Az Aleksandar Vučić államelnök és pártja által erősen dominált szerb politikában az ellenzéki pártok a kormányzó Szerb Haladó Párt által elkövetett sorozatos választási visszaélésekben és a médiaszabadság hiányában látják sikertelenségük okát. Az ellenzék az utóbbi hónapok során abban jutott egyetértésre, hogy elsődleges feladat a szabad és becsületes választások lehetőségének kivívása. Vajon a „bojkottálni vagy nem bojkottálni” lesz a fő kérdése 2020-as választási kampánynak?

Tavasszal kerül sor az országgyűlési választásokra Szerbiában. A jelenleg kormányzó Szerb Haladó Párt és szövetségesei hét éve vannak hatalmon és egyelőre úgy tűnik, hogy az ellenzék kikelet után sem fogja az állam vezetésével keresni kenyerét. A magyarhoz hasonlóan megosztott ellenzék sem külön-külön, sem együtt nem képes a kormányzó párt közelébe férkőzni: még a legütőképesebbnek mutatkozó erőket – a nemrég alakult Szövetség Szerbiáért nevű Vučić-ellenes koalíciót és a posztkommunista Szerbiai Szocialista Pártot – is csak a 10% körülre mérik a kutatók, miközben a kormányzó párt jelenleg 50 % körüli eredményre számíthat.

Viszont elképzelhető az is, hogy jövőre egyáltalán nem lesz ellenzék a parlamentben. Legalábbis erre a lehetőségre utal több párt, szervezet és értelmiségi állásfoglalása, akik szerint a közelgő politikai erőpróba lényegében előre el van döntve. E véleményben osztozók úgy gondolják, a választások és a parlament bojkottálása lehetne a leghatásosabb módszer a – meglátásuk szerint – zsarnoki rezsim ellen.

Habár csak a nyár folyamán került az ellenzéki diskurzus középpontjába, az intézményes politizálás bojkottjának ötlete évek óta kering az ellenzék légterében.

Az idei év kezdetén több ellenzéki párt és képviselő is kivonta magát a parlamenti munkából, egy időszakban 55-re növelve a bojkottálók számát a 88 ellenzéki képviselő közül.

A jelenlegi parlamenti ciklus 2016-ban kezdődött, és az ellenzék egy része már a 2017-es elnökválasztások után mérlegelte az országgyűlés bojkottálást mint lehetőséget. Aleksandar Vučić elnök akkor ugyanis már az első körben megszerezte a szavazatok abszolút többségét, mire az ellenzék csalással vádolta a Haladókat, a hasonlóan vélekedő polgárok pedig több városban is tömegesen az utcára vonultak, hogy hangot adjanak elégedetlenségüknek. Egyes ellenzéki pártokat a kilencvenes évekre emlékeztette a helyzet, Vučić hatalmát Slobodan Miloševićéhoz hasonlították, és 2017 májusában meg is rendeztek egy egynapos „figyelmeztető bojkottot”, hogy felhívják a figyelmet a demokrácia hiányára a törvényhozásban.

Az ellenzék panaszai nem voltak alaptalanok. Hamar egyértelművé vált, hogy a hatalomban lévő pártok képviselői nem szándékoznak időt vesztegetni az ellenzék törvényjavaslataira, de a saját törvényjavaslataikról való vitára sem. A házszabályt megszegve, illetve visszaélve annak hiányosságaival, a kormányzó pártok képviselői rendszeresen obstruálták a parlamenti üléseket, a törvények nagy részét pedig sürgősségi eljárás keretében hozták meg.

A parlamentben tapasztalt demokráciadeficitből és a problematikus választási feltételek kritikájából kiindulva 2018 szeptember 2-án  megalakult a Szövetség Szerbiáért (Savez za Srbiju – SzS) ellenzéki koalíció. November végén a Szövetség egyik vezéregyéniségét, Borko Stefanovićot gyűlésre menet megverték, ami közvetlen kiváltó oka lett a ma 1 az 5 millióból (1 od 5 miliona) név alatt ismert, jelenleg is tartó tüntetéshullámnak.

A Szövetség Szerbiáért december közepén követeléslistát tett közzé a szabad és igazságos választások biztosítása érdekében. Ez idő alatt a parlamentben több egynapos bojkottot tartott az ellenzék, mígnem 2019. február 6-án a Szövetség úgy döntött, hogy tartósan kivonul az országgyűlés és az önkormányzatok tanácstermeiből, és kizárólag az intézmények folyósóin lesz jelen.

Ugyanezen a napon ismerkedhetett meg a nyilvánosság a Megállapodás a Néppel nevű kiáltvánnyal, amelyet a Szövetség és más ellenzéki pártok, mozgalmak és független képviselők fogalmaztak meg, majd írtak alá. A Megállapodás elsősorban az akkor már egy hónapja tüntető tömeghez szólt. Velük közölte az ellenzék, hogy a demokráciáért és jogállamiságért folytatott közös harc mellett kötelezi el magát. A következő választások bojkottálásának a lehetősége is itt vetődött fel. A Megállapodás második pontja szerint ugyanis az aláírók nem indulnak a választásokon mindaddig, míg azoknak szabad és tisztességes volta nem lesz biztosítva.

Alesandar Vučić a jól ismert lekezelő stílusában nyilatkozott úgy a tüntetésekről, mint az ellenzéki bojkottról.

Az államelnök meglátása szerint Szerbia szabad ország, ezért az tüntet, aki akar és ameddig akar. Az ellenzéknek pedig szerinte „nincs más választása, csak a bojkott, mert a nép nem kívánja őket hatalomban látni.”

A hatalom és az ellenzék közötti kölcsönös vádaskodásban kimerülő kommunikáció orvoslására a Nyílt Társadalom Alapítvány és a Belgrádi Egyetem Politikatudományi Kara tettek kísérletet. Július végén zárt ajtók mögött megtartandó kerekasztalbeszélgetések sorozatára hívták meg a kormányzó és az ellenzéki pártok, civil- és újságírószervezetek képviselőit, hogy megvitassák a választási feltételek problémáit. Habár a szervezők szerint történt érdemi előrelépés, erre gyanút vet a tény, hogy egyre kevesebb ellenzéki párt vesz részt a fórumokon. A hatodik kerekasztalbeszélgetést már szinte az ellenzék részvétele nélkül tartották meg.

Az ellenzéki pártok java osztozik azon a véleményen, hogy Aleksandar Vučić államfő uralma zsarnoki, viszont nem értenek egyet a választások bojkottálásának logikájával.

Így az ellenzék nagy része nem látja a hatalommal folytatott konstruktív párbeszéd lehetőségét, de az egységes állásfoglalástól egyelőre távolabb állnak, mint a Megegyezés a néppel c. kiáltvány aláírása pillanatában.

Azóta ugyanis egyes képviselők visszatértek a parlamentbe, más szereplők pedig, mint amilyenek az Új Párt (Nova stranka) és a Szabad Polgárok Mozgalma (Pokret slobodnih građana) úgy döntöttek, hogy nem támogatják a választások bojkottját.

A Szabadság és Igazságosság Pártja (Stranka slobode i pravde), a Néppárt (Narodna stranka) és a Dveri Szerb Mozgalom (Srpski pokret Dveri) nem mutatták komolyabb jelét annak, hogy megváltozhat véleményük a választási bojkottról mint a valóban ellenzéki politizálás egyetlen járható útjáról. Ezek a pártok mind részei a Szövetség Szerbiáért mozgalomnak. Szerintük a kormányzó koalíció nem fogja biztosítani a szabad és tisztességes választások feltételeit, így a kellő médiaszabadságot sem, és azt vallják, hogy ha az ellenzéki pártok elfogadják a jelenlegi játékszabályokat, azzal csak legitimálják a Szerb Haladó Párt és Aleksandar Vučić államelnök önkényuralmát.

„Csak a választások bojkottálásával lehet demonstrálni, hogy mennyire nem demokratikus a rendszer,” jelentette ki Dragan Đilas, a Szabadság és Igazságosság Pártja elnöke és a Szövetség egyik élpolitikusa. A bojkottálók sorához csatlakozott a szintén Szerbiáért Szövetség tag Együtt Szerbiáért Párt (Stranka Zajedno za Srbiju), valamint a Demokrata Párt és a Szociáldemokrata Párt (Demokratska stranka), amelyek fő bizottságaik közös ülésén döntöttek a választási bojkott mellett.

Ennek az álláspontnak adtak nemrégiben hangot az 1 az 5 millióból tüntetések szervezői is, akik szerint „a bojkott a rendszer megváltoztatásának az eszköze”. Ők, annak ellenére, hogy a polgárok részvétele a szombati belgrádi tüneteseken jelentősen apadt, folytatják azok szervezését.

A választások bojkottálását helyesli a Ne da(vi)mo Beograd kezdeményezés (Ne fojtsuk meg (Nem adjuk) Belgrádot) is, amely a tőkebarát hatalom kedvenc beruházása ellen, a Belgrade Waterfornt luxuslakótelep elleni küzdelméről ismert.

Még nem tudható, hogy sor kerül-e újabb közeledésre az ellenzéki pártok között. Hivatalosan nincsenek egyeztető tárgyalások az ellenzéken belül. A Szövetség Szerbiáért koalíció nagy valószínűséggel a választások bojkottálása mellett fog dönteni.

De amennyiben sikerülne is  elnyerniük a teljes ellenzék, vagy legalábbis túlnyomó többségének a támogatását, még mindig felmerülne a kérdés, hogy rendelkeznek-e stratégiával és elegendő erőforrásal egy sikeres választási bojkott megszervezéséhez, és mit tennének egy sikeres bojkott után.

Erre egyelőre nem tudnak kielégítő választ adni.

Egy másik, még ennél is lényegbevágóbb kérdés, hogy egyáltalán miért támogatnák Szerbia polgárai az ellenzéki pártokat, függetlenül attól, hogy bojkottálni fogják-e a választásokat vagy sem. Talán egy akkora, a liberális demokratikus kereteket nyilvánvalóan szétfeszítő hatalommal rendelkező politikus uralmának megdöntése, mint Aleksandar Vučićé (vagy, a hasonlat kedvéért, Orbán Viktoré) önmagában is eléggé fontos célnak minősíthető, azonban egyelőre nem tűnik úgy, hogy a szavazók ezzel egyetértenének.

A Szerb Haladó Párt nem folytat jóléti politikát. A törvénymódosításaikkal megnehezítették a munkások érdekvédelmét és a tüntetések szervezését. Rontottak a közszolgáltatások minőségén. Az állam számos szervét a párt uralma alá hajtották. Sorolhatnánk és részletezhetnénk a negatívumokat – de mindez távolról sem jelent gyökeres fordulatot ahhoz képest, ami a Slobodan Milošević bukását követő tizenkét évben zajlott az országban, amikor a mai ellenzék jónéhány tagja részese volt a hatalomnak. Meg is büntették a szavazók a néhai meghatározó pártokat: a Szerb Demokrata Párt eltörpült, a Demokrata Párt sok tagot veszített és több élvonalbeli politikusa új pártokat alapított.

A kétezres évek eleji, Milošević elnök bukása utáni politikai lelkesedésnek mára már se híre, se hamva. A CRTA (Centar za istraživanje, transparentnost i odgovornost) civil szervezet kutatása azt mutatja, hogy

a szerbiai állampolgárok csupán 13 százaléka hiszi, hogy a parlamentben képviselve van az „egyszerű ember” érdeke, és a megkérdezetteknek csak 24 százaléka vitázott politikáról az elmúlt évben.

A Western Balkans Democracy Initiative adatai szerint a bojkott sem közkedvelt a szavazók körében: a márciusi véleménykutatás szerint mindössze 9 százalékuk helyesli e politikai eszköz bevetését.

Az ellenzéki pártoknak tényleges hátránya van a médiában, ez vitathatatlan. De amikor szóhoz jutnak, akkor sem a programjuk minőségéről, a jobb élethez vezető kormányzás mibenlétéről beszélnek. Valószínű, hogy egy olyan ellenzék jobban teljesítene, amely egy reménykeltő politikai platformmal kampányol, egy egyenlő és szabad társadalom képét és létrehozásának logikáját helyezi előtérbe, és nem redukálja jövőképét arra, hogy hogyan tud hatalomra jutni. Ilyen azonban nincs a láthatáron.