Töredelmesen megvallom, nem számítottam erre az eredményre (a 2019. október 13-ai magyarországi helyhatósági választásokon), mint ahogyan más se nagyon. Meglepett, elképesztett, megdöbbentett.

Hogy a vidéki városok tekintetében tévedtem, az még érthető – hiszen normális sajtó hiányában alig tudjuk, mi történik más településeken: a független orgánumoknak egyszerűen nincs pénzük helyi tudósítókat alkalmazni –, de Budapesten se éreztem meg a nagy léptékű változást, ami azért magyarázatot igényel.

A kitűnő politikai érzékű és óriási tapasztalatú Haraszti Miklós mondta, hogy megszületett „az ellenzéki választó”, vagyis az a választó, aki nem annyira valamelyik párt szavazója, mint az egyesült ellenzéké, az a választó, aki – egyébkénti politikai-ideológiai vonzalmaitól eltekintvén – az Orbán-rezsim országos és helyi politikája ellen fordult, és ennek (ha alkalma nyílik rá) érvényt is szerez.

Sokan nem vették észre ennek a jelentőségét (én se), ám az ellenzéki választók százezrei megérezték, és tudatosan, egyben pragmatikusan, józanul és bölcsen cselekedtek, félretéve egyébként nem jelentéktelen, más alkalommal talán fontosnak bizonyulható fönntartásaikat.

Ez a fontos pillanat nélkülözhetetlenné teszi a világos beszédet: ezért röviden utalok rá, hogy a most nagy sikert aratott ellenzéki pártoktól engem világok választanak el, hiszen én nem vagyok a liberális (polgári) demokrácia híve, és súlyos kételyeim vannak a képviseleti (parlamenti és helyhatósági) rendszerekkel szemben.

Ugyanakkor mint honpolgárnak, a közösség – bármennyire rendszertagadó – tagjának, nem közömbös nekem, hogy a hazánkat morális, intellektuális (és esztétikai!) végromlásba döntő Orbán-rezsimmel mi történik, akkor se, ha az ellenzék szocialista, zöld, liberális, konzervatív összetevőivel (a polgári szemszögből nézve is fölöttébb problematikus, kicsiny apparátusukra visszametszett pártokkal) szinte semmiben se értek egyet, ami a politikai elveket illeti – azokról nem is szólva, akiknek nincsenek elveik.

A jelenlegi ellenzék új, de az érthetőség kedvéért azt is le kell szögeznem, hogy a 2010 előtti káoszhoz, gőghöz és neoliberális-neokonzervatív szociális embertelenséghez nincs és ne is legyen visszatérés, noha – sajnos – a legnépszerűbb ellenzéki párt vezetőjét Gyurcsány Ferencnek hívják. De Gyurcsány volt miniszterelnök mégse lesz az egyesült ellenzék vezetője, és ezt ő is tudja. (A liberalizmus csalóka európai visszatéréséről ld. korábbi cikkemet.)

De épp az derült ki október 13-án, hogy az egyes pártok jelentősége drámai mértékben csökkent. Az ellenzéki polgári „pártok” tisztán polgári szempontból sem feddhetetlenek: törekvéseik homályosak. A legtöbb megválasztott városvezető és más tisztségviselő, ha jól látom, szocialista, pedig a szocialista párt rendkívül népszerűtlen és (pártként) az összeomlás szélén áll.

Kizárólag szervezettsége miatt állíthatott ennyi jelöltet. E jelöltek közül sokaknak semmi esélyük nem lett volna, ha nem az egyesült ellenzék tagjaiként indulnak.

Ne higgye senki, hogy több szocialista politikus piszkos ügyei tetszenek az ellenzéki választónak, aki ezúttal – a magasabb érdek szolgálatában – most hajlandó volt szemet hunyni, de nem lesz mindig ilyen engedékeny.

Mielőtt rátérnék igazán lényeges mondanivalómra, még tennem kell két kézenfekvő, banális megjegyzést.

Az egyik: a világon mindenütt – és már több mint kétszáz esztendeje – különböznek a város és vidék politikai hajlamai: nem mindig (de többnyire) a város előnyére, amelyről már ókori írók is megállapították, hogy a változás (az újdonság, az újítás) híve, s azt, hogy „a városi levegő szabaddá tesz”.

Az urbanitas dicsérő jelző volt mindig – persze ez nem egyszerűen a népes településekre vonatkozik: az urbs vagy polisz a köztársasági rendű, önálló városállamokra illik, szemben a honpolgáriságot nélkülöző, megalázkodást követelő monarchiákkal, amelyek jellegzetesen nagy területű agrár- és katonaállamok voltak – , és a par excellence városban (azaz természetesen: Párizsban) ez az arisztokratikus meg a burzsoá erények és stílus szintézisét jelentette. Tehát a rátarti függetlenséget, a „nekem nem parancsol senki” modorát, amelyben osztozott (bár egymással szemben) patrícius és plebejus.

Ma alkotmányjogilag mindenki honpolgár, de az urbánus autonómiakultusz nem jogi természetű, hanem hagyomány és kultúra. (Városállamok meg nincsenek: a köztársasági idea pedig nem nagy lélekszámú és területű királyságokra van kitalálva, hanem egy-egy bekerített, önkormányzó városra…)

A mai magyarországi helyzethez igen hasonló a lengyel- és törökországi állapot, ahol az országot és a nagyvárosokat mások kormányozzák: az ország konzervatív, a városok kevésbé vagy egyáltalán nem. Úgyhogy ebben nincsen semmi különös és semmi új. Ezt fogta föl igen bizarr módon a Vadhajtások, az egyszerre – hogy udvariasan fogalmazzunk – neohungarista, egyben orbánista portál, amikor Horthy Miklós „bűnös város”-beszédét reprodukálja: bár könnyedén megfeledkezik róla, hogy „bűnös város” itt még Szeged, Pécs, Miskolc, Salgótarján, Tatabánya, Komló, Ajka, Érd, Vác, Szentendre, Siófok, Gödöllő, tehát a Budapest iránti régi jó gyűlölettel ezúttal se lehet mindent megmagyarázni.

Történetileg nem éppen intelligens dolog Athént, Firenzét, Velencét, Génuát, Urbinót, Sienát, Amszterdamot, Utrechtet, Genfet, Bázelt, Nürnberget, a Hanza-városokat, a középkori Kassát, Brassót és Kolozsvárt zsidónak és kommunistának tekinteni, amint ezt Horthy és mai hívei teszik. (A „kommunista” szó mai bizarr magyarországi használatáról külön történeti-szociálszemantikai értekezést lehetne írni.)

A másik megjegyzés inkább csak magyarországi relevanciájú.

Többnyire ott nyert az ellenzék (persze ott se mindenütt), ahol szociális, kulturális és nemzedéki tényezők folytán elterjedt az internethasználat, hiszen a hagyományosabb médiák (újság, tévé, rádió) az Orbán-rezsim birtokában vannak.

A független portálok kevés pénzből, kevés munkatárssal, nehéz körülmények között dolgoznak, számos információ (különösen Budapesten kívülről) alig hozzáférhető. Az oknyomozó-tényföltáró újságírás költséges és időigényes, az Orbán-rezsimhez lojális kommersz médiák (kevesen gondolnak pl. ebben az ingázó, autórádiót hallgató országban a gagyirádiók MTI-hírperceire, amelyek milliókat érnek el egyfolytában) roppant hatalma mellett a kritika és a reflexió hangja nagyon halk.

A zsarnoki nyomás és az általános kulturális hanyatlás miatt a közéleti diszkusszió színvonala egyre alacsonyabb, a honpolgárok szinte teljesen önmagukra vannak utalva, szervezeteik, szuverén-autonóm intézményeik alig vannak. A közösségi médiák pedig legföljebb azt a kórságot gyógyítják, amelyeket maguk idéznek elő.

A múlt heti bécsi Falter 250 lapon jelent meg, a neki megfelelő funkciójú budapesti Élet és Irodalom 24 lapon, jóval kisebb formátumban. Ausztria akkora ország, mint Magyarország.

A 20 km hatósugarú Civil Rádiót épp most szüntetik meg… – nem is érdemes folytatni: a mai társadalomban az uralom médiauralom, és tudjuk, ez ma kié.

Ma az uralgó médiahatalom az ellenzéki siker magyarázatául két dolgot hoz föl: az egyik a féktelen Budapest-gyűlölet közhelyhalmaza, a másik a Borkai-videó, amely természetesen ekkora áttörést nem indokolhat, és amelynél ezerszer nagyobb botrányok voltak már (vö. evvel). A könyörtelen kapitalizmus világossá teszi, miről van szó: október 14-én, hétfőn reggel a „Mészáros Lőrinc”-féle vállalatok részvényeinek értéke meredeken csökkent a tőzsdén. A „Mészáros Lőrinc” álnéven ismert gigantikus vállalatbirodalom puszta létéhez képest a győri polgármester unalmas kicsapongásai triviálisak.

A tőzsde tudja, mit mivel és kivel azonosítson.

És nem, nem ilyen semmiségekről és vacakságokról van szó.

Hanem arról, hogy számos magyar honpolgár – több mint hárommillió embernek van most ellenzéki polgármestere, ráadásul orbánista polgármester mögött is több helyen (Budapesten legalább négy kerületben) van ellenzéki többségű képviselőtestület – lényegében magára utalva, elfoglalt, dolgozó emberek számára nehezen megközelíthető információktól elzárva, tulajdonképpen erkölcsi-politikai intuíciójára hagyatkozva döntött úgy, hogy ELÉG VOLT.

Itt mind a helyi kormányzás esztelensége és népellenessége, szakszerűtlensége és pazarlása, korruptsága és hozzá nem értése szerepet játszott, mind a központi kormányzat (amelyet nálunk helytelenül „állam”-nak neveznek, holott a helyhatóság is állam, bár nincs a kormánynak alárendelve: a kormány nem azonos az állammal, sokkal szűkebb fogalom) egyenlőségellenes, antiszociális irányvonala (egykulcsos jövedelemadó, magas közvetett adó [forgalmi adó, „áfa”], kevés szociális juttatás a szegényeknek, rossz tömegközlekedés, az egészségügy szűnni nem akaró válsága stb.) szerepet játszott, de úgy látszik, ez se a fő ok, hiszen ezek a tényezők korábban is többé-kevésbé fönnálltak.

Az orbánista vezető réteg haszonlesése, korrumpáltsága, arroganciája se újdonság. (És ebben a helytelenül „baloldali”-nak nevezett ellenzéki pártok, mindenekelőtt a legrégebbi, az MSZP múltja és jelene is rendkívüli mértékben tisztátalan. És a tenyérbe mászó pimaszság itt se ritkaság.)

Orbánnak és embereinek az elbizakodottsága, pökhendisége, önteltsége – bár fokozódott – nem új és nem egyedülálló.

Nem, mindez – és még sok egyéb – korábban is fönnállt, amikor Orbán és apparátusa hatalmas győzelmeket aratott (még ma is a legerősebb mint „párt” – persze nem párt, a párt mint történeti képződmény nem ilyen), és ilyen politikai fordulatokról szó se lehetett.

Az ellenzék választási sikerének a titka láthatólag két elemből áll. Az egyik természetesen a sokunk által tamáskodva nézett „összefogás” eredményessége. Orbánt eddig is a politikailag aktív (pl. szavazni hajlandó) lakosságnak körülbelül a fele támogatta, a másik felének nem volt egyetlen pártja, most már többé-kevésbé van. Az orbáni választási rendszer két párt küzdelmére van szabva, eddig tartott, ameddig az ellenzék alkalmazkodott ehhez.

Magyarországon október 13-án kialakult a kétpártrendszer.

Ennek sok hátránya van (nyilván jobb az arányosabb rendszer, amely többféle politikai érzékenységnek, irányultságnak helyet teremt, és kevesebb belső kompromisszumot tesz szükségessé), de az adott közjogi körülmények között nem volt más lehetőség.

A kétpártrendszer létrejötte technikailag lehetővé tette, hogy az ellenzék nyerjen.

Orbán paraállama (amely egyszerre formális közjogi állam és informális „mély állam”) és hívei nem hitték el, hogy az ellenzék képes lesz az egységre, végre-valahára az orbáni szabályok szerint játszik és nyer. Én is csodálkoztam rajta, hogy sikerült, de az ún. kormányoldal megrökönyödése – elvégre velem és sokunkkal szemben Orbán profi – voltaképpen elég fura.

Ez volt az elégséges föltétel, és önmagában véve is jelentős változás az 1989 utáni magyarországi állam történetében. A választás (ha az ellenzéki egység szét nem esik, ami végül is könnyen megtörténhet) zéró-summa játék lesz ezentúl, mint volt eddig az angol nyelvű országokban (ott éppen bomladozik).

Vagy-vagy.

Vagy Orbán, vagy az egyesült ellenzék.

Az egységet „az ellenzéki választó” (©Haraszti Miklós) alighanem meg fogja követelni, és az egységbontást büntetni fogja.

Az egyesült ellenzéknek nincs megnevezhető országos vezére, és ez nem baj. De maga az egyesülés ténye meg fogja változtatni – gondolom – a politikai ambíciók természetét. Nem lesz elég a szűk pártcsoportokban népszerűnek lenni, és nem számít többé (ld. Karácsony Gergely esetét), hogy valaki kis vagy nagy pártból származik-e; nyilván az előválasztás lesz a főszabály, s az egyesült ellenzék olyan több irányzatú, plurális egységpárttá változik, mint az amerikai Demokrata Párt (persze a helyi szellemnek és tradícióknak megfelelően; nem vagyunk amerikaiak).

Az Orbánon kívüli politikai világban lesz belső versengés, de ez nem a választásokon, hanem a választások előtt fog eldőlni. Közjogi és technikai okokból csak így lehet Orbán hatalmát korlátozni. Azt mondanám, hogy országos választáson így se lehet egyelőre legyőzni – de már a mostani ellenzéki sikert se tudtam volna elképzelni, ezért óvatosabban kell fogalmaznom. A siker titka az egység volt. Ez volt az elégséges föltétel.

De mi volt a szükséges föltétel?

Visszatekintve már ezt se olyan nehéz megérteni, bár nem láttuk előre, én bizonyosan nem.

Ennek is van egy technikai-logikai eleme.

Az utóbbi évek – szerintem iszonyatos – nemzeti egysége a „migránsellenességen” alapult. Ez, ahogyan etnikai szenvedélyek föllobbanásakor mindig előadódik, fölgyújtott más rokon szenvedélyeket is, a hagyományból ismert nyugatellenességen kívül (amely a Monarchia idejéből származik, az akkori függetlenségi nacionalizmusnak egyenes ági utóda a mai Európa-gyűlölet) a valamikori nemzetiségeink, azaz a mai szomszéd népekkel szembeni ellenszenvet és ezt a különös, határrevízió nélküli irredentizmust is.

Igen ám, csakhogy ebben Orbán Viktor miniszterelnök politikája a saját diadalának az áldozatául esett. Ugyanis neki csakugyan sikerült megakadályoznia a menekültek beáramlását. Szigorú határvédelmének következtében Magyarországon nincsenek menekültek, színesbőrű pénztelen bevándorlók.

A nem létező – az éppen az Orbán eredményes működésének következtében nem létező! – menekültekkel nem lehet tovább fenyegetni. (Ennek groteszk epizódja volt a helyhatósági választási kampányban az a fideszes propagandaszólam, hogy az ellenzéki polgármesterek menekülteket telepítenek majd a városukba, holott persze ez jogilag és közigazgatásilag tilos és lehetetlen. És ezt senki se tudja jobban, mint dr. Orbán Viktor jogász. Ezt a fenyegetést mindenki kinevette. Joggal.)

Igaz ugyan, hogy a menekültügyben a többség egyetértett a magyar miniszterelnökkel. De mindenkiben földerengett, hogy vajon miért próbálja hiszterizálni a menekültveszéllyel a lakosságot, ha egyszer sikerrel megvédte nemzetünket a muszlim-néger „népességcserétől”.

Ugyanakkor a lakosság többsége nem értett egyet a miniszterelnök úrral a heveny (és gyakran irracionálisan öncélú) Európa-ellenességben. Igaz ugyan, hogy a jelenlegi nyugat-európai biopolitikai trendek tekintetében a magyarországi közvélemény is fölöttébb megosztott (konzervatívabb valamennyire, mint a nyugat-európai, de nem sokkal konzervatívabb mint az Egyesült Államoké) – bár itt is túlzásnak tartotta mindenki az Orbán-médiáknak a nyugati szélsőjobboldaltól kölcsönzött frázisait holmi ökobolsevistákról, dzsenderkommunistákról, a nemzetközi buzilobbiról, feminácikról – , de a magyarországi honpolgárok többsége nemcsak evvel azonosította Európát, amelyről a többség már személyes benyomásokkal (jókkal és rosszakkal, de nem ilyenekkel) rendelkezik.

Az, hogy emigráló magyar százezrek – főleg fiatal magyar szakmunkások és fiatal magyar értelmiségiek – a lábukkal szavaztak Európa mellett, szintén tarthatatlanná tette ezt a kissé őrült propagandát. A nyugati egyetemekről visszaáramló ezrek – ahogyan a XVII. század óta mindig – hozták magukkal a mindenkori nyugati avant-garde, az új eszmék szellemi gyakorlatát.

Az, amit Orbán miniszterelnök úr „idegennek” nevezett és neveztetett a sajtójával, a magyar alkalmazotti középosztály és értelmiség gyermekeinek hétköznapi meggyőződése, amelyet már százezrek ismernek testközelből. Befolyásos, mobilis és tevékeny néprétegek számára az, aki nem feminista, nem híve a társadalmi igazságosságnak és nem zöld, az egyszerűen abszurd.

Ez kisebbség, de befolyásos, mozgékony, fiatal és sokaknak vonzó kisebbség. Az Auróra (igazán szelíd, kissé szakadt klub, nagyon szeretetre méltó) vegzálása olyan embereknek is visszatetsző, akik sose jártak ott, és akik feszengenének, ha ott lennének. Mindez a normalitás része a többség szemében, azokéban is, akik maguk csöppet se baloldaliak, és az ilyesmit a széllelbélelt fiatalság jólelkű hóbortjának nézik.

Ilyen szimpla ellentmondások világították meg sokaknak – nem Adorno tanulmányai – , hogy a mai magyar tekintélyi állam fasizáló (de nem totalitárius-terrorista, hanem csak [fizikai értelemben] békésen posztfasiszta) dinamikája hazugságon alapul és kártékony.

Doktrinális értelemben nem szigorú tisztasággal, egyértelműen, bár passzívan, de a magyar nép nemet mondott a fasizmusra – még ebben a vértelen formájában is. Mivel a dolog nem egészen tudatos, nem mentes az etnicista szennyeződésektől, ellentmondásos és zavaros, biztosíték nincs rá, hogy így is marad.

Mégis: ez tény.

Csak fönntartásokkal és óvatosan állíthatjuk, de állíthatjuk azért az ügy jelentőségére tekintettel még egyszer:

a magyar nép nemet mondott a fasizmusra.

Tisztelet a magyar népnek.

Magára utalva, zömmel elzárva a minőségi gondolatforgalmazástól, maga jutott arra a következtetésre, hogy ELÉG VOLT. Az ellenzék ennek az érzületnek a puszta alkalma és eszköze, elbizakodottságra semmi oka. Mint oly sokszor, a választók jobbak, mint a választottak.

Hatalmat az ellenzéki szavazók nem sokat szereztek maguknak. Egyrészt az ún. önkormányzatok (önkormányzat! haha!) jogköre szűk (leszűkített), vele szemben áll a roppant központi kormányhatalom, a nemzeti, a komprádor és a magyar állami megbízásokra szintén ácsingózó nemzetközi tőke, az orbánista médiahatalom és a nemzetközi szélsőjobboldal, amelynek szerves része a mai magyar kormány.

Ezen a helyzeten semmiféle választással nem lehet úrrá lenni. Ami lehetséges – hiszen vannak olyan kiváló emberek olyan hatalmi pozícióban (kiváló emberek hatalmi pozícióban! hallottak már ilyet?), mint mondjuk Pikó András a budapesti VIII. kerületben, Baranyi Krisztina a IX. kerületben, V. Naszály Márta az I. kerületben, Csőzik László Érden és még számos, bizonyára nagyszerű ember, akit nem ismerek) – , az a következő:

bár nem az én utópiám, nem az eszményi állapot, de megmutatkozhat, milyen lehetne a korrupcióellenes, emberbaráti, együttérző és hatékony és szerény, gyakorlatias politikai vezetés (természete szerint zöld, szociáldemokrata, feminista és antifasiszta), ha szokás szerint pénz és hatalom el nem tapossa és meg nem mérgezi.

Ennek a kimenetele bizonytalan.

De ami biztos: a magyar nép becsülete meg van mentve.

Kiderült, hogy nem igaz a „balliberális” kommentelők visszataszító mantrája, a „birka nép”: nem, ez nem birka nép.

Tudunk válaszolni nyugati, erdélyi, vajdasági, felvidéki barátaink aggódó kérdésre: hogyan lehetséges, hogy mindezek után a magyarok még mindig nagyjából egységesen Orbánra szavaznak?

Nem szavaznak egységesen Orbánra.

A magyar nemzeti becsület meg van mentve.

Tudjuk, hogy a kormányzó magyar szélsőjobboldal bosszúja nem fog sokáig késni, de október 13-a akkor is vigaszul szolgál majd. Ez nem a nagyon is problematikus ellenzék érdeme, hanem az ellenzéki választóé.

A magyar nép érdeme.

Tisztelet a magyar népnek.