Jöjjenek a kétezer-húszas évek, ne a duplanullások vissza!

Vasárnap éjjel Budáról, a Pinty utcából, egy eredményváró baráti társaságból, a Ferdinánd hídig sétáltam haza. „Meg azért megmaradt (emlékezetemben) / a Gül Baba utca, ahol R. S. vodkát ivott / – egy egész üveget egyetlen slukkra! / Aztán ült a lépcsőtökön és zokogott. / – Temette a korszakot.” – jutott eszembe egy huszonöt éves Petri-vers zárlata, nem először az elmúlt évtized során, de rögtön tudtam, hogy temetni a korszakot, erről ma még szó sincs. Meg nem is biztos, hogy észrevenném.

De ami a lényegesebb, hogy ezúttal (és már jó ideje) próbáltam nem kisajátítani ezeket a készen kapott mintázatokat, nem felölteni ezeket a szerepmodelleket. (Pedig kényelmes, tehát kínos volt mantrázni évekig, hogy „Jó, hát akkor itt fogunk élni”. „Tíz év múlva ne ez a dal legyen”. „Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.” Kényelmes, tehát kínos volt saját magunkat, ezt a korszakot és a közérzetünket díszletezni a hetvenes évekkel. Emelni mottóba, üres fejjel biccenteni és nem remélni, lubickolni kicsit ebben a szomorúságban. Ezek a régi mondatok persze érvényesek, az én adaptációm volt érvénytelen és lusta. Kár.)

Jöttem tehát lefelé a Széchenyi-hegyről vasárnap éjjel, és égtek persze még a chatablakok, hol a zsebemben, hol a tenyeremben, akárha társaság verődött volna mellém a járdán. Előbb a Márton Áron térre értem, aztán mentem végig a Farkasréti temető mellett, ahova az elmúlt pár hónapban többször voltam kénytelen kijönni, mint előtte életemben.

A hegyvidéki, belélegezhető, éjszakai levegő józansága nem tett sokkal okosabbá, de vitt a lábam, vitt a Pinty utcában hagyott buborékom izgalma és néhány órája tartó eufóriája.

Legtöbbjüket újdonságként érte, hogy akire leszavaztak, akár taktikailag mint elfogadhatóra, és/vagy mint igenis kisebbik rosszra, akár lelkesedésből, az nyert végül. A rangidős az élete harmadát, a legfiatalabb az élete felét töltötte eddig a NER-ben.

De az eufória nem kötelesség és nem teljesítmény, hanem (irigylésre méltó) alkati és alkalmi lehetőség. Ami kötelesség, az a munka.

Azt az illúziót rágtam tehát a hosszú sétán, hogy mi van, mi lehet az apátia vonzereje és a jogos, permanens (s ekként jócskán ki is üresedő) háborgás rutinja helyén. Milyen lehet a közösségileg is (vélhetően) megtérülő aprómunka: zöldpolitika, lakás- és szociálpolitika, oktatáspolitika, infrastruktúra, kultúrpolitika.

Miként lehet fővárosok, nagyvárosok és kisvárosok, falvak, kerületek példáján keresztül tenni állítást, s ekként inspiratív ajánlatot egy eljövendő másik Magyarországra, pars pro toto. És akkor leginkább ezekről a világállításokról tartani sajtótájékoztatót, megerősítő helyi népszavazást, aláírásokat gyűjteni az utóbbira, és nem ötlettelen értelmiségi öntetszelgésből köröztetni íveket (ha már az ellenállásnak ez az egykoron nemes&kockázatos, ám évtizedekkel ezelőtt is inkább hatástalan eszköze ma, tegnap, évtizede ezzé kopott).

Hogyan lehetne városalapítónak szegődni a kávéházi, a kocsmai és a tévéstúdiós tévedhetetlenség és távlattalanság időpazarlása helyett. Teremteni szolidáris&párhuzamos poliszokat (©Václav Benda), hogy a faültetés több legyen, mint faültetés, a járdafelújítás több, mint járdafelújítás. Miként lehet mindez világnézeti javaslat. Azt sem tudom, hogy én mit csináltam eddig.

Fogalmam sincs, hogy ki és mit tanult meg az elmúlt 9-10-13 (szűk) esztendőből. Hogy az ellenzéki politikai elit például milyen könyveket olvasott el a modern (magyar) baloldalról, az általa végül meg nem írtak helyett. Hogy üzemzavarnak tekinti-e csupán az elmúlt évtizedet. Hogy politikai váltógazdaságon azt érti-e, hogy elegendő ugyanazt gondolni, mint a legutóbbi győzelmekor, hátha van még flopimeghajtó valamelyik hivatali gépen. Hogy megelégszik-e ezúttal is a nagyobb városokkal. Hogy tagjai prioritásnak tekintik és tömegesen szarakodnak-e még az útiköltség elszámoláson, vagy hogy a (megyei) önkormányzatban lesz-e helyük. Hogy azért álltak-e politikusnak, mert autófényezőnek már szar volt lenni.

Hogy az egyszer már Unicumba mártott hitelesség&szakértelem és a recsegő-ropogó szervezeti-intézményi struktúra, amelyek tartják-gyűrik egymást, tud-e az illúzióról, az esélyről. S tud-e arról, hogy

ez a mostani siker részben eredménye az összefogásnak, az elvégzett kampánymunkának, de nem szavazói hálálkodás érte, mert elsősorban nem szurkolóktól vagy hívőktől származik, hanem szomorú, dühös és kilátástalan állampolgároktól, országszerte.

Nem jutalom, s még csak véletlenül sem a duplanullás évek rehabilitálása, vagy biztatás valamilyen múltbéli balliberális status quo restaurációjára. Nem jutalom, merthogy épp ellenkezőleg: kíméletlen elvárás a jövőre. Egzisztenciát – ugyanis – lehet még találni sokat, ahogy az – önigazolást a mostani eredményben is hiába kereső – költő oly időtállóan mondja.

Ma hétköznap van, sehol a vasárnap, nincs ünnep, nincs ünneprontás, csak a kíméletlen elvárás a jövőre tehát. Például mindazoknak a szigorú és következetes elvárása, akiknek életük eddigi összes voksából csak töredékszavazat lett.

Jöhetnek a hosszú séták, jöjjenek a kétezer-húszas évek!