Két, sok szempontból hasonló, ám mégis nagyon különböző latin-amerikai országban tartanak elnök- és törvényhozási választásokat vasárnap.
A kontinens harmadik legnagyobb gazdaságának számító, ám folyamatosan visszatérő gazdasági válságokkal sújtott Argentínában a balközépnek nincs oka aggódni: szinte biztos, hogy négy év kihagyás után a balközép magabiztosan tér vissza a hatalomba.
A sokkal kisebb, ám stabilitásáról, demokratikusságáról és progresszív berendezkedéséről híres Uruguayban – amelyet épp emiatt szokás „Latin-Amerika Svájcának” is nevezni – a 15 éve hatalmon lévő baloldali koalíciónak fel kell kötnie a gatyáját, hogy megőrizze az elnöki széket. Bár a közvélemény-kutatásokban vezet a Széles Front (Frente Amplio, FA) névre hallgató szövetség, egy Jair Bolsonaro brazil elnökre hajazó szélsőjobbos jelölt még nagyon bekavarhat.
A tőke elnöke leszerepelt Argentínában
Mauricio Macri úgy lett nagyvállalkozóból argentin elnök 2015-ben, hogy a gazdaság megújítását, rendbe és szabadabbá tételét ígérte Cambiemos (Változzunk meg!) platformjával.
Vonzerejét az adta, hogy az argentin lakosság egy része belefáradt az országot populista éllel vezető, Kirchner család (2003 és 2007 között Néstor Kirchner, majd 2007 és 2015 között felesége, Cristina Fernandez de Kirchner) politikájába. A baloldalias jegyeket felmutató Kirchnerék az argentin gazdaság majdnem teljes összeomlását hozó 2001-es válság nyomán emelkedtek fel, ám az erősebb állami beavatkozást és protekcionizmust képviselő kormányzásuk idején sem sikerült tartós stabilitást teremteni.
A peronista hagyományból táplálkozó Kirchneréknek, jobban mondva férje 2010-es halála után egyedül maradó CFK-nak azonban mind a mai napig jelentős és erősen elkötelezett tábora van, szóval amikor minden ígérete ellenére Macri piaci fundamentalista politikája tavaly újra a csőd szélére navigálta – erről bővebben itt írtunk -, sokan őt tartották a természetes kihívónak.
Mi az a peronizmus?
A koherensnek csöppet sem mondható argentin politikai áramlat nevét Juan Domingo Perón, az országot 1946 és 1955 között vezető, majd a hetvenes évek közepén háromnegyed évre – haláláig – újra elnöknek választott politikusról kapta, aki sokak szerint a modern populista politizálás egyik őstípusa. Perón társadalmi bázisát a munkásság és a népi rétegek adták, ám politikája nehezen beilleszthető a bal-jobb koordináta-rendszerbe. A társadalmi igazságosságot, gazdaság és politikai függetlenséget zászlajára tűző Perón olyan korporatista állammodellt vezetett, amely a tőke és munka viszonyát nem konfliktusosan, hanem az állam által mediálva képzelte el. A szegények és dolgozók felemelése mellett a nacionalizmus is erősen jelen volt politikájába.
Halála után a peronizmus még széttartóbb mozgalommá vált, amely erősen rányomta bélyegét az argentin politikára, képviselői mind a jobb-, mind a baloldalon megtalálhatók.
Az elnöki idejéből rengeteg korrupciós gyanút és eljárást öröklő CFK végül megelégedett a másodhegedűs szerepével, és csupán néhai férje kabinetfőnökének, Alberto Fernándeznek az alelnök-jelöltjévé vált.
Az elemzők által szürke eminenciásként számon tartott Fernández az ígéri, úgy stabilizálja a gazdaságot, hogy közben annak ne az átlagember fizesse meg az árát. Béremeléseket ígér, a tavaly 50 százalékot is meghaladó infláció megfékezését, illetve az argentin állam magánhitelezők felé fennálló tartozásainak, illetve az IMF-től Macri által felvett 56 milliárd eurós mentőscsomagnak az újraütemezését is.
Az augusztus 11-én megrendezett országos előválasztáson, amely során a pártok kiválasztják jelöltjeiket, Fernández 16 százalékot vert a hivatalban lévő elnökre, így az országban azóta már mindenki a hatalomváltásra készül. A múlt héten készült felmérések 54 százalék köré mérik a balközép jelölt támogatottságát, szemben Macri 31 százalék körül mozgó népszerűségével.
Az argentin választási szabályok szerint minden állampolgárnak kötelező részt vennie a szavazáson, amelyet már az első fordulóban megnyer az a jelölt, aki vagy megszerzi a szavazatok legalább 45 százalékát, vagy pedig úgy szerez minimum 40 százalékot, hogy a második helyezett legalább 10 százalékponttal lemarad tőle.
A Fernández-Kirchner páros győzelme így csupán formalitásnak tűnik. A „piacok” nem meglepően nem túl boldogok ettől a forgatókönyvtől, ám elemzők szerint a Kirchner-éránál sokkal tőke- és befektetőbarátabb kormányzás várható Alberto Fernándeztől.
Felhők Uruguay egén
A hatvanas-hetvenes évek katonai diktatúrája ellenében szerveződő baloldali, marxista gerillacsoportból a demokrácia éveiben békés politikai pályára lépő politikusok adják a gerincét annak a baloldali politikai elitnek, amely az elmúlt 15 évben a szomszédainál jelentősen kisebb Uruguay vezetését adták.
Az ország alkotmánya szerint – amely egyébként nemcsak polgári, de szociális jogok széles garmadáját is elismeri – az öt évre választott elnök azonnal nem indulhat újra, ám egy ciklus kihagyása után újra ringbe szállhat. Így az elmúlt másfél évtizedben előbb Tabaré Vásquez, majd José Mujica, utána újra Vásquez töltötte be az elnöki széket.
Az ország gazdasága ugyan stabil, a GDP folyamatosan növekszik, ám a szomszédos brazil és argentin válságok így is nehézségeket okoztak a 3,5 milliós országnak. Emellett a bűnözési ráta látványos növekedés is okozza, hogy Vásquez rekordalacsony népszerűséggel köszön le.
A friss közvélemény-kutatások szerint a Frente Amplio jelöltje, a 62 éves Daniel Martínez még így is kb. 10 százalékkal vezet konzervatív kihívója, Luis Lacalle Pou előtt. A volt államfő és szenátorasszony gyerekeként született, és két évtizede maga is a törvényhozásban helyet foglaló Lacalle Pou hosszú ideig a kiváltságos családi helyzete miatt nem számíthatott sikerre a baloldal jelöltjével szemben.
Ám a maga 46 évével még mindig nagyon fiatalnak és energikusnak számít, ami a nehézségekkel küzdő országban sokan fordultak felé a kampány során. A megszorításokat ígérő programját kritizálva az elmúlt hetekben azonban Martíneznek sikerült visszaszereznie a kezdeményezést.
Az azonban valószínűtlennek tűnik, hogy bármelyik jelölt már az első fordulóban átugraná a győzelemhez szükséges 50 százalékos határt, így november 24-én feltehetően második fordulóra kerül sor.
A kiszámíthatatlanságot fokozza egy szélsőjobboldali jelölt, Guido Manini Ríos, aki radikális rendpárti retorikájával és a katonai diktatúra éltetésével méltán érdemelte ki az „uruguayi Bolsonaro” megnevezést. Bár az elmúlt hetekben 10-12 százalék körül mérték, nehéz megtippelni milyen hatása is lesz a választások kimenetelére, egy olyan globális politikai környezetben, amelyben az ilyen politikai szereplőknek több babér terem.
(Mérce / Reuters / World Politics Review)
