint 3000 ember tűnt el, a stadionokat megtöltötték a vélt és valós politikai ellenfelek, akiket válogatott brutálitással vetettek alá kínzásokak. A népszerű zenész Victor Jara egy volt közülük: kezeit az ország nyilvánossága előtt vágtak le egy fűrésszel. Akiket nem öltek meg azonnal, azokat koncentrációs táborokba zárták, ahol a kínzás szintén magától értetődő eszköz volt. Lábjegyzet ugyan, de Chile sok német nácinak adott menedéket a második világháborút követően, és a Colonia Dignidad néven elhíresült német vezetésű szekta szívesen adott teret helyiségeiben a kihallgatásoknak és a kivégzéseknek.
A terror teljes volt és alapos, azzal a céllal, hogy az emberek még gondolni se merjenek más rendre, más életre.
A neoliberális recepteket kidolgozó „Chicago boys” által javasolt gazdasági átstrukturálás nem volt kezdettől fogva előre megfontolt terv, Augusto Pinochet és a katonai junta kétkedett annak életképességében. Végül a saját szakemberek és program hiányából adódó szükség, illetve az amerikai egyetemről visszatérő csoport szívóssága és a CIA nyomásgyakorlása győzte meg a katonai vezetést, hogy ezekre a szakemberekre bízza egy „szabad, prosperáló gazdaság” megteremtését.
Így lett Chile Latin-Amerika „éltanulója”. A demokráciába való békés átmenet csak tizenhét évvel később sikerült, tömegdemonstrációk és egy népszavazás révén. Az emberiség ellenes bűntetteket elkövető katonai és politikai vezetők és végrehajtók felelősségre vonására nem került sor vagy csak nagyon részlegesen, magát Pinochetet is csak 1998-ban sikerült letartóztatni.
Népharag a neoliberalizmus ellen
Nincs két hete, hogy október 14-én a Sebastian Piñera vezette kormány bejelentette a tömegközlekedés árának emelését: ez a minimált keresők havi bérének eddig is 20 százalékát tette ki. A középiskolások és az egyetemi tanulók egy része erre felhívást intézett társaikhoz és a lakossághoz a jegyvásárlás megtagadására, ami a gyakorlatban a beengedő kapuk átugrását és egyéb módokon való kikerülését jelentette. Utoljára 2011-ben volt nagyobb baloldali mozgósítás Chileben, ennek szintén az egyetemisták álltak az élére, a tét akkor az oktatás privatizációja, illetve az ezzel járó életfogytig tartó eladósodás volt.
Baltasar Garzón, a spanyol bíró, aki kiadta az elfogatási parancsot Pinochet ellen, nyílt levelet írt Sebastian Piñera elnöknek, amiben kifejti, hogy
„az úgynevezett gazdasági csoda, amivel a Pinochet diktatúrát és az azt követő demokratikus rendszert illették, azt a szomorú titkot rejti, hogy Chile egyike a világ tíz legegyenlőtlenebb országának, ahol a fejlődés és gazdagság csak egy szűk politikai és gazdasági réteg kiváltsága. Miközben Chile az OECD tagja lett, belépve a gazdag országok klubjába, a versenyképességét és a magas produktivitását az alacsony béreknek és a társadalombiztosítás gyakorlati hiányának köszönheti. Az ország alkotmányát pedig egy olyan népszavazással fogadtatták el, amelynek lefolytatása közben Pinochet végrehajtói embereket kínoztak, gyilkoltak meg és tüntettek el. Ugyan számos módosításon keresztülment, hogy a demokráciába való átmenettel összeférhetővé váljon, az alapvető szellemiségén, miszerint nincsen szociális állam, csak liberális, neoliberális állam, ez mit sem változtatott. Az állami szolgáltatások így néhány kivételtől eltekintve siralmasak, és csak azoknak vannak fenntartva, akiknek nincsen lehetőségük arra, hogy a piaci szereplőkhöz forduljanak. Mindeközben Önt, Piñera elnök azzal vádolják, hogy a diktatúra alatt illegális vagyongyarapodásra tett szert.”
A jegyárak emelése magukat a diákokat nem érintette volna, mivel ők más tarifába esnek, a munkavállalókat viszont annál inkább. A vásárlás megtagadásának spontán felhívásával ezért a lakosság jelentős része szimpatizált, sokan csatlakoztak, a beengedő kapukat számos állomáson tönkretették.
A kormány a diákok kriminalizálásával és a diáktarifa eltörlésével, egyetemről való kizárással és büntetőjogi eljárásokkal válaszolt. A metróállomásokat pedig ellepték a fegyveres rendőrök. A negyedik napon az erőszak eszkalálódott, a mobilizáció folytatódott, az utcát egyszerre lepték el a rendőrök és a békés cacerolazo (üres lábosok és egyéb konyhai alkalmatosságokkal adott koncert) tömegtüntetések és azzal párhuzamosan barikádot emelő és metróállomásokat felgyújtó, megrongáló akciók. Eddigre már híre kelt, hogy a rendőrség meglőtt egy fiatalt Santiago de Chile Maipú nevű negyedében, ami az alsóbb társadalmi osztályok által lakott legnagyobb negyedek egyike.
Az utcán a közlekedésen kívül az energiaszolgáltatókat érték támadások, ami jól mutatja a népharag irányát: mindkét ágazat a neoliberális gazdaságpolitika ékköveként volt számon tartva.
Válaszul a kormány október 18-án, pénteken kihirdette a szükségállapotot, ami lehetővé tette a hadsereg bevetését. Santiago de Chile utcáin ismét tankok vonulnak végig.
A katonai diktatúrából átörökített alkotmány alapján az ország egyes területein bevezetett szükségállapot 15 napig van érvényben, október 18-tól. Andrés Chadwick belügyminiszter megerősítette, hogy a szükségállapot idején az állambiztonsági törvények kerülnek alkalmazásra, amit leginkább a területükért szívós harcot vívó Mapuche őslakossággal szemben szoktak alkalmazni, „demokratikus” körülmények között is, és tartalmazza többek között a 20 évig tartó börtönbüntetés lehetőségét, közvagyon rongálásának esetén. A szükségállapot kihirdetését követő napon az El Mostrador szerint hivatalos adatok alapján 308 embert tartóztattak le, 167-en sérültek meg, ebből 11 civil, a többi a rendőrség tagja. A katonai irányítást átvevő Iturriaga tábornok először arról biztosította a lakosságot, hogy kijárási tilalmat, amire az átmenet óta nem került sor, nem fognak meghirdetni, a tábornok azt hangoztatta, hogy a cél a normalitáshoz való visszatérés, hogy hétfőn mindenki nyugodtan tudjon munkába menni.
21-én, vasárnap mégis meghirdették a kijárási tilalmat és a gyülekezési jog korlátozását, amit aztán kedd reggelig meghosszabbítottak. Noha este 8 és reggel 6 között tilos az utcán tartózkodni, a napközbeni békés tömegmegmozdulások, illetve az éjszakai infrastuktúrát érő támadások ennek dacára folytatódtak.
Hétfő reggeli belügyminisztériumi adatok szerint ekkorra a letartóztatottak száma már 1900 fölött volt, szintén hivatalos adatok szerint az összecsapások halálos áldozatainak száma 15-re nőtt.
Még 30 pesotól a rendszerkritikáig
Mióta életbe lépett a szükségállapot, a kijárási tilalom és az általános sztrájk, az utcák felbolydultak és az élet kisiklott a medréből, így a tüntető csoportokat nehéz azonosítani. Átfedés bizonyára van a csoportok között, de valószínű, hogy több erőszakos cselekményt provokátorok követtek el azzal céllal, hogy delegitimálják a tüntetéséket és maga a lakosság forduljon a katonasághoz segítségért. Ezt támasztják alá a beszámolók, amelyek szerint boltok kifosztásakor a hadsereg tétlenül követi az eseményeket és várja, hogy a helyi lakosság kérje fel őket beavatkozásra. A közösségi médiákon terjedő videók ugyanakkor rendfenntartó erők által elgázolt vagy eltüntetett emberekről, igazolványok elkobzásáról tanúskodnak. A Dolgozók Szakszervezetének elnöke azt is kétségbevonja, hogy a metróállomások szervezett felgyújtása a spontán megmozdulás keretében jöhetett létre, „nem ismerek senkit, semmilyen csoportot, akik nyolc állomást egyszerre tudnának felgyújtani.”
Arra utalnak tehát jelek, hogy egyrészt a valóban vandál vagy erőszakos akciókba a hadsereg nem avatkozik be, majd más helyzetekben eszkalálja az erőszakot, ami okot adhat további durvább beavatkozásokra.
A tömegtüntetéseken pedig már most is bőven akad verés, gumilövedék és könnygáz. Mindeközben persze zajlik az (dez)információs harc a közösségi médiákon.
A szakszervezetek általános sztrájkot hirdettek hétfőre, mert nem akar mindenki szépen nyugodtan dolgozni menni. A baloldali egységpárt, a Frente Amplio ugyan azonnal a jegyvásárlás megtagadása mellé állt, elítélte a szükségállapot kihirdetését és megtagadja a parlamenti tanácskozásokon való részvételt, ameddig a katonaság az utcákat rója, valódi legitimiációjuk, bizalom bennük sincs.
A diákok kezdeményezte ellenállás teljesen spontán és horizontális módon alakult ki és szélesedett rendszerkritikai ellenállássá, ami egyik politikai pártban sem látja magát képviselve. Ez tovább bonyolítja a helyzetet, hiszen így a hatalom számára nem adódik hivatalos tárgyalópartner, nincs kivel alkudozni. A kormány így október 22-én hiába vonta vissza a közlekedési árak emelését, addigra ez a követelés, ami valójában csak az utolsó csepp volt a pohárban, elvesztette jelentőségét és a teljes gazdasági-társadalmi rendszer átalakítása lett a cél, az oktatási,- egészségügyi- és nyugdíjrendszerrel az élen.
Sebastian Piñera, aki a tüntetések első napján még arról beszélt, hogy „háborúban állunk”, október 22-én már egy 20 pontos szociális csomag meghirdetetésével próbálkozott, elnézést kért korábbi háborús kijelentéseiért, és amiért nem ismerte fel a polgárok jogos követeléseit. Az ígéretek jelentős része ugyanakkor már a választási kampányban is elhangzott, és csupán az állami támogatások növelését célozná, adófizetők pénzéből annak terheit többnyire a középosztályon verve le, lényegi, strukturális változások nélkül.
Hiába vetették be a hadsereget, vonták vissza az áremelést és igyekeztek egy szociális programot meghirdetni, a tömegek az utcán országszerte egyre nagyobbra duzzadnak, dacára a 19 halálos áldozatnak. Október 23-án a belügyminiszter behívta a tartalékos katonákat is.
Mindeközben lokális tanácsok alakulnak egyre nagyobb számú résztvevővel, abban a reményben, hogy ezek a helyi kezdeményezések lehetnek a kiindulópontjai egy alkotmányozó országgyűlés összehívásának, ami leszámolna a diktatúrából átörökített a neoliberális gazdaságpolitikát kiszolgáló alkotmánnyal.
Október 25-én, szombaton folytatódott az általános sztrájk, és csak Santiago de Chilében megközelítőleg egymillió kétszázezren tüntetettek. Követelések között szerepel a hadsereg visszahívása, az elnök és a belügyminiszter lemondása, az alkotmány újraírása a helyi tanácsok rendszerén keresztül, a társadalmi igazságosság és az emberi méltóság követelményei alapján.
Vajon ugyanott ér véget először a neoliberális kísérlet, ahonnan elindult? Mindenestre az egerek táncolnak és könnyen lehet, hogy átrendezik a laboratóriumot. IIlusztrációként beszéljenek a következő képsorok.
