Házunkban… kezdtem volna cikkemet, de ahelyett, hogy úgy folytattam volna, ahogy elterveztem, a fejemben Petress Zsuzsa, a csodás primadonna kezdte énekelni Pepita dalát Dunajevszkij Szabad szél című operettjéből: „Házunkban, hol világra jöttem, / Csemete sok volt, éppen egy tucat”. Hetven éve lehetett, az Újszegedi Szabadtéri Szinpadon hallottam énekelni, én tíz éves voltam, ő húsz lehetett. Atyaúristen, milyen szerelmes voltam belé… Na, ebből elég, most komoly dolgokról van szó, néhány nap múlva önkormányzati választások lesznek, talán sikerül megroppantani Orbán Viktor hatalmát.

Kiürült házak a Belvárosban

Mert ha nem, ha nem sikerül korlátok közé szorítani azt a jelenséget, amellyel eredményesen fordul szembe a világ számos nagyvárosának vezetése, akkor Budapest még mélyebbre süllyed a káoszba, az ingatlanárak követhetetlen magasságba szöknek, a belterületek lakói az agglomerációba menekülnek, a város belső részei pedig falatozók és bulihelyek dzsungelévé válnak, amelyben a maffia csörgőkígyói és varánuszai uralkodnak. Tehát még egyszer: Házunkban, hol világra jöttem, már csak nyolc lakásban élnek lakók. A legidősebb lakótársunk elmúlt száz éves, de a többiek átlagéletkora is nyolcvan körül van.

Ha egy lakásból az utolsó lakó is kihal, az örökösök nem költöznek ide, hanem százmilliós összegért eladják a lakást, amelyet a szüleik, vagy már inkább a nagyszüleik 1992-ben fillérekért vásároltak meg az államtól.

A százmilliót pedig nem azoknak éri meg kifizetni, akik netán lakni akarnának „a jövő városa” (ez az V. kerületi önkormányzat jelmondata) egyik, éttermek és szállodák övezte épületében, hanem azoknak, akik a luxusszállodák tőszomszédságában az egykori lakásokat viszonylag csekély beruházással olcsó szálláshelyekké alakítják át. Mert a Budapestre látogató évi tíz millió turistának a többsége nem milliomos, nekik megteszi, hogy mérsékelt árú szobában vagy lakásban töltsenek el egy hetet, nem ragaszkodnak hozzá, hogy a bőröndjüket Lohndiener (magyarul: bérszolga) gurítsa a szobájukba, és ha a saját szemükkel akarják látni a luxust is, beülnek egy kávéra vagy egy sörre a Párisi udvar kávézójába.

Az Airbnb a couch surfing internetes változataként alakult ki, a kifejezést a hullámlovaglás mintájára kanapélovaglásnak lehetne fordítani. A világ minden tájáról fogadok utazókat, alhatnak a kanapémon. Aztán én alszom mások kanapéján, ha én utazom. Ehhez a szöveghez még azt is hozzáteszik, ismerkedj meg odavalósi emberekkel, bárhol vagy a világon, és maradj velük.

Mifelénk, úgy értem, a szovjet birodalom egykori országaiban, a kanapélovaglás multikulturális elvek nélkül is létrejött. Ha valaki három évenként kapott is útlevelet, pénzt csak annyit vihetett magával, amennyivel legfeljebb két éjszakát lakhatott szállodában. Jól jött tehát egy francia ismerős, aki felajánlotta a kanapéját. És Nyugatról jöttek kispénzű turisták, diákok, aki szívesebben aludtak ismerőseik kanapéján, mint a szolgáltatás színvonalához képest drága szocialista szállodákban. Egyes szocialista országokban meg is tiltották, hogy külföldiek magánlakásban szálljanak meg. Még a közeli rokonoknak is szállodába kellett menniük, ha nem akarták, hogy az erdélyi rokonaiknak meggyűljön a baja a Secuval.

Az Airbnb tehát eredetét tekintve a turizmus közösségi formája volt, amelynek résztvevői a költségmegosztáson túl egymás megismerését, a kapcsolatteremtést, a szociális hálózatépítést is fontosnak tartották.

Persze, ahol kereslet van, ott a kínálat is megjelenik. Az internet korában nincs szükség arra, hogy a kanapétulajdonos és az utazni vágyó egymásra találjon. Az utazni vágyók internetes listákon válogathattak a rendelkezésükre álló kanapék között. Ahhoz képest, hogy ez milyen kézenfekvő, elég sokáig tartott, amíg a „tátott tőke sárga szája” felfedezte, milyen hatalmas üzleti lehetőség rejlik a közösségi turizmusban.

A felfújható gumimatracoktól a szabályozási lázig

Brian Chesky és Joe Gebbia, valamint a hamarosan hozzájuk csatlakozó Nathan Blecharczyk a legkevésbé sem a karvalytőke kíméletlen képviselő voltak. Inkább az amerikai álom másik oldalát testesítették meg. Kispénzű fiatalemberek, akik felismerték, hogyan lehet kielégíteni egy társadalmi igényt, és néhány év alatt milliomosok lettek.

Chesky és Gebbia 2007-ben New Yorkból költöztek San Franciscoba, béreltek egy lakást, de annyira nem volt jövedelmük, hogy hamarosan ki kellet volna költözniük a lakásból. A városban az év  őszén egy ipari formatervezési konferenciát hirdettek, amelyre sokan jelentkeztek, a szállodák azonban mind megteltek. A két fiatalember vásárolt néhány felfújható gumimatracot, és meghirdették, a vendégek alhatnak náluk, reggelit majd ők készítenek nekik. Mindezért nyolcvan dollárt kértek fejenként egy éjszakára.  A következő év augusztusában Denverben került sor a Demokrata Párt nagygyűlésére, amelyen eldőlt, hogy Obama lesz-e a demokraták elnökjelöltje. Itt a vállalkozók már 600 ember számára biztosítottak gumimatracot, a zacskókra pedig, amelyekben a reggeli müzlit osztották ki a vendégeknek, tréfás kampányrajzokat nyomattak. Ezek a zacskók harmincezer dollárt jövedelmeztek a cégnek.

A The Telegraph 2012. szeptember 7-én arról adott hírt, hogy az Airbnb 2011 végén világszerte 5 millió rendelést vett nyilvántartásba, 2012 júniusára ez 10 millióra emelkedett. A szervezet már nemcsak szobákat biztosít a vendégeknek, de egész lakásokat, házakat, sőt kastélyokat, magántulajdonban lévő szigeteket is. A cég értékét a Forbes Magazin 2019. május 30-án 35 milliárd dollárra becsülte.

A probléma azonban nem az Airbnb sikerével, gazdagodásával van, hanem azzal, aminek az Airbnb csak eszköze: a turizmus növekedésével. Vagyis azzal, aminek a turizmus növekedése is csak egy vetülete: az energia-fogyasztás növekedésével, az autók számának növekedésével, a tengerek elszennyeződésével, az emberiség létszámának a növekedésével.

Otto Rühle könyve magyarul 1966-bn jelent meg, a német szerző azt állította, hogy az ezredfordulóra a világ népessége hat milliárdra nő, de ennyi embert bolygónk még el bír tartani. Csakhogy az ENSZ 2017 júniusi becslése szerint azóta a Föld lakossága már 7,6 milliárd.

Térjünk vissza az eredeti kérdéshez, a turizmushoz és az Airbnb szerepéhez. Eusebi Güell barcelonai születésű iparmágnás volt. Felismerte a fiatal Gaudi rendkívüli tehetségét, és megbízta, hogy a birtokában lévő területen hozzon létre egy művészi elképzelései szerint kialakított parkot. Güell halála után a család a parkot a városnak adományozta. A parknak 2013-ban kilenc millió látogatója volt. Ekkor a város belépődíjat vezetett be, és óránként 800 főre korlátozta a bebocsátható látogatók számát. E rendszabályok ellenére a látogatók száma jelenleg is évi 2,3 millió, olykor két és fél órát kell várni a belépésre. Mindezt Rebecca Mead írja a The New Yorkerben megjelent riportjában (2019. április 29.).

Barcelonának 1,6 millió lakosa van, de évente húsz millió turista látogatja, egy lakosra számítva több, mint amennyi New Yorkot. Az Airbnb szállások száma az ötszöröse a hagyományos szállásokénak. Arról már rég nincs szó, hogy az Airbnb lakásokban a külföldi vendégek együtt élnek a helybeliekkel. A szállások majdnem fele önálló lakásban van, lakóházakat ürítenek ki póthotelek számára, a történelmi gótikus negyed lakossága 45 százalékkal csökkent. Az egyes szobáknak külön kulcsuk van, de a vendégeknek öt másik turistával kell osztozniuk a konyhán és a WC-n. A lakások hagyományos bútorait IKEA bútorokkal helyettesítik, a konyhafelszerelést egy Nespresso gép jelképezi.

Közvélemény-kutatási adatok szerint a város lakóinak 60 százaléka úgy véli, a város túllépte befogadóképességének a felső határát. Pedig Barcelona gazdaságának 12 százalékát a turizmus teszi ki. Ennek ellenére a város baloldali polgármesternője 2015-ben megtiltotta új szálláshelyek nyitását, azoknak pedig, akiknek a lakását az Airbnb hirdette, bár nem volt rá engedélyük, a város 600 ezer Euro bírságot rótt ki. A hangulat változását az Airbnb is érzékeli: egyre inkább propagálnak kevésbé frekventált helyeken található szállásokat.

A szemléletváltozást jelzi, hogy számos nagyvárosban, így Párizsban, Amszterdamban, Los Angelesben, Vancouverben és legújabban Bécsben erősen korlátozták a rövidtávú lakáskiadás lehetőségét. Spanyolországban az első város, amely megszüntette az Airbnb-t, az Palma de Mallorca volt.

A magam részéről (bár ennek aligha van bármiféle jelentősége) a teljes tiltással nem értek egyet. Részben azért nem, mert az efféle megoldások az illegalitás felé terelik a piacot. De főképp azért nem, a tilalom erősen korlátozza a kispénzűek utazási lehetőségeit. Emellett fontos jövedelem-forrástól fosztja meg a lakástulajdonosokat-lakásbérlőket, s közvetve persze a várost is, hiszen a bérbeadás bevétele után természetesen adózni kell (kellene). A korlátozó rendelkezések többnyire időbeli korlátokat szabnak a lakásukat kiadók elé. Rövid távra a lakást évente kilencven napra lehet kiadni. Ha ezt a város vagy a kerület ellenőrzi, és a szabályszegőktől megvonja a lakáskiadási engedélyt, ez valószínűleg útját állja a spekulatív célú lakásvásárlásnak.

A The New York Times munkatársa, Luis Ferré-Sadurni terjedelmes cikket írt egy perről, amelyet a város kezdeményezett az Airbnb-t szabálytalanul használók ellen. New York városa ugyanis ragaszkodott ahhoz az elvhez, amelynek jegyében a „kanapé-lovaglás” azaz a lakáskiadáshoz kapcsolódó tehermegosztás létrejött: rövid távra – harminc napnál rövidebb időre – mindenki csak azt a lakást adhatja ki, amelyben ténylegesen lakik. Az egy gazda – egy otthon elve a New York-i Airbnb szabályzatában is érvényesül. Az ügy főszereplője, Max Beckmann és két társa harmincöt épületet, összesen 130 lakást „kezelt”. Közöttük volt hat olyan ház, (például: 79 East 119 Street), amelyeknek a havi bevétele meghaladta az egy millió dollárt.  A város húsz millió dollárra pereli Beckmannt és társait. A jogerős ítéletig valószínűleg még jó darabig el fog tartani. De az elmarasztaló ítéletnek komoly elvi jelentősége lenne, nemcsak az Egyesült Államokban.

Bécsben igen szigorú szabályozás jött létre. A 2018. december 12-én hatályba lépett új Bauordnung (Építési rendszabály) lényegében megtiltja a lakónegyedekben a rövid időre szóló szoba- és lakáskiadást. Az Airbnb alkalmazására csak évente négyszer van lehetőség, amikor a lakás állandó lakója maga tölti a szabadságát másutt. Budapesttel ellentétben a bécsiek zöme bérelt lakásban lakik, lakó fogadásához, akár hosszabb időre bérelte a szobát, akár csak néhány napra, mindenképpen szükség volt a tulajdonos hozzájárulására. Ez megkönnyíti az ellenőrzést, a tulajdonos nem fog hozzájárulni az airbnb-vendég fogadásához, ha az állandó bérlő nem készül éppen szabadságra menni, hiszen a hozzájárulásával elősegítené a szabálysértést.

Önkormányzati dézsma és ösztönzés

Az idézett korlátozások mind azzal próbálkoznak, hogy a turizmusnak ezt a viharos sebességgel elterjedt formáját visszatereljék a kanapé-lovaglás medrébe, amikor a vendég a házigazda nem használt szobájában lakott, együtt reggelizett a háziakkal, és kávézás közben megbeszélték, hogy helyeslik-e vagy elítélik a Szaddám Huszein ellen indított háborút. Ez a visszaterelés aligha fog sikerülni, hiszen például Németországban az Airbnb szállások száma az időnkénti korlátozó törekvések ellenére 2014-től 2018-ig 26 ezerről 150 ezerre emelkedett.

Magyarországon a korlátozó törekvések  kimerültek abban, hogy budapesti VI. és VII. kerületben a lakásukat kiadni szándékozókat parkolóhely-megváltás kifizetésére kötelezték. Ez csupán annyit jelent, hogy a lakáskiadóknak a Terézvárosban másfél milliót, az Erzsébetvárosban kétmilliót kell kiperkálniuk, hogy a kerület jegyzője engedélyezze számukra a szobájuk, lakásuk kiadását.

Találóan nevezte Büttl Ferenc a Mércén a két kerületi rendeletet inkább önkormányzati dézsmának, mintsem az Airnbn visszaszorítására alkalmas eljárásnak.

Még kevésbé bizonyul hatékonynak az V. kerületi önkormányzat eljárása, amely a társasházakban a tulajdonosi közösség jóváhagyásától teszi függővé, hogy létesülhet-e házban új turistaszállás. Ezt a módszert másutt is alkalmazzák kondominiumok esetében, hiszen az ingatlannak nincs egy tulajdonosa, aki a lakrész kiadását engedélyezhetné, vagy megtagadhatná. Az eljárás látszólag roppant demokratikus, csakhogy a kiürült társasházakban az efféle összejöveteleken öt-hat tulajdonos lézeng, akik elutasítják a kérelmet, mert a turisták hangosak, elrontják a liftet, meg különben is migránsok, majd tíz perc múlva újra szavaznak, és akkor engedélyezik, amit az előbb megtiltottak. Az ember óhatatlanul szorongani kezd: vajon nem így működik-e az egész ország, amikor újra meg újra megszavazza a narancsuralmat, amelytől a szavazás másnapján már éppúgy viszolyog, mint a szavazást megelőző napon.

Az Airbnb-t Budapesten éppen azzal propagálják, amit szerte a világon a kárának minősítenek, és számos városban tiltanak. Több lakás kiadásából, bár sok munkával jár, és profi szervezést igényel, Budapesten jól meg lehet élni – olvassuk az Officina portálján. Jól az Airbnb akkor jövedelmez, ha évente 200 éjszakát ki tudunk adni négy vendégnek. Ebben az esetben az adózott jövedelem (kerekítve) havi 407 ezer forint lehet – írja ugyanez a portál bölcs óvatossággal.  Erre azonban csak akkor számíthatunk, ha a kiadandó lakásunk Pest belterületén, a budai Dunapart közelében vagy a Vár aljában van. Olyan városokban, ahol az airbnb-s lakáskiadást 90 napra korlátozták, a pesti lakáskiadó nem élne meg.

A Budapesten hirdetett Airbnb szállások 84 százaléka teljes lakás, vagyis a tulajdonos nem lakik benne. Ennek már semmi köze a home sharing (otthon megosztás) eszméjéhez. A lakás tulajdonosa többnyire nem is találkozik a vendégeivel. De sebaj, a lakáskiadással kapcsolatos feladatok ellátására külön cégek szerveződtek. Ők fogadják a vendégeket, válaszolnak a kérdéseikre, vállalják a takarítást, az ágynemű-cserét. Persze, nem minden lakáskiadó költ erre. Időnként riadt kínaiak csöngetnek be hozzám. Ebben a házban vettek ki szállást, de nem tudják hol, melyik emeleten. Ezt persze én sem tudom, de a vendégek örülnek, hogy valaki angolul szól hozzájuk, és megmutatja, merre lakik a gondnok: az talán tudja, hol keressék a szállásukat.

A budapesti V. kerület lakossága a KSH adata szerint 1980-ban 50 128 fő volt, ma 28 928.  „Budapesten ma lakhatási válság van” – írja választási programjában Karácsony Gergely főpolgármester-jelölt. „A tavalyi évben az egész világon Budapesten nőttek a leggyorsabban a lakhatás költségei.” A program az Airnbn kérdésére is kitér: „Átfogó szabályozást vezetünk be, hogy a rövid távú, turisztikai célú bérbeadás (Airbnb) ne lehetetlenítse el a budapestiek lakhatását.” Ez persze nagyon általános kijelentés, de megítélésem szerint Karácsony bölcsen tette, hogy nem fogalmazott meg konkrétabb tervet.

Az Airbnb ugyanis ellentétes érdekeket érint, és a konkrét tervek nemcsak hoznak, de el is távolíthatnak szavazókat. A szálláshely-szolgáltatásról a kormány utoljára 2009-ben adott ki rendeletet. A [23/2009. (X. 20.) Korm. rendelet] olyankor keletkezett, amikor az Airbnb még mint fogalom sem létezett, azóta a kérdéssel csak önkormányzati rendeletek foglalkoztak. És nagy kérdés, hogy megválasztása esetén mit tud elérni Karácsony Gergely, hiszen Demszky Gábor megválasztása után az MDF-kormány 23 részre szaggatta a nemzet fővárosát, a kerületi polgármesterek szuverenitását a fővárosi közgyűlés többségi határozata sem tudja maga alá gyűrni. Erre csak Orbán Viktor képes, mert a kerületi polgármesterek tudják, ha nem paríroznak, vezérük kikészíti őket.

Az Index adta hírül, hogy a bálványosi „szabadegyetemen” fideszes vezetők keltek ki az Airbnb ellen. Különösen Bajkai István országgyűlési képviselő, a Magyar Ökölvívó Szakszövetség elnöke pattogott az Airnbn szabályok szigorítása érdekében. Szóval lehet, hogy valami lesz. Körülbelül úgy, ahogy fentebb már idézett cikkében Büttl Ferenc jósolta: „Ha a NER (…) profitérdekei úgy kívánják, akkor egy nap alatt fogják beszántani, lelkiismeret-furdalás nélkül az Airbnb-t”. Én egy lépéssel még tovább mennék. Nem a fideszes képviselők és a fideszes polgármesterek fognak dönteni, hanem a belvárosi vendéglátós és szállodás maffia ragadozói.